Puskás Aréna: Itt minden ellenfél félni fog, ez előny a magyaroknak – De Wit

A hollandiai Utrecht városa sok nagy játékost adott a világnak. Marco van Basten, Jan Wouters vagy Wesley Sneijder mellé kívánkozna Rob de Wit neve is. Az Ajax szépreményű ifjú csillaga volt, a magyar futballszurkolók meg azért emlékezhetnek rá, mert 1985 májusában a Népstadionban a holland válogatott az ő csodaszép góljával nyert 1–0-ra a Mezey György vezette magyar együttes ellen.

Sokan szereztek gólt a pénteken átadandó Puskás Aréna elődjében, de vélhetően nincs olyan külföldi labdarúgó, akinek annyit jelent a Népstadionban elért gólja, mint Rob de Witnek. A jövő nagy holland balszélsőjének tartották 1985-ben, ám egy évvel később megtörtént a baj: a nyolc válogatott meccsén három gólt szerző 22 éves labdarúgó spanyolországi nyaralása alatt teniszezve egyszer csak azt érezte, hogy zsibbadnak a végtagjai. Agyvérzést diagnosztizáltak nála, abba kellett hagynia a profi futballt. Bár egy ideig volt remény arra, hogy felépül, egy rosszul sikerült svédországi lézeres beavatkozás után véglegessé vált: soha többé nem tud még alacsonyabb szinten sem futballozni – pláne úgy, hogy később még két kisebb agyvérzésen esett át.

A Magyar Sportújságírók Szövetsége a magyar és holland állampolgárságú üzletember, Lakatos Lóránt közreműködésével meghívta az immár 56 esztendős volt futballistát a Puskás Aréna megnyitására. És ő örömmel jött. A stadionavató előtti napon lapunk elkísérte az új létesítménybe, miután a Magyar Labdarúgó-szövetség lehetőséget biztosított rá, hogy felesége, Angelique, valamint fia, Robin társaságában felidézze népstadionbeli emlékeit.

„Mindent” – ezt válaszolta elérzékenyülve arra a kérdésünkre, hogy mit jelent neki harmincnégy évvel ezelőtti budapesti gólja. Annak idején úgy tűnt, egyike lesz számtalan leendő góljának, utóbb azonban kiderült, hogy egy fájdalmasan rövid pályafutás csúcsát jelentette. Elárulta, hogy odahaza, az Utrechthez közeli nieuwegeini otthonának nappalijában egy festmény emlékezteti minden nap életének arra a csodás pillanatára. Nem hisszük, hogy sok olyan külföldi futballista lehet a világon, aki a nappalijában egy Népstadion-jelenetet ábrázoló festményt őriz.

Mozgásán és gesztusain látható nyomot hagytak a sorscsapások, de Rob de Wit szerencsére mindenre emlékszik. Csillogó szemmel néz körbe az új stadionban, és a gyep széléről mutatja: abba a kapuba lőtte a labdát, miután a 69. percben a bal szélről befelé húzva kitört két védő között, majd két finom lövőcsel után ballal Disztl Péter kapujának jobb felső sarkába emelt. Kérésünkre csatlakozott a múltidéző társasághoz Sallai Sándor 55-szörös válogatott labdarúgó is, aki azon a meccsen jobbhátvédként találta magát szemben De Wittel.

„Emlékszem rád, de hosszabb hajad volt akkor” – mondta nevetve a holland Sallainak, aki hamisíthatatlan focis zrikával felelt az immár teljesen tar De Witnek: „Neked is!”

Barátságos összeölelkezés következett, majd együtt nézték telefonon a népszerű videomegosztó portálon a nevezetes gólt. „Úgy tűnik, hibáztam, befelé kellett volna zárnom, de féltem, nehogy tizenegyes legyen”– ismerte el mosolyogva Sallai Sándor, a holland támadó viszont dicsérte őt.

„Olyan védő volt, mint nálunk, az Ajaxban Sonny Silooy: gyors, nem volt könnyű kicselezni, és szívósan tapadt az emberére” – emlékezett, majd gratulált korábbi magyar ellenfelének, megtudván, hogy unokaöccse, Sallai Roland is válogatott labdarúgó lett, és várhatóan az Uruguay elleni nyitómeccsen is ott lesz a pályán – épp balszélsőként. De jól emlékszik magyar játékosokra is a holland bajnokságból: Dzsudzsák Balázs és Kiprich József nevét magától mondta, utóbbiról azt is tudja, hogy Tatabányáról érkezett annak idején a Feyenoordhoz. Fischer neve is megvan neki az Ajaxból, csak a keresztneve, Pál nem ugrott be.

A gólszerző a meccsre is kiválóan emlékszik.

„Ti fejben már Mexikóban voltatok, a vébé logója is fel volt festve a pályán” – mondta Sallai Sándornak. Nekünk valóban nem volt már tétje, a teli Népstadion szurkolóserege igencsak nehezményezte is, hogy a futballünnepnek tervezett májusi napon „hagytuk nyerni” a hollandokat, így az osztrákok helyett ők játszhattak pótselejtezőt Belgiummal Mexikóért. De Wit abban a párharcban is gólt szerzett, a holland csapat viszont nem jutott ki. Nem úgy, mint a két évvel később az Európa-bajnokságra, ahol a Marco van Basten, Ruud Gullit, Frank Rijkaard fémjelezte együttes a holland futball történetének máig egyetlen tornagyőzelmét érte el. Rob de Wit nem tudja elhessegetni a gondolatot, hogy abban a legendás csapatban neki kellett volna lennie a balszélsőnek.

„Sokáig nem tudtam megemészteni, én is Európa-bajnok lehettem volna – mondta. – De mára elfogadtam, hogy nekem ez volt megírva.”

Visszavonulása után próbált a futballban maradni játékosmegfigyelőként, de fizikai állapota nem tette lehetővé ezt a munkát sem. A családja mellett ma hobbijának, a dámajátéknak él, amelyet versenyszerűen űz, hogy szellemileg frissen tartsa magát. És az Ajax vendége a csapat hazai mérkőzésein.

Noha az amszterdamiak híve, a Puskás Aréna a Feyenoord stadionjára emlékezteti.

„Lenyűgöző – nézett ismét körbe. – Az ellenfelek itt épp olyan félve lépnek majd pályára, mint a De Kuipban.”