A ravatalnál az érkezőket Tóth József válogatott mezben készült portréja fogadta, jórészt lila virágerdőben álltak a koszorúk, némelyik nemzeti színű szalaggal átkötve. A hangszórókból lágy zene szólt, Balázs Fecó, a Beatles, Máté Péter, Frank Sinatra egy-egy dala csendült fel. És csak jöttek-jöttek az egykori játékostársak, a pécsiek, az újpestiek, mi több, a nagy ellenfél fradisták is.
A tolószékében lila mezt szorongató Schumann Pétert ifjabb Dunai Ede gardírozta, arrébb Sarlós András beszélgetett Nagy Lászlóval és Tóth Andrással, Noskó Ernő éppen Tóth Jokka elődjével, az ugyancsak balhátvéd Juhász Péterrel „szakmázott”, de megérkezett a többi dózsás, Dunai Antal, Bodnár István, Zámbó Sándor, Kovács József, Kiss Sándor, Kisznyér Sándor és az újpesti sikereiket anno megörökítő újságíró, Zsengellér Zsolt is.
A pécsieket Máté János vezette, Kincses Viktor, Maurer László, Rónai István érezte úgy, hogy személyesen vegyen végső búcsút Jokkától, de a nagy ellenfelek is eljöttek egy főhajtás erejéig: Garaba Imre, Komjáti András, a fradisták, Mucha József, Martos Győző, Bánki József, vagy éppen az exváci Koszta János. Milyen furcsa az élet: Tóth József, még pécsi középpályásként vett revansot a Newcastle United ellen 1970-ben az Újpesti Dózsa az 1969-es VVK-döntőben elszenvedett vereségeiért, majd 1975-ben a lila-fehérekhez csatlakozott.
A kiváló védő pályafutását az MLSZ részéről Sipos Jenő szóvivő elevenítette fel, kiemelve, Újpesten mostanában a szomorúság az úr, az egykori futballisták nem fehér asztal mellett adomázva emlékeznek, hanem a Megyeri úti temetőben, mivel Törőcsik András és Kardos József után Tóth József a harmadik, aki rövid időn belül hagyott itt bennünket. Sipos említést tett a két-két bajnoki aranyéremről és Magyar Kupa-győzelemről, az 56 válogatottságról, mi több, a Salvador ellen címeres mezben szerzett gólról, az MTK-ban és a Finnországban töltött időszakról sem feledkezett meg. Jokka „szeretett társaságban hallgatni”, felesége, Marcsi – akivel 48 évig voltak házasok –„nemcsak társa, de védőangyala is volt egyben”.
A játékosok nevében Bodnár István búcsúzott. „Sportolóként kemény, alázatos, sikeres volt, emberként becsületes, egyenes.” A korábbi csatár felelevenítette, amikor az öltözőben Józsinak szólította Tóthot, a védő csak rázta a fejét, s annyit mondott neki: „Hívjál Jokkának!” Bodnár néha-néha elcsukó hangon idézte fel közös pályafutásuk emlékeit, beszélt arról is, szóba került, Finnországban telepszik le családjával, de Jokka mindig mondogatta, itthon akar meghalni. „Igen, itthon akart meghalni, na de ilyen korán?” – tette fel a költői kérdést Bodnár, majd így fejezte be búcsúztatóját: „Földi dolgait elvégezte, odafent a Jóistennél folytatja – s azokkal, akik sajnos egyre többen vannak odafent.” Igen, Bene Ferenc, Göröcs János, Fekete László, Törőcsik András, Kardos József mellé talán kellett egy kemény bekk, aki nem rúgott hólyagot a labdára.
Az 1983-as Újpest–Köln (3–1) meccsen mindenki arra emlékszik, Törő hogyan ültette hintába Steinert Kiss Sanyi gólja előtt, arról kevesebb szó esik, hogy Jokka a félvonaltól 30 méteres passzal varázsolta a labdát a csatár elé… Az egykori újpestiek bizonyára többen idézték szabadon Paul McCartney-t: hisznek a tegnapban.
A búcsúzás a Miatyánk közös elmondásával fejeződött be.
