Dárdai nélkül dobhatnánk a kukába a válogatott évét

Ha nem lett volna sikeres Dárdai Pál tűzoltása késő ősszel, akkor a válogatott 2014-es évét egy az egyben dobhatnánk a kukába.

És így sem a kirakatba tesszük.

Tudniillik ez egy szinte teljes egészében elvesztegetett év volt, amelynek a végén sikerült valamit megmenteni. Viszont ha Dárdai Pál visszatér a Herthához, folytatni a munkát utánpótláscsapatánál, illetve tovább képezni magát, akkor a válogatott pont ott lesz, mint 2013. november 19-én.

Azaz a kapitánykeresés fázisában, ráadásul egy olyan év után, amely teljesen kaotikus volt.

Itt pedig megkerülhetetlen az MLSZ felelősségének felvetése.

2013 végén, a románok elleni 0–3-mal a válogatott elveszítette a szurkolói bizalmat, a hollandok elleni 1–8 pedig egy teljesen szétesett csapatot mutatott – az eredmények meg is buktatták Egervári Sándort. Utódjaként a szövetség külföldi, lehetőleg topcsapatnál edződött szövetségi kapitányt ígért. Egy éve, a kapitánykeresés alatt készített évértékelőnkben azt írtuk, mérget vennénk arra, hogy nem a hitelét elvesztő hazai közeg adja a következő szakvezetőt, de a magyar futballvalósággal nem számoltunk: decemberben, hosszas kutatás után Csányi Sándor Pintér Attilát mutatta be új trénerként.

Azt a Pintér Attilát, aki nagyjából megtestesíti a magyar futballközeget, igaz, annak egyik legeredményesebb képviselője.

PINTÉR MECCSEI: A VERESÉGET FÜTTY, A GYŐZELMET APÁTIA FOGADTA

Pintért finoman fogalmazva sem fogadta egyöntetű szurkolói hurrá, a döntés kommunikációja sem sikerült szerencsésre, az utána következő hónapok meg pláne. Pintér Attila támogatást és összefogást kért, ám ezt „felülről" nehéz kikényszeríteni: a drukkerek eleve bizalmatlanok voltak, és az új szakvezető rekordidő alatt vesztette el a még meglevő támogatást is.

Az általa bevezetett összetartások rendszere teljesen szembehelyezkedett a 21. század eleji futballrealitással – melyben a klubok sokkal nagyobb erőt képviselnek, mint a válogatottak –, s ezekre elképesztő mennyiségű játékos kapott meghívót. Nem gond: a mérkőzésekre letisztul a kép, gondolhattuk. Nem tisztult le, Pintér Attila öt mérkőzés alatt 37 játékost – köztük tizenhárom újoncot – vetett be, a nemzeti együttes pedig úgy érkezett az Eb-selejtezőkre, hogy még a csapatrészei sem játszottak két egymást követő meccsen ugyanabban az összeállításban, nemhogy a csapat egésze. Pedig a kinevezés mellett pont az is szólt, hogy az MLSZ indoklása szerint egy külföldi szövetségi kapitánynak meg kellene ismernie a magyar mezőnyt, ezért óhatatlan kísérletezés jönne, arra pedig az Eb-selejtezők előtt nincs idő.

Ennél többet egy külföldi kapitány se kísérletezhetett volna.

A finnek elleni 1–2 után Győrben a drukkerek kifütyülték a válogatottat, a dánok elleni 2–2 volt talán a Pintér-éra legjobb találkozója. A vb előtti felkészülési mérkőzésdömpingből nekünk Albánia és Kazahsztán „esett le": az albánok ellen az 1–0-s győzelmet (illetve a mutatott teljesítményt) megint fütty fogadta, a Kazahsztán elleni 3–0-n pedig nem is a kórházba került szövetségi kapitány meccselt. Az albánok elleni erőpróbáról sok mindent elmond, hogy amikor a Sao Pauló-i vb-nyitány előtt megkérdeztem a szomszéd asztalnál ülő világhírű angol szakírót, Jonathan Wilsont, akkor a könyvbemutatója miatt előtte Budapesten járó és a magyar–albánt így a helyszínen megnéző újságíró csak annyit mondott: nem hiszi, hogy rosszabb válogatott meccset és apatikusabb közönséget látott volna valaha is.

Ha vereség, fütty, ha győzelem, akkor apátia. Nem jó jelek. Már ekkor lehetett hallani megrendült bizalomról, elégedetlen játékosokról, és az Eb-selejtezők előtt még a legoptimistábbak sem láthatták rózsaszínben a világot. Szalai Ádám jelezte: amíg Pintér Attila a kapitány, nem jön a csapatba (nem mintha a csatárt Pintér bármikor meghívta volna – a szakvezető és Szalai korábbi „urazós" üzengetése az év egyik legbizarrabb történése volt), így a kvalifikáció egy konfliktus súlyával, egy bizalmatlan közönséggel, no meg eredménykényszerrel kezdődött, tudniillik a 3., pótselejtezős hely elérése a minimális szövetségi cél.

A csapatával addig is sokat kísérletező Pintér Észak-Írország ellen húzott még egyet, teljesen új, háromvédős, két wingbackes rendszerben küldte pályára alakulatát – a teljesen idegen formáció a csapat játékán is meglátszott. A második félidő elején felhangzott a „Pintér, takarodj!" rigmus, az északírek fordítását és győzelmét követően pedig még egyszer. A klubedzőként eredményes Pintér a más tulajdonságokat is igénylő szövetségi kapitányi poszton ezen az estén megbukott.

„Attila négy játékrendszert gyakorolt be a csapattal, vasárnap pedig hallott egy hírt az északírekről, ezért úgy döntött, hogy bevet egy ötödiket" – jegyezte meg Csányi Sándor egy októberi sajtóbeszélgetésen.

Ezzel vége is lett a dalnak, a szövetség szakmai bizottsága elemzett, Csányi pedig bejelentett: Pintért menesztették – az exkapitány a menesztése óta adott első interjújában azt mondta, több játékosa „hátba szúrta". Négy mérkőzésre a Hertha BSC engedélyével a berliniek U15-öseit edző Dárdai Pál lett a kapitány.

Ezzel pedig megszólalt egy új hang.

DÁRDAI MECCSEI: FRISS LEVEGŐ A PADLÓ UTÁN

Dárdai tapasztalatlan és még tanulófázisban levő edző, ezt maga is bevallja. De ő az első szakvezető a magyar válogatott mellett, aki magyarként évtizedes topligás tapasztalattal magyarázhat a játékosoknak – ez önmagában megadja a hitelességet előttük. Dárdai az NB I neveltje, ám nem egész huszonegy évesen kiszakadt a közegből, és nem is tért vissza – maga mellé Szabics Imre személyében olyan segítőt választott, akiről ugyanez elmondható. Két olyan fiatal szakember beszélt a kerettagoknak, akik a mai nyugati futballban húztak le sok-sok évet, és ott is kezdték szakmai tanulmányaikat – ez minden tekintetben más hang, mint a hazai elszigeteltségből szóló „mestereké".

A bukaresti túra csúnya bukás veszélyét rejtette magában, ám az első félidőben hátrányba kerülő magyar csapat felállt és megérdemelten egyenlített az ellenséges közegben – Dárdaiban hitt a csapat és a mérkőzés után hitt a drukkerhad is. Míg Pintért az első mérkőzése után kifütyülték, Dárdait éltették – leheletnyivel jobb belépő... Feröeren rossz játékkal is sikerült hozni a három pontot, Finnország ellen pedig a hajrában kicsikarni a győzelmet – egyáltalán nem volt szép, jó és látványos a nemzeti csapat játéka (de őszintén, ezt jelenleg ki várhatja el?!), viszont a gárda az utolsó pillanatig küzdött és szerzett a három selejtezőn hét pontot.

Ez, ahogy Dárdai is mondta, alap lehet a 2015-ös évre – a hazai vereséggel kezdő válogatott vele visszajött a harmadik, pótselejtezőt érő helyre a selejtezőcsoportban.

A fiatal kapitány a magyar közeg füstköde nélkül látja a helyzetet, reálisan. Tudja, hogy nincs elég, magas szintű bajnokságban játszó futballistánk. Tétmeccsen összesen hat olyan játékost vetett be, akinek nincs légiós tapasztalata. Biztonságos, jól összerakott védekezésre próbál építeni, filozófiája leginkább Erwin Koemanéhoz hasonlít a közelmúlt kapitányai közül, más kérdés, hogy Dárdai jóval magával ragadóbb személyiség.

Bevallottan azokat a futballistákat keresi, akik a külföldön szereplők és a már korábban a légióséletbe belekóstolók mellé beilleszthetők az NB I-ből, megfelelnek azoknak a követelményeknek, amelyeket a válogatott közeg állít eléjük. A mércéje nem az NB I-es helyiérdekű királyság, hanem valószínűleg az, hogy a játékosokat el tudja-e képzelni egy német proficsapat keretében. Többet beszél a tanulás fontosságáról, mint bármely közelmúltbeli szövetségi kapitány. Ahogy ígérte, hazahozta a mentalitását, ráadásul nem bullshitgenerátorral keresztezett közhelyszótárként nyilatkozik.

Kellett ez a hang.

MINDENKI MARASZTALNÁ, MÉGIS MEHET

Dárdait négy meccsre engedte el a Hertha, és a megbízott szövetségi kapitánynak a teljes berlini életét fel kellene áldoznia ahhoz, hogy véglegesítsék szakvezetőként. A közönség többsége egyértelműen mellette áll, a játékosok szintén, a sajtót is megnyerte. Csak éppen a szerződése nem az MLSZ-hez köti – mindenki marasztalná a megbízott kapitányt, mégis mehet.

Ha Dárdai visszamegy Berlinbe – teljesen reális indokok szólnak emellett, és a klub is jelezte, hogy mindenképpen megtartaná –, akkor is szinte biztos lehet abban, lesz még ő magyar kapitány. Ilyen elfogadottságot kevés edző tudott kiharcolni ugyanis. Egy sokkal több németországi tapasztalattal felvértezett Dárdai Pál pedig természetes jelölt lesz, amikor felvetődik a kapitánykérdés. Ha marad, akkor kockázatot vállal – benne van, hogy elbukik a selejtezőkön, és leírják –, de egységesítő figuraként rendezheti a nemzetközi követelményeknek megfelelően a válogatott kirakatát. Az egész magyar futballét nem lehet, az edző- és játékosképzés hiányosságai, a belterjesség, a kis merítési lehetőség felszámolása minimum évtizedes munka.

Ami nagyon fontos: Dárdai belépője, fogadtatása és eredményessége egyaránt afelé mutat, hogy az MLSZ a külföldi (de legalábbis külföldi képzésben részesült) trénerek felé forduljon. Nagyon kevés magyar edző tud akár egy értékelhető európai menetelést is felmutatni, az NB I-es bajnok (és még aktív) szakemberek közül pedig a debreceni kötődésűeken kívül már mindenki volt szövetségi kapitány. Pintér Attila (utolsóként?) megkapta a lehetőséget, de megbukott.

A drukkerek aligha fogadnának el még egy edzőt a hazai közegből. Igaz, nem a drukkerek mondják meg, ki legyen a kapitány – ám bármely itthon dolgozó magyar edző kinevezését totális bizalmatlanság fogadná. Márpedig ez a poszt bizalmi kérdés. Dárdai dinamizmusára szemmel láthatóan vevők voltak a játékosok is, így ha váltás lesz, nem ártana egy hasonlóan karizmatikus, elit közegben edződött trénert keresni. A logika a német nyelvterület felé mutat, már csak azért is, mert a nyugati közegben dolgozó fiatal magyar szakemberek (akik segítőként, stábtagként jöhetnek szóba) kivétel nélkül német nyelvterületen vannak, így összekötőként szolgálhatnak.

Mindenesetre a négy mérkőzéssel lejárt Dárdai Pál megbízatása. Két kapitány, egy év alatt negyvenöt kipróbált játékos – horribilisen magas szám, egy másik „kapitányváltós" évben (Erwin Koeman helyére Egervári Sándor) is csak harmincöt volt ez – és minimum tíz elvesztegetettnek tűnő hónap után jöhet egy újabb váltás. 2013 októbere és 2014 novembere között öt különböző edző ült válogatottunk kispadján, és közülük csak kettő volt véglegesített kapitány. Ha jön egy újabb, azzal alighanem ranglistavezetők leszünk Európában.

Nem volt könnyű év. És nem lesz könnyű feladata a következő kapitánynak, bárki legyen is az. Az Eb-selejtezők alighanem legkisebb játékerőt képviselő csoportjában a magyar válogatott számára reális esély van a 3. hely megszerzésére, de ha valaki megnézte a magyar–finn után a Csehország–Izland mérkőzést, láthatta a különbséget az európai középmezőny felsőháza és alja (jobb esetben közepe) között.

A középmezőny felsőházába tartozás alapja pedig a képzés, a tudás, a háttér, a közeg.

Ez pedig egy év alatt alapjában nem változott és nem változhatott.