Az olaszok elleni 0:5 mindenkit sokkolt 1930 májusában

Ott hagytuk abba, hogy az egész ország győzelmi reményekkel várta az 1930. május 11-i Magyarország–Olaszország meccset, amelynek győztese megnyerte az Európa-kupát. A magyar futball addigi legnagyobb sikerére kínálkozott esély, a felhajtás ehhez igazodott.

„A felelősség túl nagy, a magyar futballsportnak fennállása óta nem volt ily nagy jelentőségű mérkőzése, óvatosan bánjunk tehát az érzelmekkel – figyelmeztet a Sporthírlap, hozzátéve a lényeget: – Nem élünk olyan időket, hogy túlságosan el lehetnénk telve játékosaink tudásával.”

A kérdés, hogy a feljövőben lévő – magyar futballisták és edzők által is megerősödő – olasz futball utolérte-e már a tanítómestereit.

A hivatalos emberekben persze akkor sem volt kétely, Kray István báró, az MLSZ társelnöke például határozottan állapította meg, hogy „ebben a nagy pillanatban eltűntek a fullánkok, leomlottak a válaszfalak, a sport milliós hadseregének megdönthetetlen akarata megsemmisítette, pozdorjává zúzta egyesek alacsony indulatú gyűlölködését”.

A mérkőzés napján kétnyelvű vezércikkel jelent meg a Nemzeti Sport, Dréhr Imre MLSZ-elnök a kezdés előtt olasz nyelven elmondott köszöntőjét közölte. Az elnök nem vállalt sokat, amikor azt írta, mondta, hogy „a serlegnek vagy Rómában, vagy Budapesten van a helye”.

Az olaszok az Üllői úti pályával roppant elégedetlenek voltak, náluk már gyepen folytak a fontos meccsek, nálunk viszont… Nem véletlen, hogy a balösszekötő Mario Magnozzi a pályabejáráson „nagy diadallal fedez fel egy szál füvet, amit nagy gaudiummal, egész csapat asszisztálása mellett szakit le és a jegyzőkönyve lapjai közé helyez el emlékül”, Alfredo Pitto balfedezet pedig kacagva teszi hozzá, hogy: „A római múzeumban fogjuk elhelyezni!”

A mérkőzés természetesen nem nélkülözhette a politikai felhangot, köszönhetően annak (is), hogy 1927 áprilisában Bethlen István miniszterelnök és Benito Mussolini aláírta a magyar–olasz barátsági egyezményt, amely rést ütött a Trianon utáni Magyarország elszigeteltségén.

Ezek után természetes, hogy Horthy Miklós kormányzó is megjelent a mérkőzésen, sőt a magyar öltözőben „Dréhr államtitkár jöttét avizálják. Nemsokára meg is érkezik, rövid beszédet intéz a csapathoz: »Szívvel, lélekkel és becsülettel küzdjetek, nem szabad, hogy az Európa Kupa elkerüljön Magyarországról! Ez a kormányzó úr üzenete és ez mindannyiunké«. Háromszoros harsány »Éljen!« a fiúk válasza és a csapat már vonul is ki a küzdelemre”.

A másik öltözőben sem más a hangulat, ott Alessandro Lessona gyarmatügyi államtitkár beszél: „Olaszország szeme rajtatok függ ebben az órában. Szerezzétek meg tehát Itáliának és a Ducénak a diadalt!”

Aztán már a pályán folytatódott a felhajtás, beszéd beszédet követett, nem véletlenül mondta Fogl III József a kivonulás előtt: „Én nem is az olaszoktól félek, hanem attól, ami a meccs előtt lesz. Fényképezés, csokorátadás, beszédek, a két himnusz. Mire a meccs megkezdődik, az ember már le szeretne ülni.”

Némi félsz azért volt a fiúkban, ami csak fokozódott a 21. percben, amikor Raimundo Orsi a 22 méteres szabadrúgást „élesen félmagasan lövi kapura, (…) Aknai pózosan dobja bele magát, a labda melléről elpattan és abban a pillanatban egyszerre három olasz csatár terem a földön fekvő kapus előtt. Tisztára véletlen dolga, hogy közülük először Meazza éri el a labdát és biztosan helyezi a hálóba” (0:1).

Aknai János a labdára fogta a hibáját („Hihetetlen, hogy a szövetség ilyen labdát küldjön ki egy ilyen nagy meccsre. Érthetetlen, hogy bazárban veszik a labdákat”), a labda a többieknek sem tetszik, de lényegesebb, hogy „a magyar csatársor gólképtelensége csaknem olyan fájó, mint a halfsor gyengesége”, a közönség megfogalmazásában: „Csupa alvó fakír!…”

A szünet után némi lendületre lelt a magyar csapat, ám a 61. percben „Titkos nagyszerűen elfut, megkerülné Monzegliót, de az olasz jobb bekk rátalpal a térdére. Az eset nem látszik veszélyesnek, de Titkos fekve marad. A magyar csapat tagjai ideges megdöbbenéssel látják, hogy legjobb csatáruk hordágyra kerül”.

A szélső nem játszhat tovább, a magyar csapat tíz emberre fogyatkozik (csere akkor még nem volt), szétesik, és nyolc perc alatt négy gólt kap. A 65. percben Orsi kicselezi Korányit, „Meazzához passzol, aki nagy lendülettel megvágja a labdát. Aknai hiába ugrik. Schissler ofszájdot int, a bíró középre mutat” (0:2). Három perccel később Fogl III igyekszik menteni, „de a labda rövid, Baloncierihoz kerül, aki megint Costantinóhoz juttatja. A szélső rögtön visszahúzza Meazza elé, aki habozás nélkül a kapuba vágja” (0:3).

És még nincs vége… A 71. percben „a labda megint Meazzához kerül, ez kitol Baloncierihoz (a magyar védelem hol van!?), az összekötő tiszta passzát Magnozzi hat lépésről éktelenül megvágja és bent ül a negyedik gól” 0:4. És a kegyelemdöfés a 73. percben: „A labda Costantinóhoz kerül ki, aki rohanás közben süvítő lövéssel küldi a felső kapufára. A labda innen iszonyú erővel pattan a hátsó hálóba. Gól…” (0:5).

Kész. „A tribünök fanatikusai most újra harsognak a keserűségtől és a változtatni nem tudó dühtől. Újabb szakasz rendőr masírozik a korzóra. De nincs szükség rá. A közönség megint ráeszmél: úgyis mindegy…” Még nincs vége, „de tízmillió magyar szörnyű sajgással beteljesültnek látja már a sport-Mohácsot”.

Amilyen nagy volt a forgalom a magyar öltözőben a meccs előtt, annyira elkerülik a legtöbben a lefújás után, Pataki Mihály kapitány és az edzők közül Tóth Potya István és Bányai Lajos érzi csak úgy, hogy ott kell lennie. Ami a játékosokat illeti, „a fiúk lerogynak az öltöző padjára, perceken keresztül senki sem tud szólni. Az éktelen nagy hangon daloló olasz játékosok hangját hallani a szomszéd öltözőből, majd a folyosóról is be-be hallatszik egy-egy boldog talián kiáltása. Ez még nagyobb szomorúságot okoz a fiúknak, egymásra néznek, egyiknek, másiknak szemeit könny lepi el…”

Egy szót sem szólnak, talán érzik a Nemzeti Sport értékelésének igazát. E szerint „a védelem és támadás ezen a meccsen nem vethetett semmit egymás szemére. Csődöt mondott egyaránt mind a kettő”, ennek tudható be, hogy „a magyar csapat a stílusa után elvesztette az idegeit s a végén a szívét is”.

A vereség azért is roppant kínos, mert ritkán látott az Üllői úti díszpáholy, sőt talán a magyar futball annyi előkelőséget, mint ezúttal a magyar–olaszon. Családostól jöttek, Horthy kormányzó például a felesége, a lánya és a fiai társaságában, de Auguszta főhercegasszony éppen úgy jelen volt, mint Magdolna királyi hercegnő, mire mindenki bevonult, „mozogni már alig lehet fenn, mindenkinek csak egy talpalatnyi helye van”.

A szomorúság az úr, hiszen – mint a Nemzeti Sport írja – „mindenki győzelmet várt a tegnapi csatától. A szemek csodálkozó kékjében győzelmi remények kuncogtak a világra”, de nem győzhettünk, mert „az olasz csapatban minden megvolt a győzelemhez: kondíció, taktikai összeforrottság és felülmúlhatatlan lelkesedés”, nem véletlenül, mert „az olasz futball jóléte győzött le bennünket”.

Ezért aztán két nappal a mérkőzés után a Nemzeti Sport vezércikke levél Bethlen István miniszterelnökhöz, aki szintén tanúja volt a kudarcnak: „Ez a 0:5 nemcsak a magyar futball, hanem a magyar állam szégyene is. Úgy érezzük, Nagyméltóságodon áll, hogy ez az arcbavágó kudarc (…) a magyar futball szebb jövőjének legyen kiinduló pontja”.

Maradjunk annyiban, hogy nem az utolsó segélykérő levél a magyar futballtól a hatalomhoz.