Rákosi Gyulát a Fradi-pályán minden Albert Flóriánékra emlékezteti

– Rákosi Gyula a 70 évem a Fradiban című, Czégány Pál szerkesztésében megjelent könyvben kendőzetlen őszinteséggel beszél mindenről, még felesége haláláról is.
– Miért? „Púderezni” kellett volna? Világéletemben őszinte, egyenes ember voltam, vagyok.

– Ahogyan Kubatov Gábor klubelnök fogalmazott a könyvbemutatón: hajlíthatatlanul, konokul és kérlelhetetlenül ragaszkodik az önmaga által felállított morális szinthez.
– Igen, igyekszem, és tényleg mindenem a Fradi. Visszatérve a felvetéséhez: szerény körülmények között éltünk, mindenért meg kellett küzdenem, ha úgy tetszik, megszenvednem. A futballban is. Jó, manapság már nem kérem el az almacsutkát, mint régen az iskolatársaimtól, hogy teljesen lerágjam…

KALAUZKÉNT SEM ADTA FEL A SPORTOLÓI ÁLMAIT

– Amikor buszkalauzként dolgozott, egy pillanatig sem bizonytalanodott el, hogy egyáltalán futballozhat a nagycsapatban?
– Nem! Elhatároztam, márpedig én bekerülök a nagyok közé. Borzasztó volt hajnali négykor kelni, melózni, délután edzeni, gondolhatja, holtfáradt voltam. De nem vetődtek fel bennem kétségek. És amikor elértem a célomat, azt mondtam magamnak, megérte a szenvedés.

– Kik voltak azok az edzők, akik pályafutása során a legnagyobb hatással voltak önre?
– Elsőként Száger Mihályt említem. Lehet azt elfelejteni, amikor kint a Népligetben, a fák között, a toborzón szó szerint kergettük a labdát, majd így szólt: „Gyere, öcsi, elférsz a többiek között!” Aztán ott volt Tátrai Sándor a pályafutásom elején, ő azt mondta egy Dózsa elleni meccs előtt: „Kicsi, ne hagyd egyedül Szusza Ferit, ha kell, a WC-re is kísérd el.” Nem találja ki, mi lett a vége! Egy-nullára nyert az Újpest a Népstadionban Szusza góljával, igaz, szabadrúgásból lőtte, nem rólam.

– Kedvenc játékosa volt fiatalkorában, miatta ment hajszál híján a Megyeri útra.
– Igen, de apám észre térített, a Fradiba kerültem. Folytatva az edzők sorát, Mészáros József kihagyhatatlan, a bajnoki aranyakat és a VVK-sikert nem kell megmagyarázni. Lakat Károly kiválóan értett a játékosok nyelvén, emellett remek taktikus volt. Ám valamennyiük fölött áll Csanádi Árpád. Nála lettem NB I-es labdarúgó. Kiváló pedagógiai érzékkel kezelte a csapat ügyes-bajos dolgait. Amikor felvitt a felnőttek közé, megmondta, csak úgy maradhatok a keretben, ha napról napra bizonyítok. Nagyvonalú vezető volt, törvényszerű, hogy később a magyar sportirányítás kiválósága lett. Egyvalamit nem kedveltem, hogy a mongol pártfőtitkár neve után Cedenbalnak hívott.

– Nem Matyi volt a beceneve, vagy Kicsi, ha jól tudom?
– Nem vagyok jegenyetermetű, a Kicsi egyből jött. A Matyi pedig Rákosi Mátyás után. Hát, persze…! Futballisták ilyen ziccert nem hagynak ki. A rettegett vezető nevével még viccelni sem lehetett, de a Matyi még kedvesen is hangzott. Persze akadtak nehéz pillanatok: ha rosszul ment a pályán, Szepesi György nem hordhatott le, mondjuk: „Mit csináltál, Rákosi?!” Helyette csak ejnye-bejnye volt: „Jaj, Gyula, kicsit jobban oda kellene figyelni!” A Rákosi névvel valóban volt elég gond. Meghívtak a kanadai magyarok, már kint voltam, látom ám, hogy a terem – amelybe az ünnepséget szervezték – ajtajára kiírták, „Isten hozott, Rákosi”…

– …éppen Kanadában, ahová az 1956-os forradalom után sokan emigráltak.
– Igen. Elég faramuci helyzet volt, mondtam is, a Rákosit írjuk át Gyulára, és akkor mindenki megkönnyebbült…

– Azért futballozzunk is: melyiket tartja erősebb válogatottnak, az 1962-es chilei vb-csapatot, vagy a négy évvel későbbi angliait?
– Tényleg nem tudom. Mindkét együttesben megvolt a lehetőség, hogy a négy közé jusson. Chilében talán az volt a baj, hogy Baróti Lajos az argentinok elleni csoportmeccsen – amelyen nekünk a döntetlen is elég volt a nyolcaddöntőhöz – pihentette a legjobbakat, mondván, szükség lesz rájuk a csehszlovákok ellen. Sándor Csikar helyén Kuharszki Béla, Albert Flóri helyett Monostori Tivadar játszott. Tichy Lajos lett a középcsatár, én a kinevezett balszélső. Talán ha a kapitány meghagyja a lendületben lévő együttest, nem nyernek a csehszlovákok egy-nullára. Ráadásul lesgyanús góllal, Tichy Lajos találatát pedig nem adta meg a szovjet Nyikolaj Latisev. Minden összejött.

– Ahogyan négy évvel később a szovjetek elleni negyeddöntőben.
– Abban már én is benne voltam… Kaptunk két potya gólt, Bene Feri szépített, a kihagyott helyzetem után még megszereztem a labdát, beadtam, szegény Mészöly Kálmán mellel le akarta venni, de Lev Jasinhoz pattant. Mindenki jött, nem volt szabad legyőzni a Szovjetuniót, direkt hagytam ki, pedig egy frászt!

SZUSZA FERENC VOLT A LEGNEHEZEBB ELLENFELE

– Melyik poszton lépett legszívesebben pályára?
– Örülök, hogy feltette ezt a kérdést, mert mindenki meg volt győződve, hogy ­balösszekötő vagyok.

– Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi.
– Igen, ez a Fradi csatársora, de a válogatottba szinte képtelenség volt bekerülni. Eredetileg jobbösszekötőként vettek számításba, született jobblábasként. A válogatottban ez a poszt Göröcs Jánosé volt. Mondok én is egy támadósort: Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi. Ön szerint hogyan lehetett ebbe az ötös fogatba bekerülni?

– Azért jó néhányszor mégiscsak sikerült!
– Persze. Mert nem nyafogtam, hogy én jobbkötő vagyok, meg embert kell fognom. Ha be akartam férni, minden lehetőséget meg kellett ragadni. Az első válogatottságomon, az Anglia ellen kettő-nullára megnyert meccsen így állt fel a csatársor: Sándor, Göröcs, Albert, Dunai János, Rákosi, tehát a bal szélen vettek számításba. Később meg azért kerültem a bal oldalra, mert Farkas Jancsi nem szeretett a tizenegyes mezbe bújni.

– Baróti Lajos például Chilében a magyar–angol meccsen taktikai okból eredeti posztjára, jobbösszekötőnek állította…
– De nem azért, hogy Göröcs Titi helyén szervezzem a játékot, hanem azért, hogy lefogjam Johnny Haynest, Angliában meg Eusébióval küzdöttem.

– Baróti Lajosnak páratlan meglátásai voltak, s megtalálta hozzá az embereit is.
– A Fradiban is számos alkalommal kaptam taktikai feladatot: Mészáros József Bobby Charltonra állított rá, Tátrai Sándor – akit ugyebár már említettem – Szusza Ferencre.

– Kit tartott a legnehezebb ellenfélnek?
– Mind közül Szusza Ferencet.

– Megelőzte a korát, ami a honi futballban ritkaságnak számított. Rengeteget futott, szerelt, passzolt, mint később például idősebb Dárdai Pál vagy Pintér Sándor.
– Hogy megelőztem-e a koromat, nem tudom, de amit felvet, arra egyszerű a válaszom: összekötő voltam, „lejsztoltam” a védők és a csatárok között, hátamra vettem a pályát. És sosem zavart, hogy ki kellett szolgálnom a góllövőket, például Albert Flórit.

SOHA NEM VOLT ELÁJULVA ATTÓL, MILYEN OSZTÁLYZATOT KAPOTT

Ne szerénykedjen: 1967 óta a Népsport osztályozza a játékosokat. Az első évben szinte utolérhetetlen, 7.85-ös átlagot ért el – igaz, az értékelésben másokkal ellentétben meg sem említik…
– Azt írták általában, Rákosi a megszokott játékát nyújtotta. De mi a megszokott? Hányast ér? Úgyhogy nem voltam elájulva az osztályzástól. Egyébként 1967 nagyon jó évem volt, gólt lőttem a Dózsának – ballal! – a legendás, három-nullára megnyert mérkőzésen, és valamennyi válogatott találkozón pályára léptem.

– Játékosként a csúcsra jutott klubjában, edzőként viszont hajszál választotta el
a sikertől.
– Mondjuk úgy, 1989-ben nem egy hajszál, hanem két pont választott el a bajnok Honvédtól, a kupadöntőben pedig egyetlen gól.

– A zöld-fehérek jelenlegi együtteséből kiket tart a legjobbaknak?
– Varga Barnabást, Abu Fanit, Cristian Ramírezt, Cebrail Makreckist, s ugyan nem fradista, de Szoboszlai Dominikot sem hagyom ki.

– Melyik a legjobb Ferencváros, amelyben pályára lépett?
– A VVK-sikert kivívó, a Juventus ellen egy-nullára győztes Géczi – Novák, Mátrai, Horváth – Juhász, Orosz – Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi összeállítású együttes.

– Legendás triót alkottak Albert Flóriánnal és Szűcs Lajossal a pályán és azon kívül is: miként idézi fel az emléküket?
– Itt, a népligeti irodában, ahol vagyunk, minden emlékeztet rájuk, és Flóri sírjához ki-kijárok az Óbudai temetőbe.