Mielőtt továbblépnénk, távirati stílusban is megfogalmazzuk a teendőket: meg kell verni Bukarestben Romániát, otthon pedig Észtországot és Andorrát. Ha ez megvan, akkor matematikailag is biztos a csoportmásodik hely – Magyarországnak 20 pontja lenne, Romániának legfeljebb 19 lehetne, a törököknek meg már mindegy (mivel ők százszázalékos teljesítménnyel is csak tizenkilencig juthatnak el).

Amennyiben – ez az erőviszonyoknak inkább megfelel jelenleg – iksz a román–magyar, megmarad helyzeti hátrányunk (és pontelőnyünk) a szomszéddal szemben. Ha mindkét csapat hozza az andorraiak és az észtek elleni meccset, Magyarország 18, Románia 17 ponttal számolhat. A képlet egy meccsre szűkül: legalább annyi pontot kell szerezni Hollandia ellen, amennyit Románia szerez Törökország ellen – illetve pontegyenlőség (román–török döntetlen, holland–magyar „egyes”) esetén a gólkülönbség dönt. Egervári Sándor csapatának gólkülönbsége jelenleg öttel jobb a riválisnál, ráadásul Magyarország utolsó csoportmérkőzését hazai pályán, Andorra ellen vívja meg.

Ha vereséget szenved a magyar válogatott Romániában – ez volt a legutóbbi két bukaresti tétmérkőzés végkimenetele –, akkor nem túl bonyolult a helyzet: a nemzeti csapat minden bizonnyal elszáll, hiszen Románia kétpontos előnybe kerül, és jobb a sorsolása. Ha ezt követően a románok csak a papírformát (Andorra és Észtország legyőzése) hozzák, akkor Magyarországnak nyernie kell Andorra és Észtország ellen, valamint Amszterdamban – ez utóbbi sci-fi szintjén mozog az erőviszonyok alapján –, és ez sem elég: a románoknak a törökök ellen pontokat kell veszteni.

SAJÁT KAPUNK ELŐTT

A két mérkőzés alapján először a védelmet helyezzük fókuszba – már csak azért is, mert ez a csapatrész továbbra is sok fejtörést okoz, és munkája kulcsfontosságú lesz a további találkozókon.

Egervári Sándor csapata eddig hat mérkőzésen nyolc gólt kapott, Andorra és Észtország ellen tudta nullára hozni selejtezőjét – ez a 16. „leggólképesebb” európai védelmet jelenti a selejtezőkön, figyelemreméltó, hogy egyben Izrael mellett a legtöbb gólt kapó csoportmásodik is.

Horvátország, Bulgária, Ausztria, Albánia, Görögország, Anglia és Franciaország egyaránt három, négy vagy öt gólt szedett be eddig – a mieink az izraeliekhez hasonlóan nyolcat.

Nagyon nem mindegy, hogy egy védelem mennyire zár precízen a selejtezőkön, és ezt a közelmúltbeli statisztika is megmutatja. Magyarország az 1998-as világbajnoki selejtezőkön jutott tovább csoportjából a pótselejtezőre, ekkor nyolc gólt kapott, és két mérkőzésen maradt érintetlen a kapuja (pontosan itt tartunk most). Ha megnézzük az azóta eltelt időszakot, hatvankilenc csoportmásodikból mindössze tizenhat tudott úgy továbbjutni, hogy kapott góljainak száma kilenc fölött volt – ez huszonhárom százalékos mutató.

Korábban sok szót ejtettünk arról, hogy a magyar válogatott egyik problémája a „posztra nevelt” szélső hátvédek hiánya, most viszont említsük meg: a védekezési problémákból a szélen adódott ezúttal kevesebb, Vanczák Vilmos talán a válogatott legjobbja volt a két selejtezőn, Kádár Tamás pedig – leszámítva talán a románok elleni meccs első félidejét – szintén stabilan dolgozott. Itt említsük meg azt is, hogy Dzsudzsák Balázs Isztambulban sokszor és sokat segített vissza Kádárnak – igaz, támadásban valószínűleg pont ezért volt kevesebb energiája.

Problémák ettől még voltak, csak most „középre húzódtak”: a románok elleni első félidőben elsősorban a labdák „hazakísérésénél” alakultak ki veszélyes szituációk, a második félidőben pedig sajnos „becsapott a villám”, a magyar válogatott – már nem először a selejtezők során – nem kijátszott szituációkból vagy remek egyéni megmozdulások után kapott gólt, hanem tálcán kínált fel lehetőségeket. Igaz ez akkor is, ha a második, egyenlítő román gólt szabálytalanság előzhette meg – vizsgáljuk meg ezt!

Király Gábor már a 92. percben rúgta ki a labdát, amelyet vissza is küldtek a sárga mezesek – ebben a pillanatban a magyar védőzónában 8–5-ös emberfölényben voltak a mieink, a felívelés végén a tizenhatoson belül mindössze két román tartózkodott.

Más kérdés, hogy az egyik „halomra döntötte” Vargát és Mészárost, Chipciu meg teljesen zavartalanul érkezve került ziccerbe, és lőtte be azt.

Vélelmezett szabálytalanság ide vagy oda, hiába nagyon balszerencsés a gól (minden rosszul alakult, ami rosszul alakulhatott), érthetetlen, hogy a szituációt miért nem sikerült ennél jobban levédekezni. Ha középen a lökést „megítéljük”, akkor is kérdés, hogy Chipciu miként került úgy helyzetbe, hogy fél méternél közelebb senki nem volt hozzá...

A törökök elleni meccsen a válogatott igazából két rövid időszakban került nagy nyomás alá: az első félidő végén és a második félidő elején. Két szituációt vennénk nagyító alá, az egyik ziccert, a másik gólt eredményezett, a főszereplő mindkét esetben Mészáros Norbert és Burak Yilmaz.

Az első félidőben a felívelt labdára Mészáros jókora előnyből startolhatott, ám ahogy a labda lepattant, az első számú török csatár már a nyakán volt, és rendkívüli erőszakossággal elvette a labdát, tiszta helyzetet teremtve magának. A gólnál a felívelés (bántóan tiszta beadás, ami azt illeti) után a védelem tolódása közel sem az igazi – Burak Yilmaz pedig jól láthatóan sokkal hamarabb reagál a helyzetre, mint Mészáros, megkerüli, és be is fejeli az adódó ziccert.

A különbség mindkét esetben elsősorban reakcióbelinek tűnik: Burak Yilmaz hamarabb ismeri fel a lehetőséget, és olyan hirtelen agresszivitással használja ki azt, amelyre Mészáros nem tud megfelelőt lépni. Erre akár a magyar és a török élvonal (meg a BL...) közötti különbség is lehet magyarázat: Burak Yilmaz rá van kényszerítve arra, hogy ilyen „robbanásokkal” használjon ki minden adódó sanszot, míg Mészárosnak hazai pályán kevés, a török játékoshoz fogható csatárral kell mérkőznie...

Tegyük itt hozzá: Mészáros nem véletlenül van ott a válogatott keretében és gyakran kezdőjében, hiszen a többi középső védőnk jóval lassabb – és a széleken is olyan védők vannak, akik eredetileg középhátvédnek „nevelődtek”, nem épp sprinterek –, így a debreceni bekknek kell pótolnia ezt a hiányosságot, főleg robbanékony csatárral (csatárokkal) operáló ellenfelekkel szemben. A hiba azonban mindkét meccsen benne volt a játékában – és az ellenfelek büntettek is.

Ha már védelem: továbbra is legfeljebb elméletben van ideális védőnégyesünk – a merítési lehetőség nem nagy (ezért is figyelemre méltó, hogy a nemzetközi szinten rutintalan Guzmics Richárd kényszerű csereként is igen jól megállta a helyét Isztambulban), a formahanyatlások és mellőzések miatt pedig átlag félévente „szétesik” a kvartett, változtatásokra kényszerül Egervári Sándor.

Az eredeti, 2010-ben elképzelt négyesből (Lázár, Juhász, Lipták, Laczkó) senki nem volt most pályán, a jobbhátvédként többször kipróbált (ám klubjában e poszton nem szereplő) Varga József visszakerült eredeti pozíciójába, védekező középpályásba, az említett Lázár Pál hosszas mellőzés után most próbál játékba lendülni Pécsen, Juhász Roland ugyanezt teszi a Videotonnál, Laczkó Zsolt pedig térdsérülés után a Vicenzánál. Most fordult elő először az Egervári-érában, hogy a válogatott kezdő tizenegyének védőnégyese egymás után három alkalommal ugyanabban az összeállításban játszott. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy huszonkilenc mérkőzésből csupán tizenkétszer maradt érintetlen a válogatott hálója – ráadásul többnyire kisebb játékerejű csapatok (San Marino, Litvánia, Azerbajdzsán, Luxemburg, San Marino, Izland, Moldova, Finnország, Liechtenstein, Írország, Andorra, Észtország) ellen.

ELŐRE!

A védőkről esvén szó, nem mehetünk el amellett: a márciusi selejtezőn szerzett mindhárom gólban kulcsszerepet játszott egy-egy hátvéd. A románok ellen Vanczák Vilmos szerezte meg a vezetést – érdekes, hogy ugyanezt a szabadrúgás-kombinációt sikerrel „adtuk el” a törököknek, csak a kapus közbeszólt –, Korcsmár Zsolt harcolt ki tizenegyest, míg a törökök elleni egyenlítő találatot Kádár Tamás bedobása előzte meg.

A támadópotenciállal továbbra sincs gond: Magyarország 13 góllal (2.2-es átlag) a hetedik a selejtezősorozat vonatkozó ranglistáján. Egervári Sándor kapitánysága alatt csupán ötször maradt szerzett gól nélkül a válogatott, olyan pedig továbbra sem fordult elő, hogy két, egymást követő mérkőzésen ne talált volna be. A helyzetek kialakításával Románia ellen nem volt gond: sikerült kihasználni a román védelem egyértelműen legnagyobb gyengeségeit (védekezés szöglet- és szabadrúgásoknál, valamint „tizenegyes-érzékenység”), viszont hiába alakított ki a csapat akcióból ziccereket, nem tudta értékesíteni azokat.

Törökországban „mentőöv” volt a hazai védők hibája és Böde Dániel jó helyzetfelismerése, mivel az építkezéssel az egész meccsen gondok voltak. Tiszta (vagy legalábbis valamennyire tiszta) helyzetet akcióból csupán kétszer sikerült kialakítani, Szalai Ádám kevés támogatást kapva (és elég fáradtan) őrlődött – ráadásul a támadó középpályások alig-alig tudtak tiszta helyzetet kialakító labdával előállni. Hajnal Tamás rögzített helyzetekből ugyan jól készített elő, de támadásépítésben sem ő, sem Koman Vladimir nem tudott komoly veszélyt teremteni.

A védekező középpályások Románia ellen be tudtak szállni a támadásokba – Pintér Ádám tiszta ziccert tudott teremteni például beadásával Szalai Ádámnak –, Törökország ellen azonban az előrejátékban nem tudtak pluszt adni, bőven elég volt nekik a küzdelem az agresszív – a letámadás nagyon nem ízlik a magyar válogatottnak, ez most is látszott – török középső egységgel. Ha az említett Szalainak nem is volt jó napja, Bödének igen: a ferencvárosi támadó bedobása bővítheti az eddig sem rossz támadó repertoárt, ráadásul olyan szereplővel, aki eltérő stílusú a többi támadó középpályástól.

Böde egyrészt bevethető centerként is – bár nem ezen a poszton a legerősebb –, másrészt a középcsatár mögül indulva tudja „izzasztani” a bekkeket, akiknek így már nem csak egy jól megszokott (nagy termetű center, gyors és mozgékony támadó középpályások mögötte) szituációt kell levédekezniük. Hogy topligabeli példát húzzunk elő: hasonlóan kellemetlen stílusú, erős és magas középső támadó középpályás a frankfurti Alexander Maier, aki majd' két méterét felhasználva lendületből, a center mögül érkezve okoz rendszeresen hasonló gondokat az aktuális ellenfélnek – Böde bevetése azért is lehet taktikai fegyver, mert a hátvédeknek más stílusú ellenféllel kell szembeszállniuk, és amíg reagálnak erre, jó eséllyel adódik lehetőség.

A törököknek szemmel láthatóan nem is tetszett ez a módi, a magyar válogatott a Böde becserélése és Szalai lecserélése közti tíz percben jóval veszélyesebb volt. Szalai lehívása már „biztonsági játék” volt, a döntetlen biztosítása érdekében – lehet vitatni a kapitányi döntést, mondván, a duó fennhagyásával a győzelemre jó esély kínálkozott volna, de tegyük hozzá: a döntetlen gyakorlatilag kihúzta a törököket a versenyfutásból, így nem feltétlenül kellett kockázatot vállalni.

FÉLIG TELE? FÉLIG ÜRES?

Ha valamikor, akkor most felvetődik a kérdés, hogy félig tele van a pohár, vagy félig üres. Félig tele, mert továbbra is pontelőnyben vagyunk Romániával szemben, pozitív mérleggel zártuk a törökök elleni meccseket és saját kezünkben van a sorsunk? Félig üres, mert óriási lehetőséget szalasztottunk el egy ellenfélnek „összehozott” góllal?

A románok elleni győzelem biztosította volna azt, hogy Bukarestben a döntetlen is jó legyen – erre már nem építhetünk, és egy bukaresti iksszel elveszítjük a kezdeményezést a második helyért folytatott harcban. A pontelőny megvan, a románok kedvezőbb sorsolása azonban minimum kiegyenlíti ezt – a két márciusi játéknap annyiban tisztázta a helyzetet, hogy valódi ki-ki meccsre készülhetünk egy tradicionális riválissal szemben. Egervári Sándor csapatának van esélye arra, hogy szeptemberben a továbbjutás kapujába lépjen – ellenben ehhez több hosszú sorozatot is meg kellene törnie, tekintsük át ezeket!

A magyar válogatott továbbjutásért harcban álló csapat ellen 2003 márciusa óta nem tudta megőrizni kapuja érintetlenségét – ekkor a lengyelek ellen játszott 0–0-t. Kedden egyébként negyvenkét meccses, majd' tízéves idegenbeli „döntetlenmentes” időszakra tett pontot a válogatott az isztambuli iksszel. Azóta kisebb játékerejű csapatokat sikerült idegenben lenullázni, illetve a továbbjutását ünneplő dánok örömébe tudtunk „belerondítani”. Pont a dánok elleni meccs (2009. október 14.) az, amelyen tétmeccsen legutóbb magas játékerejű csapatot vertünk meg.

Románia ellen is szépen gyűlnek a sorozatok: tovább tart az 1981 óta húzódó nyeretlenség, idegenben pedig 1972 óta nem sikerült betalálni a szomszédnak – legutóbbi bukaresti gólszerzőnk Kocsis Lajos. Az utolsó, Romániában aratott magyar válogatott győzelem időpontja pedig 1958...

Továbbjutásért hajtó, közvetlen riválissal vívott mérkőzést megnyerni legutóbb az 1986-os világbajnokság selejtezőin sikerült, ekkor Mezey György csapata Hollandiát és Ausztriát is le tudta győzni vendégként.

A válogatott most négy tétmérkőzés óta veretlen, ilyen a közelmúltban történt már néhányszor: a nemzeti csapat Egervári Sándorral veretlen maradt legutóbbi négy Eb-selejtezőjén, Erwin Koemannal négy meccset megnyert egymás után (Albánia és Málta ellen), Lothar Matthäusszal Izland, Málta és Bulgária ellen volt egy négyes veretlenségi sorozatunk, míg Csank Jánossal egy három iksszel tarkított, mellyel sikerült 1997-ben a pótselejtezőt elérni. Ötös, tétmérkőzésen bemutatott széria azonban csak egy volt „időtlen idők óta”: az említett négy, Egervárival a kispadon megvívott Eb-selejtezőhöz hozzájött az Andorra elleni nyitó vb-selejtező.

Most az ötös tétmeccses veretlenségi széria azt jelentené, hogy továbbra is versenyben állunk, bár lehet, hogy némi segítségre is szükségünk lesz. Kérdéssel zárunk: hogy vélekednek, meg tudjuk őrizni a második helyet az őszi selejtezőkön?

MAGYARORSZÁG–ROMÁNIA 2–2