– Van a fájdalom mellett valamiféle düh is a lelkében?
– Nincs. Senkit sem hibáztatok azért, ami történt. Istennel sajátságos a kapcsolatom, hiszek a létezésében, de valahogy mindez olyan megfoghatatlan, misztikus nekem – mondta ifjabb Albert Flórián. – De ha arra gondol, hogy haragszom-e az orvosokra, akkor kérem is, hogy írja le: ők mindent megtettek, hogy életben tartsák az édesapámat.
– Ebben egészen biztos?
– Megrettenve olvastam néhány újságban, hogy valamiféle összeesküvés-elméletet gyártottak apu halálával kapcsolatban, hogy burkolt vagy nem is annyira burkolt célzásokat tettek az orvosok felelősségéről, műhibáról és hasonlókról. Én láttam a két professzort hétfő reggel, zokogtak mindketten, számukra is iszonyatos fájdalmat jelentett édesapám halála. Egyébként pedig mindent részletesen elmagyaráztak, hogy mi miért történt.
– Hisz nekik?
– Elárulok valamit. Amikor a két professzor könnyek között idézte fel apám haláltusáját, s magyarázta el nekem, hogy gyakorlatilag menthetetlen volt, meg sem tudtam szólalni, a testvéremmel csak ültünk, néztünk magunk elé, és képtelenek voltunk felfogni mindazt, ami történt. Rá egy hétre, csütörtökön, amikor a nővérem bement a boncolási jegyzőkönyvért, azt írták le, amit a két professzor elmondott nekünk hétfőn.
– Nem akarok friss sebeket feltépni, lelket marcangolni, de elmesélné, hogy valójában mi is történt az utolsó órákban? S hogy miért nem volt esélye az életben maradásra az édesapjának?
– Azt tudni kell, hogy én négy napot Madridban töltöttem, és épp csütörtökön értem haza, amikor aput műtötték. Este még beszéltünk telefonon, a körülményekhez képest jó állapotban volt. Mondtam is magamban, milyen erős és mekkora tartás van benne. Aztán megfázhattam, belázasodtam, így sem pénteken, sem szombaton nem mehettem be a kórházba hozzá. Helyettem a testvérem, Magdi látogatta őt, és egyre megnyugtatóbb híreket kaptunk felőle. Az orvosok mondták, a műtét remekül sikerült, aput kiviszik az intenzívről, legyünk türelmesek, hamarosan felépül, és újra a régi lesz. Sőt jobb, erősebb, mint azelőtt. Aztán vasárnap délután bementem hozzá, és úgy éreztem, nincs olyan jó állapotban.
– Nem voltak rossz érzései?
– De. Csakhogy én nem a haláltól féltettem aput, akkor és ott eszembe sem jutott ilyesmi. Inkább az járt a fejemben, nehogy valami maradandó károsodást szenvedjen. Ez járt az eszemben. Aztán végre beengedtek, és apu nem volt túl jó színben és állapotban. Feküdt az ágyában, próbáltam vele viccelődni, de valahogy nem úgy reagált, mint korábban. Az orvosok persze később mondták, hogy ez természetes, elvégre súlyos műtéten van túl. Nem is zavartam sokáig, elköszöntem tőle, és azt mondtam, hétfő délelőtt jövök.
– Mik voltak az utolsó szavai?
– Pontosan emlékszem, mert a nejemmel voltam bent, azt mondta: „Fiam, vigyázzatok magatokra, s otthon puszild meg helyettem az unokáimat."
– Mi történt ezután?
– Ezt én már csak az orvosok elmondásából tudom. Apu, nem sokkal azután, hogy én délután eljöttem tőle, késő délután hirtelen rosszul lett, tíz perc alatt leromlott az állapota. Tudom, hogy azonnal ott termettek az orvosok, vitték vissza a katéteres intenzívre négy nappal a műtét után, de nem tudták megmenteni. A harmadik infarktus erősebb volt az emberi akaratnál. Még azt is tudom, hogy a csütörtökön megoperált koszorúerek megfelelően működtek, nem az okozta a tragédiát. Ne haragudjon, de borzalmas erről beszélni...
A TELJES INTERJÚT, AMELYBEN IFJABB ALBERT FLÓRIÁN ELMONDJA, HOGY ÉDESAPJA HALÁLA UTÁN NAPOKIG GYÓGYSZERT SZEDETT, ELOLVASHATJA A PÉNTEKI NEMZETI SPORTBAN!