– Álarcot visel?
– Miből gondolja? – kérdezett vissza Egervári Sándor szövetségi kapitány.

– Olykor látom Szentendrén a piacon vagy a belvárosban, mutatja önt a kamera valamelyik NB I-es futballmeccsen a lelátón, és rendre az a benyomásom, kiegyensúlyozott, nyugodt, hogy jól érzi magát a bőrében.
– Azért, mert így is van. Olyan ember vagyok, aki tudja, hol a helye a világban. Ott élek, ahol születtem, abban az utcában járok-kelek, ahol gyermekkoromban is. Nem változtam, nem változtatott meg a körülöttem igencsak megváltozott világ sem. Ráadásul abból élek, amit mindennél jobban szeretek. A futballtól rengeteg csodálatos élményt kaptam, játékosként, edzőként egyaránt. Ezt látja rajtam, ezt a kiegyensúlyozottságot.

– Nem hiszem, hogy nincsenek mélypontjai, mint például a hollandok elleni vereség után. Kizárt, hogy nem forgolódott álmatlanul az ágyban azt látva maga előtt, hogy a holland csatár kilép a lecövekelő, mozdulatlan magyar védők között.
– Annak a mérkőzésnek voltak elkeserítő mozzanatai, és minek is tagadjam, nekem is akadnak mélypontjaim. Kapitányként az a dolgom, hogy az efféle emlékeket, az ilyen keserű pillanatokat feldolgozzam, kibeszéljem magamból a játékosokkal, a csapattal együtt. Azért valamit ne felejtsen el! A hollandok elleni meccsben több, sokkal több volt. Ha csupán azt nézem, hogy a labdabirtoklási arány időnként ötvenhárom negyvenhét volt az ellenfél javára, akkor azt mondom, pariban voltunk, az már más kérdés, hogy a döntő pillanatokban nagyokat hibáztunk. Önkritikusnak kell lennünk, de ezzel nincs is semmi baj. Hétfőn, amikor találkozom a játékosokkal, akkor – újra megbeszélve a történteket – végleg lezárhatjuk ezt a témát.

– Azt nyilatkozta valahol, hogy hat pontot kell szereznünk a soron következő két meccsen, azaz az észtek és a törökök elleni összecsapáson.
– Helyesbítek: azt mondtam, hat pontot remélek. Másként nem is érdemes hozzáállni a feladathoz. Számunkra most kezdődnek igazából a világbajnoki selejtezők. Tudtuk, ha a hollandok ellen pontot szerzünk, az jókora nyereség lehet, az úgymond pluszbevétel. Ők jobbak nálunk, ám a törökök, a románok és az észtek már igenis legyőzhetőek. Persze, tudom, papíron erősebbek a törökök meg a románok, de ez a csapat, az általam irányított válogatott az elmúlt két és fél évben már bebizonyította, képes bravúrokra, és hogy van benne tartás, erő. Az elmúlt időszakban legyőztünk olyan ellenfeleket, akik ellen győzelmet várt és követelt a közvélemény. Hoztuk a papírformát, elértünk olyan szintre, amelyre lehet alapozni.

– Ehhez képest egy vereség is elég volt ahhoz, hogy már most kapitányváltásról is írjanak...
– Nézze, én szűröm az információkat, van saját értékrendem, igyekszem annak mezsgyéjén haladni. Elfogadom a mértéktartó kritikát, sőt, ha kell, be is építem a munkámba. A pletykákkal, a rosszindulattal nem tudok és nem is akarok mit kezdeni. Természetes, hogy egy-egy vesztes mérkőzés után felerősödnek a kritikus hangok, de mindenkinek látnia kell végre, hogy ezt a válogatottat nem a kimaradó játékosok, nem újságírók, és főleg nem játékosügynökök állítják össze. A csapat összeállításának joga, sportágtól és korszaktól függetlenül, kizárólag a szövetségi kapitányé. Ennek nagyon egyszerű oka van: a felelősség is az övé.

A SZÖVETSÉGI KAPITÁNY A PÉNTEKI NEMZETI SPORTBAN NYILATKOZIK A SZALAI ÁDÁMMAL VALÓ VISZONYÁRÓL, AZ UTÓDJAKÉNT FELRÖPPENŐ KOLLÉGÁKRÓL, A VISSZATÉRŐ HUSZTI-ÜGYRŐL, ÉS ARRÓL, HOGY BIZONY NEMCSAK A RÉGI, HANEM A MAI VÁLOGATOTTBAN IS TALÁLNI KÖZÖNSÉGKEDVENCEKET!