Népsport: tízezer osztrák látta, hogy legyőztük Ausztriát

Grosics Gyula búcsúmeccsén kikaptunk a Népstadionban (0:1), 31 esztendős veretlenségünk lett oda Jugoszlávia ellen, ám sok idő nem volt a sebek nyalogatására, mert jöttek az osztrákok.

Nem csupán futballozni, hiszen tízezer drukker is elkísérte a csapatot, ami a feszült világpolitikai helyzet (kubai válság) miatt politikai kérdés volt mifelénk. A kampányból A Népsport is kivette a részét: „A gyorsan és többnyire soron kívül kiadott vízumokon (…) kívül még számos jelét tapasztalhatják vendégeink: valóban barátok között töltik el azokat az órákat és napokat, amelyek egy válogatott labdarúgó-mérkőzés 90 percéhez fűződnek. Éppen azokban a napokban, amikor (...) a józanság, higgadtság vív harcot az agresszióval, a provokációk egész sorával, Óriási erejű tüntetésnek is beillik az a budapesti mérkőzés, az osztrák szurkolók eddig soha nem látott tömege fővárosunkban és az ő fogadtatásuk! Bizonyítéka annak is: a népek megtalálják az egymáshoz vezető utat. Mi még a válogatott mérkőzés várható eredményénél, szakmai értékénél is nagyobb jelentőségűnek tartjuk ezt az eseményt.”

A csapat persze nem politizált, a hétközi edzőmeccsen egy-egy félidő alatt Kalocsán – két helyi együttessel – a Kinizsivel 6:0-ra, a Honvéddal 7:1-re végzett 4000 néző előtt, ami mindenképpen figyelemre méltó. Az is, hogy a Honvéd ellen az ifjú (17) Bene Ferenc a második felvonásban öt gólt szerzett a hétből. Mondta is Baróti Lajos szövetségi kapitány, hogy még gondolkozik az összeállításon, ám aztán régi szokásához híven azokra szavazott, akiknek a tehetségében hitt, nem a formájában.

Így aztán azok jöttek, akik a chilei világbajnokságon (hivatalosan: 5. hely) segítségére voltak, egyedül a balhátvéd helyén volt változás, a sérült Sárosi László helyén Sóvári Kálmán került a csapatba. Amelynek tagjai a Szabadság-hegyen, rejtekhelyükön, a Vörös Csillag Szállóban a jugoszlávoktól elszenvedett vereség után meglehetősen visszafogottan nyilatkoztak. A témát, hogy mi lesz a Népstadionban, a játékosok „nem kerülgetik, hanem egyszerűen elkerülik”. Ezt Mátrai Sándor így magyarázta: „Mi nem beszélni, latolgatni szeretnénk erről a 90 percről, hanem bizonyítani akarunk!”  Barótit egészen más szempontok vezérelték, az újságíró kérdésére („Reméli, hogy kezdőcsapatunk csere nélkül végig játssza majd a 90 percet?”)így felelt: „Bár lehetőség lesz a cserére, szeretném, ha így lenne, hiszen ez azt jelentené, hogy jól megy majd a játék...”

Az osztrákok sem valami jó hangulatban készülődtek. Szeptemberben Bécsben kaptak egy hatost Csehszlovákiától (0:6), a budapesti mérkőzés előtti edzőmeccsen pedig Kremsben a közönség kifütyülte a játékosokat. Bécsi források szerint ennek oka volt, hogy Karl Decker szövetségi kapitány a magyarok elleni (védekező) taktikát gyakoroltatta, ami aligha lehetett látványos az alsóbb osztályú csapat ellen. Ezzel együtt Bécsben egyértelműen magyar sikert vártak, de a Népsport nem kapta be a csalit, mondván: „Az osztrákok is fiatal csapattal jönnek, akárcsak a jugoszlávok. Lehet, hogy ez még nem az aranycsapat. De – az osztrákok mindig tudtak futballozni.”

A mérkőzés vasárnapjára két meccsen már túl voltunk a négyfrontos randevúból. Utánpótlás-válogatottunk 0:0-ra végzett Linzben Felső-Ausztria legjobbjaival, ami – figyelembe véve, hogy az ellenfél felnőttekkel állt ki – jó eredmény volt, a magyar B pedig Bécsben 4:1-re nyert az osztrák B ellen – parádés játékkal, soraiban a két évvel később olimpiai bajnokságot nyerő Gelei Józseffel, Novák Dezsővel, Szepesi Gusztávval, Palotai Károllyal, Farkas Jánossal, Komora Imrével, Nógrádi Ferenccel, a kispadon Lakat Károllyal. A két csapat együtt jött haza Ausztriából, néhány perccel azelőtt érkeztek meg a Keletibe, hogy kezdődött a nagyok meccse, rohantak is egyből a Népstadionba.

Ahol azért több mint 60 ezer drukker is megjelent, hiába a jugoszlávok elleni blama, a magyar–osztrák, az magyar–osztrák (volt).

Nem hozott jó futballt a meccs. Az első félidőben egyik csapat sem dominált, főként a mieinknél volt sok az átadási hiba. Ennek ellenére a 23. percben „a jobb oldalon, a félvonalnál Göröcs és Albert játszott össze, Albert a nagyszerű ütemben előre futó Göröcs elé játszott. Göröcs remekül vette át a labdát, megugrott, jobbról, mintegy 18 méterről, élesen lőtt, s a labda a kiugró, majd vetődő Szanwald kezét érintve a jobb alsó sarokban kötött ki. 1:0 Magyarország javára.”

A gól nem nyugtatta meg a futballistáinkat, de csak a félidő előtt néhány perccel került igazán veszélybe a kapunk. A 42. percben Mészöly Kálmán ollózva, hátravetődve mentett, Josef Kandlbinder pedig közvetett szabadrúgást ítélt hét méterre a kapunktól veszélyes játék címen. Rudolf Flögel Horst Nemec elé pöccintette a labdát, a lövésbe Sipos Ferenc belevetődött, s ezzel elmúlt a veszély.

Szünet után „meglehetősen lassú volt a magyar ötös fogat tagjainak támadásszövése, rendre időt adtak a védőknek a lefedezésre, s a közbeavatkozásra”, a későbbiekben pedig „meglehetősen sok volt a csapkodás és a pontatlan átadás mindkét részről”     . De minden jó, ha jó a vége:  „Az utolsó percben szerezte meg a magyar csapat a második gólját: Albert a jobbszélső helyéről ügyes cselekkel verekedte be magát az ötösre, onnan visszajátszott Sándornak, a labda ugyan Szanwald könyökébe akadt, mégis a jobbszélső elé jutott, aki három méterről a kapu közepébe vágta. 2:0 Magyarország javára.”

A közönség tapsolt, a Népsport viszont a földön maradt: „A magyar játékosoknak ezen a mérkőzésen »két ellenfele« volt, az osztrákokon kívül a rossz formájukból eredő önbizalomhiányukkal is meg kellett küzdeniük. Az elemi labdakezelési feladatoknál elpattant a labda görcsösen megfeszített lábuktól, hiányzott játékukból a szellemes könnyedség, amivel zavarba hozhatták volna az ellenfelet. A sérüléséből felépült két csatár, Tichy és Albert, valamint Solymosi gyenge teljesítményt nyújtott. Körülményesek voltak, nem érezték a labdát, társaikat, és mire tájékozódtak a pályán, odalett a helyzet. Sőt, kapkodásuk – ahogy az már ilyenkor lenni szokott – időnként átragadt a többiekre.”

Ezzel együtt dicséretes volt a lelkesedés, s hogy azért Göröcs „Titi” és Sándor „Csikar” klasszisa megvillant. „Maradék nélkül csak őt illeti dicséret a csatárok közül”  – így a Népsport Göröcsről, Sándorról pedig az utolsó percben lőtt gólja kapcsán a Képes Sport: „Játszik, mikor már a többiek régen a meleg zuhanyról álmodoznak. Hiszen ő még a meleg zuhany alatt is – gondolatban játszik. A gólja mestermű, s mondhatunk-e ennél többet: »sándori« gól!”

Az pedig biztató, hogy a kulcsjátékosok ennél csak jobban játszhatnak – írta a sportlap, Baróti pedig azzal kezdte, hogy az ilyen rossz játékkal megnyert meccs után nehéz az edzőnek. A győzelemnek örülnie kell, de nem teheti felhőtlenül a produkció miatt. A lényeg pedig: „Sajnos a sérüléséből felépült két csatárunk, Tichy és Albert még nem nyerte vissza régi formáját, és Solymosi sem tudott kilábalni a hullámvölgyből. Őszi legfontosabb feladatunk, a walesiek ellen a Nemzetek Kupájáért sorra kerülő mérkőzésünk előtt azonban mégis ragaszkodnom kellett Chilében jól szerepelt csapathoz. Ez volt az utolsó lehetőségem a nagy fontosságú találkozó előtt, hogy együtt játszassam a játékosokat, s ezért, nem is cseréltem játékost mérkőzés közben.”   Miközben Benét kórusban követelte a nézősereg a pályára, de az is igaz, hogy Wales ellen ez a csapat nyert később 3:1-re.

A banketten ismét szó esett arról, hogy a legnagyobb sikert az idegenforgalom könyvelhette el, hiszen      „vasárnap a késő éjszakába nyúló órákban is derűs színfoltja volt Budapest éttermeinek, szórakozóhelyeinek a sok-sok osztrák turista. Közülük többen még a hétfőt is itt töltötték.”