Aki több pályán is oktatott

Illetve: a találkozót megelőző napokban legfeljebb annyit lehetett sejteni, hogy a házigazdák első számú gólfelelősének, a kisebb sérüléssel bajlódó Tom Finneynek nem a támadósorban, hanem a londoni aréna nézőterén jut majd hely november 25-én.
"Még fényképekről sem ismertük ellenfelünket, hiszen az idő tájt az otthoni sajtó nem látott tovább a magyar–osztrák határnál… – idézte évekkel ezelőtt egy angol újság Buzánszky Jenőt. – Ráadásul még tévénk sem volt akkoriban, így az angol válogatott komolyabb feltérképezése nem tartozott, nem tartozhatott a felkészülés szerves részéhez. Egy támpontunk azért akadt: a mezszámokból kikövetkeztethettük, ki kivel találkozik a pályán. Én mindig a kettes dresszt viseltem, így tudtam, a vetélytárs tizenegyesét kell fognom. Úgyhogy a Wembley öltözőfolyosóján nem volt más dolgom, mint megfigyelni a lábait. Igen, a lábait, hiszen a receptem a következő volt: ha az illető vékony, de erős lábakkal lett megáldva, bizonyára gyors, ha pedig karikalábakon áll, feltehetőleg ügyesen cselez. Ennyi idő elteltével elárulhatom, az angolok tizenegyese azon ritka kivételek közé tartozott, aki már a kivonulás előtt zavarba hozott: egyszerre volt erős és karikalába…”
George Robb, nos, ő húzta magára aznap azt a bizonyos fehér mezt. Feltétlenül jegyezzük meg: a 27 éves csatár 1953. november 25-én volt először a rettegett angol válogatott tagja. Először – egyben utoljára… Persze, nem azért, mert a Népsport meccstudósítása szerint "…Robb jól fejel, lendületesen játszó szélső, ezúttal azonban nem boldogult a kitûnő Buzánszkyval szemben”. Ettől függetlenül tény: hazájában csak "One game wondernek”, azaz "Egymeccses csodának” becézik…
A pályafutását a Finchley amatőr- csapatában 1940-ben kezdő, a Tottenham Hotspur hivatásos játékosai között 1959-ben befejező támadó fél évszázaddal a mindig elegáns angolok csúnya zakója után készséggel nyilatkozott a Nemzeti Sportnak.

Elsőbbségben a királyok

– Ha nem bánja, kihangosítom a telefont. Itt ül mellettem a feleségem, ő úgyis jobban tud mindent nálam… – adja meg a beszélgetés alaphangját George Robb.
– Ahogy hallom, a hangulatával nincs gond, remélem, az egészsége is jól szolgál.
– Uram, ha valaki hetvenhét évesen golfozni jár, lehet oka a panaszra?
– Az attól függ, hány ütésből teljesíti a pályát.
– Megnyugtatom, általában elégedetten térek haza. Más szóval, köszönöm, jól vagyok.
– Persze, aki nemcsak a gyepen, hanem a tornateremben is oktatott, az tudja, hogyan vigyázzon magára.
– Látom, készült… Igen, sokáig egy iskolában dolgoztam, de a testnevelésórákon kívül az angol-, valamint a történelemleckéket is tőlem vették a gyerekek. Sőt, afféle sportköri vezetőként is ténykedtem, hiszen különböző versenyeket szerveztem a tanulóknak. Mekkora rangadókat hozott az iskolai krikett- és focibajnokság, mintha vébét rendeztünk volna…
– Gyanítom, amikor 1953-ban elfogadta a Tottenham profiszerződését, fájó szívvel lépett le a katedráról.
– Eszemben sem volt felhagyni a tanítással! Ezt bizonyítja, csak úgy voltam hajlandó aláírni a londoniakhoz, hogy a megállapodásba belevettük, továbbra is oktathatok.
– Képzelem, milyen nehezen állt össze az órarendje. Nyolckor tornaóra, kilenctől edzés, tizenegytől meg jöhetett valamelyik Henrik vagy Richard…
– Ki kell javítanom: a tanításé volt az elsőbbség. Mentségemre szóljon, hogy a mi időnkben még nem vették olyan szigorúan a tréningeket, így ha elmulasztottam egyet-kettőt, attól még nem forgott veszélyben a helyem. Különben is, mint tornatanár pontosan tudtam, milyen gyakorlatokat kell elvégeznem ahhoz, hogy fitt maradjak… Természetesen a Tottenham akkori vezetőire a mai napig hálásan gondolok vissza, elvégre lehetővé tették számomra, hogy egyszerre hódoljak a két szerelmemnek. Bocsánat, háromnak! Hiszen itt a nejem…
– Netán még ma is kijár az utódok mérkőzéseire?
– Két okom is van rá, hogy ne látogassak ki a Tottenham pályájára. Egy: Londontól negyvenhárom mérföldnyire lakom, kicsit megviselne az oda-vissza út. Kettő: nálunk a családi örökség része az Arsenal szeretete…
– Gyors volt és ügyesen cselezett, ezt Buzánszky Jenő mondta önről. Robb jól fejel, lendületesen játszó szélső, ez pedig lapunk ötven esztendővel ezelőtti kiadásában jelent meg.
– Megtisztelő, hogy így vélekedtek rólam. Talán a felsorolt tulajdonságoknak köszönhetem, hogy válogatott labdarúgó vált belőlem.
– Meglepődött, amikor Walter Winterbottom szövetségi kapitány arról értesítette, hogy tagja lesz a magyarok ellen készülő keretnek?
– Kis híján a torkomon akadt a piritós. Éppen reggeliztem tudniillik, amikor jött a hír, hogy várnak a válogatottba. Utána már egy falat sem ment le a boldogságtól.

A hősök? Régi cimborák!

– Aztán belépett az öltözőbe, talán nem túlzás, a haza hősei közé. Itt Stanley Matthews, ott Alfred Ramsey, amott Billy Wright…
– Kedves fiúk voltak egytől egyig, mint régi cimborát, úgy fogadtak. Igaz, bajnokikon összecsaptunk már néhányszor, úgyhogy nem kellett bemutatkoznunk egymásnak.
– És a magyar együttes mennyire volt ismerős?
– Valaki sokat tudott a riválisról, valaki kevesebbet. Én azok közé tartoztam, akik képben voltak, hiszen az angol amatőrválogatott tagjaként már találkoztam Puskásékkal az 1952-es helsinki olimpián. Mondtam is a srácoknak, most majd ti is meglátjátok, hogy a magyarok valóban játsszák a futballt. Ettől függetlenül nem hittem volna, hogy kikapunk, sőt, társaimhoz hasonlóan meg voltam róla győződve, hogy nyerünk. De nehogy félreértsen, a mi oldalunkon szó sem volt elbizakodottságról, ahogy az egy angol sportemberhez illik, megadtuk a kellő tiszteletet a vetélytársnak. Ugyanakkor maximálisan bíztunk a sikerben.
– Még a szünetben is? Kettő négynél?!
– Emlékszem, ültünk az öltözőben, de nem ám lehorgasztott fejjel, hanem arról beszéltünk, hogyan javíthatnánk a játékunkon. Végül arra jutottunk, akkor lehet esélyünk, ha Puskás Ferencet és Hidegkuti Nándort megfogjuk valahogy, gondoltuk, ha az ellenfél teljesítménye romlik, a miénk feljavul.
– Ehhez képest a második félidő elején Puskás Ferenc két gólpasszt adott három perc alatt, a másodikat éppen Hidegkuti Nándornak…
– Elismerem, a tervünk dugába dőlt. Ám abban a gyakorlatilag reménytelen helyzetben sem adtuk fel, mentünk, mentünk előre, hogy legalább szépítsünk. Egy gólt még szereztünk, aztán lefújták azt a meccset, melynek végén beláttuk, csodálatos csapat fosztott meg minket a kilenc évtizede tartó hazai veretlenségünktől. Ellenfelünk előtt amúgy rögvest fejet hajtottunk: amikor a győztesek levonultak, a közönséghez hasonlóan vastapssal búcsúztattuk őket.
– Azért a szigetországi sajtótól bizonyára megkapták a magukét.
– Az írásokból tükröződött a csalódottság, ám a zsurnaliszták is tisztában voltak azzal, hogy a magyarokat aznap lehetetlen lett volna legyőzni. Megjegyzem, én nem is az újságírók kritikájától tartottam elsősorban, hanem attól, hogy milyen lesz a találkozó utáni hétfőn először bemenni az iskolába, és szembenézni a gyerekekkel. Féltem, hogy gúnyolódnak majd, de aggodalmam alaptalannak bizonyult: aranyosak voltak, vigasztaltak, hogy nem baj, tanár úr, egy ilyen csapat ellen nem szégyen a vereség. Na, ekkor én kaptam egy leckét tőlük.
– Ha szabad kérdeznem: milyen prémiumban részesültek volna, ha mégis véghez viszik a lehetetlent?
– Szóbeli elismerésben mindenféleképpen… Különjutalom nem volt kitûzve, mivel azt előre rögzítették a szövetség vezetői, hogy a válogatottal eltöltött néhány napért fejenként száz font jár nekünk. Akkortájt ez igen tisztességes összegnek számított, kész szerencse, hogy a vereség után is kifizették…

A világ legszebb sapkája

– Kis játékba belemenne?
– Bármikor örömmel játszom!
– No, akkor kíváncsi volnék, fejből fel tudja-e sorolni az Aranycsapatot?
– Nézzük csak: Grosics, Buzánszky, Bozsik, Puskás, Hidegkuti… aztán ott van még Budai… Hûha, rég kérdeztek tőlem ilyesmit, ha adna két percet, összeszedném magam, biztos, hogy beugrana a többi név is.
– Készséggel elhiszem. Árulja el, ha ötven esztendeje a sajtópáholyban foglal helyet, kinek a produkcióját értékelte volna a legjobbra?
– Puskásét és Hidegkutiét, ez egyértelmû. Utóbbi kiemelése aligha igényel bővebb kommentárt: a Wembleyben hármat vágott az angoloknak. Puskás meg kettőt, miközben csak úgy szikrázott, ha hozzáértünk, fennállt a veszélye, hogy megráz minket…
– A jubileumhoz közeledve netán leporolta a meccset rögzítő videokazettát?
– Most hogy mondja, nem is olyan rég megnéztem, de hozzáteszem, hetvenhét évesen sincs szükségem videóra ahhoz, hogy az összecsapás legfontosabb pillanatai előttem legyenek. Ahogy Puskás visszahúzza a labdát az öt és feles sarkán, ahogy Bozsik távolról a kapunkba bombáz, ahogy Hidegkuti tripláz, és persze ahogy Sewell egyenlít, ahogy Mortensen megszerzi a második gólunkat, ahogy Ramsey értékesíti a büntetőt…
– Azt hallotta, hogy Magyarországon az évszázad mérkőzésére keresztelték át a londoni kilencven percet?
– Egyetértek, ilyen jó találkozót százévente, ha egyet játszanak.
– A nagy diadalról még dalt is komponáltak hazánkban.
– Nem lep meg, miként az se, hogy Angliában egy ének sem emlékezik meg a hat háromról… De most hadd kérdezzek én is valamit: hogy vannak Puskásék? Hányan élnek még az akkori csapatból?
– Fájdalom, már csak hárman.
– Csak hárman? Reméltem, nagyobb számot mond. Persze, miért is csodálkozom, mi is hárman maradtunk. Kapusunk, Gil Merrick kórházban van ugyan, de Jackie Sewell hozzám hasonlóan él és virul. Azt egyébként tudtam, hogy Puskást is kórházban kezelik, nagyon kérem, írja meg, jobbulást kívánok neki. Grosics Gyulával viszont nemrég találkoztam, talán három hete, hogy Londonban járt, és hol másutt, mint a Wembleyben ráztunk újra kezet. Készültek fotók is akkor, azóta már elő is hívattam a képeket, aki kíváncsi két veterán futballistára, annak boldogan megmutatom… Puskás, Grosics, az kettő, ugye, Buzánszky Jenő a harmadik?
– Bizony ő. Közelről ismerheti…
– Volt szerencsém hozzá, kilencven percen át le sem szállt rólam, legfeljebb akkor, ha felment a támadásokat segíteni. A legjobb jobbhátvédek egyike volt, aki ellen valaha játszottam. Büszke vagyok rá, hogy mellette adtam egy gólpasszt Mortensennek.
– Az angol kollégáknak sokat mesélt erről mostanság?
– A napokban két nagy újság is megkeresett, örömmel nyilatkoztam nekik. Még a kedvenc gyûjteményemet is megtekintették, az érmeket, a serlegeket, no meg a tizenkilenc sapkát. Utóbbit mindjárt megmagyarázom: mifelénk ugyanis az volt a szokás, hogy aki pályára lépett a válogatottban, azt megajándékozták egy sapkával.
– Úgy tudtam, egyszer volt válogatott.
– Profiként igen, de azt megelőzően az amatőrválogatottban tizennyolcszor vettek számításba, így jön ki a tizenkilenc. Fura, azt sem tudom, hogy a magyarok ellen viselt mezem melyik szekrényben lapul, ám az akkor kapott sapka a kollekció legszebb darabját képezi.
– Mi mást mondhatnánk, le a kalappal a sapkagyûjteménye előtt! Mister Robb, még egy kérdést engedjen meg: nem hibáztatja a magyarokat azért, hogy csak egyszeres válogatottként, bocsánat, egyszeres profi válogatottként vonult vissza?
– Hogy én bárkire is haragudjak? Nem, ez kérem, kizárt. Ha eddig nem derült volna ki, akkor elárulom, a világ egyik legszerencsésebb emberét hallgatta az elmúlt fél órában. Gyerekeket taníthattam, futballozhattam, játszhattam az évszázad mérkőzésén, ráadásul a mai napig golfozom. Ja, és boldog férj vagyok. Látnia kellene, hogy bólogat most a feleségem…