AMIT AZ EB SEM AD...

1. Nem lett jobb a magyar labdarúgás.

Mindenekelőtt le kell szögeznünk: a magyar labdarúgás nem lett jobb attól, hogy részt vehetünk a franciaországi kontinensbajnokságon, mint ahogy Dzsudzsák Balázs, Szalai Ádám vagy éppen Juhász Roland sem lett önmagában attól jobb labdarúgó, hogy sikerült kiharcolnunk a részvételt.

Sajnos Magyarország esetében a kijutás nem egy olyan, majd’ tízéves fejlődési folyamatnak a gyümölcse, mint például leendő Eb-ellenfeleink, Ausztria és Izland esetében. E két országban véghezvittek egy jól felépített, tudatos fejlesztési tervet, aminek mostanra érett meg a gyümölcse. Mostanra jutottak el oda, hogy Ausztria veretlenül, Oroszországot és Svédországot megelőzve, csoportelsőként jutott ki az Eb-re, míg a már kér éve is vb-pótselejtezőt játszó Izland oda-vissza legyőzte Hollandiát, amely ellen a magyar válogatott az elmúlt években mindig legalább négy gólt kapott. (Az osztrákok pedig a másik mumusunkat, Svédországot ütötték ki idegenben 4–1-re!)

Az osztrákoknál most érett be a 2000-es évek elején alakult akadémiákon folyó munka. A csapat gerincét a 2007-es, U20-as vb-n 4. helyen végző együttes tagjai alkotják. A hosszú távú építkezést bizonyítja az is, hogy Marcel Koller személyében 2011 óta ugyanaz a svájci kapitány vezeti a válogatottat. Miközben a bő keretből csak hatan játszanak Ausztriában, de van több német, angol és olasz élvonalban futballozó légiósuk. Ráadásul az osztrákok klubszinten is fokozatosan fejlődnek, az Európa-liga 2009-es indulása óta (korábban UEFA-kupának nevezték a sorozatot) minden évben képviseltették magukat legalább egy csapattal a csoportkörben, ahogy 2013 őszén az Austria Wien révén a BL-ben is.

Az izlandi válogatottat is immár négy éve irányítja LarsLagerbäck(Heimir Hallgrímsson a társkapitány, miután az már eldőlt, hogy Lagerbäck az Eb után nem folytatja, és ő veszi át a helyét – a magam részéről korábban nálunk is el tudtam volna képzelni a Dárdai, Storck kettőst, talán a Hertha is jobban elengedte volna Dárdait, ha „csak” társkapitány, és van, aki tehermentesíteni tudja). A csapat a 2011-ben Eb-szereplő U21-es válogatottra épül. A bő keretben mindössze egy otthon játszó futballistát találunk, a többiek közül a legtöbben valamelyik skandináv országban futballoznak, ugyanakkor az angol és a francia első osztályban, valamint orosz, holland, görög és svájci élcsapatban is találunk izlandi légióst. Igazi sikertörténet az övék, ha csak azt nézzük, hogy 330 ezren lakják a szigetországot, és ebből 21508-an igazolt futballisták. Magyarországon divat arra hivatkozni az utánpótlás-nevelés számonkérésénél, hogy kevés a gyerek. Izlandon mit szóljanak?

Mindezekkel szemben mi a helyzet a nálunk? Először is a nemzetközi kupacsapataink a „szokásoknak megfelelően” (sorozatban harmadik éve) ezúttal sem élték meg az őszt – ellentétben az osztrákokkal.Az elmúlt két évben öt szövetségi kapitánya is volt a válogatottnak, ebből hárman is csak ideiglenes jelleggel, néhány meccsre kaptak megbízatást (Csábi József csak egy meccsre, Dárdai Pál hét, Bernd Storck hat találkozón dirigált megbízottként).

Hiába alakult nálunk is egyre több akadémia a 2000-es években, a norvégok ellen szerepet kapó csapatból csak Kleinheisler László, Németh Krisztián és Pintér Ádám vett részt akadémiai képzésben,míg a 2009-esU20-as vb-bronzérmes együttesből ma már csak Németh Krisztiánszerepel a felnőttválogatottban (a 2015-ös U20-as vb-nyolcaddöntős gárdából pedig Nagy Ádám).

A légiósaink pedig szép lassan elfogytak az évek alatt.A mezőnyjátékosok közül jelenleg csak Stieber Zoltán (Hamburg) és Szalai Ádám (Hoffenheim) mondhatja magát topligás játékosnak, de ketten együtt csupán 110 percet játszottak a bajnokságban ősszel... (A kapusok közül Bogdán Ádám angol, Megyeri Balázs spanyol élvonalbeli klubnál keresi a kenyerét, de egyikük sem első számú kapuvédő.)

A norvégok elleni keretből 13-an NB I-es játékosok, említetteken kívül pedig csak a svájci Sionban légióskodó Vanczák Vilmos mondhatja magát nyugat-európai légiósnak, ősszel azonban ő sem sok szerepet kapott a klubjában.

Bár Egervári Sándor az NSO-nak adott értékelésében egy folyamat eredményének tekintette a mostani sikert, a magunk részéről, az osztrák és az izlandi példával összehasonlítva nem tudatos építkezést vélünk felfedezni a háttérben. Sokkal inkább egy kiöregedőfélben lévő, de nyugat-európai rutinnal azért felvértezett generáció – Király, Gera, Juhász, Priskin, Dzsudzsák – nagy akarattal megvívott, teljesen megérdemelt, ugyanakkor szerencsés eredményét. (Milyen jó, hogy például nem az izlandiak csoportjába kerültünk a selejtezők során...)

2. Nem lettek jobbak a hazai edzők.

Mondhat bárki bármit, tény: amíg az NB I-ben sikeresnek számító edzők sora – Bicskei Bertalan, Bozsik Péter, Csank János, Egervári Sándor, hogy csak néhány nevet említsünk – 1986 óta nem tudta nagy nemzetközi tornára kivezetni a magyar válogatottat, addig a felnőttcsapatok szintjén rutintalannak számító, az edzői szakmát egyaránt Németországban kezdő Dárdai Pál, Bernd Storck kettősnek sikerült. Méghozzá úgy, hogy ketten együtt összesen dolgoztak egy évet a csapattal, vagyis nem sok idejük volt az építkezésre, mégis az ő irányításuk alatt alaposan átalakult a keret ahhoz képest, amellyel Pintér Attila nekivágott a selejtezőknek.

Persze, ezúttal a harmadik hely is elegendő volt a csoportból való továbbjutáshoz, de ne feledjük, hogy ez egyenes ágon nem ért Eb-szereplést. Sikerrel kellett vegyük a pótselejtezőt, ami korábban, Csank János csapatának 1997-ben nem akart összejönni.

A norvégok elleni párharchoz pedig már vastagon hozzátette a magáét Bernd Storck is. A német szakember olyan húzásokkal rukkolt ki, amilyenekkel nemhogy egyetlen magyar edző, talán egyetlen magyar ember sem mert volna. Azt, hogy néhány héttel a pótselejtezők előtt lecserélte a stábját, főleg szakmai berkekben kifogásolták, mint ahogy a válogatott keretnél a pótselejtezők előtt elvégzett erőnléti tesztjeit is, de azt rajta és újdonsült segítőjén, Andreas Mölleren kívül más ember nem értette ebben az országban, mit keres az oslói kezdőcsapatban Kleinheisler László. Ez a lépés ráadásul még a Videoton felé is fricska volt (még ha nem is szándékosan), hiszen a fehérváriak az NB III-as kerethez száműzték, de még ott sem engedték pályára lépni a szerződést nem hosszabbító játékost.

Storck azonban Magyarországra érkezése első percétől fittyet hányt a hazai közeg íratlan szabályaira. Akkor is, amikor Juhász Rolandot a visszavágón kihagyta a csapatból, és az is bejött neki, hogy Priskin Tamást tétmeccsen három év után először a kezdő tizenegybe jelölte.

Engem pedig a leginkább azzal győzött meg, hogy a norvégok elleni selejtezők előtt egy – írd és mondd – 30 (!) oldalas füzetecskével lepte meg egyenként a kerettagokat, amelyben minden lényeges információ benne volt az ellenfélről. Ilyen szintű felkészítésről korábban egyetlen kapitánynál, egyetlen ellenféllel kapcsolatban sem hallottunk.

Meggyőződésünk, hogy ez a professzionális hozzáállás, és a futball, illetve a labdarúgók teljesítményének statisztikai mérhetőségén alapuló felfogása – amelyet évek óta az NSO-n is igyekszünk követni, lásd a 2011-ben elkezdett NB I-es gólelemzéseinket vagy a rendszeres InStat-elemzéseket – előre viheti labdarúgásunk ügyét. Az ezt képviselő edzőkre szüksége van a magyar futballnak, mindegy, hogy az illető honnan jön. Az a fontos, hogy a játékosok előtt hiteles tudjon maradni.

Bernd Storcknak – ugyanúgy, ahogy a Bundesliga-mentalitást Berlinből magával hozó Dárdai Pálnak – ez sikerült. A legnagyobb elismerést a korábban Egervárival és Pintérrel is nézeteltérésbe kerülő Szalai Ádám fogalmazta meg, amikor kijelentette, ez az eredmény elsősorban Dárdai és Storck érdeme, mert olyat is kihoztak a játékosokból, amit talán még maguk sem gondoltak volna, hogy bennük van.

Egyet azért szögezzünk le: a nyáron a Vidinél megbukó francia Bernard Casoni példája is bizonyítja, azért, mert valaki nyugatról jön, még nem biztos, hogy jó edző is, nem biztos, hogy érvényesülni tud Magyarországon. Viszont a szemlélet és az esetleges új módszerek mellett klubszinten még egy tagadhatatlan előnye lehet a külföldi edzőknek a magyarokkal szemben. A kapcsolataik, a nemzetközi ismertségük révén az NB I nívójához képest magasabb szintet képviselő légiósokat tudnak ide csábítani. Erre láthatunk most példát a Fradinál Thomas Doll esetében (más kérdés, hogy az El-ben így is az elvártnál hamarabb búcsúzott a csapat) vagy korábban a Videotonnál Paulo Sousa idejében. Utóbbi két trénerrel szemben azonban a hozzánk az év elején eredetileg sportigazgatónak érkező Storcknak látszólag nincsenek klubedzői ambíciói, a magyarországi munkáját nem feltétlenül ugródeszkának tekinti, hosszú távra tervezhet vele a szövetség.

3. Nem lett több néző, nem nőtt a reklámérték.

A hazai futballősz egyik legnagyobb, leginkább kijózanító pofonját akkor kaptuk, amikor arra a legkevésbé számítottunk. Kevesebb mint egy héttel a norvégok elleni kettős győzelem után, a következő NB I-es fordulóban mindössze 9 555 néző látogatott ki a stadionokba, még fele annyian sem, ahányan a norvégok elleni pótselejtezőt látták a Groupama Arénában (22186). Megvizsgáltuk az elmúlt húsz évet – példa nélküli, hogy ilyen kevesen legyenek kíváncsiak egy élvonalbeli fordulóra.

Ez azt is mutatja, hogy a válogatott eredményessége egyelőre semmilyen összefüggésben nincs az NB I-es mérkőzések látogatottságával. Csányi Sándor MLSZ-elnök is elismerte, gyakorlatilag elfogytak a nézők a stadionokból, miközben a 2011-ben bemutatott fejlesztési tervben 2014-re hatezres, 2018-ra tízezres átlagnézőszámot tűzött ki célul a szövetség. Azóta a tízezres számot ötezerre módosították, de attól is messze vagyunk. A legutóbbi idényhez képest 500-zal ugyan nőtt az átlagnézőszám (köszönhetően feltehetően a kötelező szurkolói kártya eltörlésének), de továbbra is háromezer alatt van. Ugyanott tartunk, ahol négy éve, vagyis 2800 körüli átlagnál (2891 a legfrissebb adat).

Az is szomorú, hogy a sikeres kvalifikáció ellenére egyelőre nem nőtt a magyar futball reklámértéke, vagy legalábbis senki sem próbál erre alapozni, nem mondhatjuk, hogy a futballisták sokkal ismertebbé váltak volna a több mint 40 éve várt siker hatására.

A legnézettebb kereskedelmi televíziók ugyanis továbbra sem igazán foglalkoznak a labdarúgással. Az üzleti élet szereplői sem látnak hirdetési potenciált a labdarúgóinkban, pedig például a Guzmics, Kádár kettőst simán el tudnám képzelni mondjuk egy építőipari cég reklámjában vagy a lakáskassza arcaiként – alap, amelyre építhet.

A Magyar Labdarúgó-szövetség pedig piacra dobhatna Böde Dániel arcképével díszített zsírosbödönöket (a Böde-bödön márkanévnek is jó lenne), szalais pálinkáspoharat, dzsudzsákos rollert, királyos mackóalsót, és mindent, ami eladható: pólókat, karpereceket, mezeket, sálakat, sapkákat, olyan termékeket, amik köthetőek a Storck-csapathoz, a magyar válogatotthoz, a piros-fehér-zöld színeinkhez. Amiket az Eb-n, és remélhetőleg utána is büszkén mutogathatnánk, termékeket, amelyek segíthetik a futball népszerűsítését. Most végre nálunk is elindulhatna (már el is indulhatott volna) a válogatotthoz kötve az, amit nyugaton merchandisingnak neveznek, és ami a nálunk fejlettebb futballkultúrákban nélkülözhetetlen részét képezi az imázsépítésnek.

4. Változik-e a tulajdonosi szemlélet?

Ezt a pontot úgy is kezdhettem volna, hogy (egyelőre) nem változott a tulajdonosok, a hazai futballvezérek vezetési felfogása, ami nélkül pedig nehezen lehet megváltoztatni a közeget magát (ami egyébként még az Eb-re jutásnál is sokkal nagyobb kihívás, nehezebb, összetettebb feladat). Próbálok azonban optimista lenni, időt adni a változáshoz, ezért a kérdőjel a mondat végén.

Az mindenesetre nem jó előjel és nem jó üzenet, hogy a Videoton mai napig nem engedte vissza Kleinheislert az első kerethez. Már az oslói gólja másnapján jelezni lehetett volna, hogy a bajnoki címvédő számára igenis fontos a magyar futball egyik nagy ígéretének a jövője, és innentől mindent megtesznek azért, hogy segítsék őt a fejlődésben, hiszen ez közös érdek. Ezzel szemben továbbra is bizonytalan, mi lesz a távozásáról már nyáron döntő (talán akkor, amikor „elfelejtették" meghívni a bajnokcsapat bankettjére) támadóval, futballozhat-e klubszinten a tavasszal, a Videoton olyan árat határoz-e meg téli távozása feltételeként, amelyért valóban értékesíteni lehet a piacon fél évvel a szerződése lejárta előtt.

Az sem jó előjel, amit Árki Gábor, a DVTK sportigazgatója és George F. Hemingway, a Honvéd tulajdonosa válaszolt az ősszel végzett piacelemzésünkben arra a kérdésre, hogy hozhatnak-e rövid távon színvonal-emelkedést a labdarúgásunkban megjelenő új pénzügyi források. Előbbi arról beszélt, hogy a több pénzt tulajdonképpen el is viszik a magasabb működési költségek, senki se várjon ettől jobb futballt, míg utóbbi kerek perec megmondta: „Természetesnek tartom, hogy a tulajdonosok csökkentenék az önrészüket a finanszírozási oldalon. Éppen az lenne a cél, hogy ne a tulajdonos tartsa el a klubot, hanem a sportszervezet generál annyi bevételt, hogy el tudja tartani magát.”

Igen ám, de ha nincs megfelelő mértékű befektetés, nincs kockázatvállalás tulajdonosi részről, ha a tulajdonos nem a saját pénzét viszi a vásárra, akkor Magyarországon sosem fog piaci alapon működni a labdarúgás, márpedig ez lenne az egyik alapfeltétele a változásoknak.

Ezért van az, hogy a Videotonnál még az is belefér, hogy többet költenek a néhány hónapon belül menesztett két edző (Joan Carrillo és Bernard Casoni) végkielégítésére, mint például Pakson játékosigazolásokra.

A futballgazdaság azonban valahol a tolnaiaknál kezdődik (és a jelenlegi 12 csapatos mezőnyben nagyjából náluk is fejeződik be...), akik 19 forduló alatt ugyanúgy 30 pontot gyűjtöttek, mint a fehérváriak, csak éppen sokkal kisebb költségvetésből, sokkal gazdaságosabb működés mellett. Úgy, hogy az elmúlt években fokozatosan pénzt „csináltak” a legjobbjaikból (legutóbb Könyves Norbert, előtte Kovács Gábor és Fiola Attila játékjogát tudták értékesíteni), miközben ingyen vagy nagyon olcsón megszerzett, máshol már leírt labdarúgókból, illetve saját nevelésű játékosokból építenek évről évre hazai szinten ütőképes csapatot (Bartha László, Gévay Zsolt, Kulcsár Dávid, Lenzsér Bence, Szabó János – sorolhatjuk a neveket). Mindig csak magyarokból és magyar edzőkkel.

Ráadásul Böde és Fiola személyében két volt paksi is tevékeny részese volt a válogatott norvégokkal szembeni sikerének, vagyis közvetve Paks is hozzájárult a jó eredményhez, miközben olyan nagy múltú klubok, mint a Honvéd, az Újpest vagy a Vasas ezt nem mondhatják el magukról. A Videoton pedig évek óta nem ad el játékost, az elmúlt fél évben a két legértékesebb labdarúgója távozott a szerződése lejártával ingyen: a nyáron Nikolics Nemanja, az esztendő végén pedig Gyurcsó Ádám.

AMIT AZ EB ADHAT...

Az Eb mindenekelőtt lehetőséget ad. Lehetőséget a fejlődésre, arra, hogy jobb legyen a magyar futball.

Dzsudzsákék az Európa-bajnokságon igenis jobb játékossá válhatnak. Ha a norvégok elleni, rendkívül fegyelmezett, taktikus játékot Franciaországban is állandósítani tudjuk, és ez még eredményekkel is társul, mondjuk, továbbjutunk a csoportból, akkor kijelenthetjük, válogatott szinten igenis előrébb tartunk, mint az elmúlt harminc évben bármikor.

Erre pedig már lehetne alapozni a vb-selejtezőkön is, hiszen a mostani eredménynek az lenne a legnagyobb haszna, ha folytatni is tudnánk a megkezdett utat, és nem kéne újra évtizedeket várni arra, hogy nagy tornán vehessen részt a válogatott. Ne feledjük, egyszer-egyszer a Fradinak és a Debrecennek is sikerült bejutnia a BL-be, de ebből egyik klub sem tudott hosszú távon is előnyt kovácsolni magának.

A jó Eb-szereplés hatására viszont végre megnőhetne a kereslet a magyar futballisták iránt. Nagy Ádámék utat nyithatnának – a külföldi klubok jobban odafigyelnének az NB I-re, aminek hatására talán szívesebben jönnének hozzánk az eddigiekhez képest értékesebb légiósok is, nőhetne a bajnokságunk piaci értéke. Ez pedig magával vonhatná azt, hogy végre klubszinten is eredményesebbek tudjunk lenni a nemzetközi porondon. Legalább az osztrák szintig el kellene jutni (minimum egy csapat az El-csoportkörben szerepel).

Nálunk az Eb-szereplés nem az Ausztria és Izland esetében tapasztalt fejlődési folyamat végeredménye, hanem annak kiindulópontja lehetne.

Amennyiben Bernd Storck egy vállalható Eb-szereplésnek köszönhetően a nyári torna után is meg tudná őrizni a hitelét, a magyar szakemberek szép lassan talán elhinnék, hogy a német trénertől tanulhatnak, az általa megkezdett szakmai utat érdemes követniük. A tudást egymásnak átadva pedig hosszú távon a magyar edzők, a hazai szakma is fejlődhetne, jobbá válhatna.

Ha pedig a szurkolók minden szinten látják a fejlődést, akkor szép lassan az NB I-es meccsekre is visszatérnének a stadionokba. Az érdeklődés növekedésével pedig nőne a futball reklámértéke és népszerűsége is. A Böde-bödönt vinnék mint a cukrot, Kádárék mosolyognának vissza ránk a hirdetőtáblákról, Guzmics pedig talán még a Barátok köztbe is bekerülne néhány epizódba (mint annak idején a bokszoló Kovács István vagy az úszó Gyurta Dániel).

Ha pedig a futball-láz állandósulna, végre valós üzleti hasznot remélve fektethetnének be egyre többen a labdarúgásunkba. Megváltozhatna a tulajdonosi szemlélet. Persze, az is fontos, hogy a futballvezéreink egy esetleges jó Eb-szereplés után se essenek túlzásokba, mert egyik napról a másikra nem fognak euromilliókat érni a magyar labdarúgók. Viszont hozzá kell segíteni őket ahhoz, hogy a fejlődésük érdekében az NB I-nél magasabb szinten is megmérettessenek.

„Nem szeretném, ha egyszeri esemény lenne, hogy Európa-bajnokságon játszik a csapat – ott jól is kellene szerepelnie –, nyilvánvalóan elvárás lesz, hogy ezután szinte mindig legyünk ott a kontinenstornán. Ehhez a játékosoknak, az edzőknek, a klubvezetőknek és nekünk is sokat kell fejlődnünk” – mondta karácsonyi köszöntőjében Csányi Sándor.

Ezúttal maximálisan egyetértünk a szövetség elnökével. A sort még folytathatjuk is: a közeg fejlődéséhez bizonyosan változnia kell az újságíróknak, a szurkolók bizonyos csoportjainak (akik miatt néhány éven belül már másodszor sújtottak minket zárt kapus büntetéssel), fejlődniük kell a játékvezetőknek, de állítjuk, hogy még a stadionok biztonsági embereinek is lenne mit tanulniuk.

A Storck-csapat már megtette az első lépést a fejlődés útján, és bízunk benne, hogy az Eb-n ezt folytatni is tudja, de most már rajtunk, többieken a sor...