Új utakra kell lépni

Nem volt valami épületes, amikor Alpay Özalan David Beckham arcába nyomta a mutatóujját a török–angol Eb-selejtező félidejében, és a kamerák megörökítették a két együttes közötti túlfűtött dulakodás más jeleneteit is.
Richard Caborn brit sportminiszter másnap a londoni The Daily Telegraph hasábjain nyilatkozta, hogy ezeket a sportszerűtlen megnyilvánulásokat annál is kevésbé viseli el, mert tudja, hogy mindaz, ami szombaton meg vasárnap a futballpályákon és környezetükben történik, kísérteties hasonlósággal ismétlődik meg az iskolákban hétfőn és kedden a fiatalok körében… Rossz propagandája ez a labdarúgásnak.
Egyet kell vele érteni, s ha önmarcangoló iróniával magunkra vetítenénk a történteket, akkor mi azt tehetnénk hozzá, hogy nálunk a gyerekeknek, sajnos, még azt sem tudnánk jó szívvel ajánlani, amit magán a pályáinkon játék gyanánt a bajnoki mérkőzéseken általában láthatnak.
Cinikus magyarázatokkal azonban nem jutnánk semmire, és nem változtat ezen a két és fél héttel ezelőtti, lengyelek elleni 2–1-es kudarc sem. Nincs értelme az átkozódásnak, rég felesleges a bűnbakok utáni kutatás, nincs már helye a gúnynak, a múltba mutogatásnak sem, három évtized mulasztásait szinte lehetetlen és értelmetlen kísérlet is lenne számba venni.
Újabb súlyos csapás ért bennünket, ha lehet, mélyebbre süllyedtünk. De két dolgot nem feledhetünk: a világ legnépszerűbb játékáért változatlanul rajongunk, szeretjük. És a reményt – mármint, hogy a sportág új életre kelhet nálunk – miért veszítenénk el?!…

Tehetségekben nincs hiány

A magyar labdarúgásnak nevezett hajdan diadalmas, de mára betegen vergődő oroszlánt – amelynek csúfos vereségektől megtépázott, imitt-amott kikopott bundáját rojtos szőnyegdarabokkal foltozzuk idestova évtizedek óta – büszke múltja miatt sem szabad rugdosni. A játék másfelől, amely nálunk mára vonzását, értékét veszítette, szurkolói (a szponzorok jórészével együtt) elpártoltak, lám, már a televízió képernyőjén is egyre ritkábban nézik, azonban, ha nehezen leküzdhető kórral küzd is, még feltámasztható.
E sorok írója – sokakkal együtt – tántoríthatatlan híve a labdarúgásnak, s bármennyire régi, ezerszeresen lerágott csontnak tűnt számára a magyar–lengyel fiaskó után megjelent írások többsége, a szokványbírálatok, mégis sorra elolvasta azokat. Ezek között fennakadt azon, hogy két korábbi MLSZ-elnök is büszkén említette működése alatti sikerként a valóban örvendetes tényt: 1996-ban Atlantába – huszonnégy év után ismét – kijutott az olimpiára válogatottunk.
Ez az üdítő részsiker azért érdemel külön említést, mert kulcstényezőket rejt magában labdarúgásunk újjászületéséhez.
A program abszolút nulláról indult, és amolyan kitörési pontként komolyan kezelte az Országos Testnevelési és Sporthivatal (az állam), a Magyar Olimpiai Bizottság (a legpatinásabb sport társadalmi szervezet) és a Magyar Labdarúgó-szövetség (a szakma). Hosszú távú, részletes program készült, a költségvetési terheket javarészt az olimpiai bizottság és a sporthivatal vállalta, a szakirányítást és a menedzselést az MLSZ. A közös tervezésben, felügyeletben és ellenőrzésben elismert tekintélyek vettek részt. Tehetségekben akkor sem volt hiány (Szűcs Lajos, Babos Gábor, Dárdai Pál, Hrutka János, Lisztes Krisztián, Sebők Vilmos és a többiek), és most sincs.
Nem titkos a receptje az eredményes sportfejlesztésnek. Akkor sem, amikor – mint most labdarúgásunk esetében – szinte elölről kellene kezdeni mindent.

Tiszta viszonyok kellenek

Előtte azonban tiszta viszonyokat szükséges teremteni magában az MLSZ-ben.
Vonatkozik ez a szerkezetére, személyi állományára, finanszírozására, szakmai alapjaira. A megújulási program talapzatának lerakására, a részrehajlás nélküli szigorú mérlegelés nyomában megszülető döntésekre azonban jelenlegi állapotában a szövetség, úgy tetszik – kívülről, vagy ha úgy tetszik felülről érkező őszinte és hathatós segítség nélkül – nem képes.
Ezen kívül az anyagi, szakmai, morális gondokkal küszködő szervezet – legalábbis ideiglenesen – határozott és elfogulatlan állami beavatkozást igényel. Indokolt lenne tehát egy erős jogosítványokkal felruházott kormánybiztos, vagy miniszteri biztos kinevezése a szövetség átszervezése és megszilárdítása érdekében, aki egyfelől egy szakértői tanácsadó testület élén működne, szorosan egyeztetve tevékenységét magával a hazai szövetséggel és a nemzetközi, valamint az európai labdarúgó-szövetségek (UEFA, FIFA) illetékeseivel, elkerülve még a látszatát is annak, hogy ezzel a felkaroló, javító, bár kétségtelenül radikális intézkedéssel csorba esne a demokratikus sportvezetési elveken. Az ugyanis könnyen elképzelhető, hogy egyfelől egy ilyen lépést a szövetség antidemokratikusnak, sőt diktatórikusnak tartana; éppen így valószínűsíthető ellenben az is, hogy a másik oldalon az állam képviselője, a Gyermek-, Ifjúsági- és Sportminisztérium hasonló megfontolásból vonakodva, vagy egyáltalán nem vállalná a számára bonyolult és kényelmetlen feladatot.
Pedig nem diktatúráról lenne szó, hanem egyszerűen tiszta viszonyok teremtéséről, rendtevésről, fegyelemről, a közpénzek felhasználásának világos, egyértelmű átláthatóságáról, ésszerű tervezésről, s nem különben egy kreatív, határozott, koncepciózus vezető garnitúra kialakításáról, amelyben megfelelő helyre kerülhetnének egyébiránt azok a használható erők is, akik a jelenlegi vezetésben és adminisztrációban bizonyították rátermettségüket. Az MLSZ történetében egyébiránt volt már ehhez hasonló példa, 1939 júniusában Gidófalvy Pált miniszteri biztosnak nevezi ki a kormány egy négytagú bizottság élére.
Az állami beavatkozásra a meglehetősen kaotikus viszonyok mellett egyébiránt jó okkal szolgál a sportág megkülönböztetett szerepe, jelentősége is ifjúságunk körében. Köztudott: a mintegy 115-120 ezer igazolt játékos túlnyomó többsége tizenéves fiatal, akikre – és erre minden okunk megvan – különös figyelemmel kell lennünk. A gyermekgenerációk mozgásszegény életvitele, és az iskolai testnevelés terén tapasztalható lemaradásunk következtében minden eszközt kötelesek vagyunk megragadni egy egészségesebb életmód megteremtése érdekében, és ebben a törekvésünkben egy olyan vonzó játék népszerűsítésével, tömegesítésével, mint a foci, csodákat művelhetünk.

A focival csodát művelhetnek

Az átfedésekkel, zavarokkal bonyolódó Bozsik-program közpénzekből átutalt százmillióinak és a stadionrekonstrukciós-programra áldozandó(?) milliárdoknak, továbbá a hamarosan induló, világítással is ellátott szabadtéri pályák építésére szánt pénzeknek a sorsa sem lehet közömbös nemcsak az Állami Számvevőszék, de a sport állami irányító szerve számára sem. Az aktív állami szerepvállalás képes lenne átütő erővel segíteni a válságról-válságra vergődő és kimerült szövetséget, s ennek érzékeltetésére csupán a legutóbbi napok történéseit idézzük érvelésként: a közszolgálati tévé kuratóriumának döntése következtében előállt zavaros helyzetben hatékonyan előmozdíthatna egy kölcsönösen elfogadható kompromisszum kialakítását a minisztérium, képviselője közvetítő és tanácsadó szerepet vállalhatna akkor is, amikor a csődközeli állapotoktól legyengült MLSZ a szerencsejátékok adójából jelentősebb részesedésre tart igényt az államtól, vagy amikor a sporttörvény módósítása révén külön figyelem fordulhat a legtömegesebb magyar sportág sajátos helyzetére, beleértve ebbe a nézőtéri erőszak kérdéseit, vagy az edzőképzés körül kialakult anomáliák rendeleti úton történő rendezését. Utóbbiról még csak annyit: abban az eszközrendszerben, amely egy adott sportág fejlesztésében meghatározó, a szakember és az általa végzett, illetve végeztetett edzésmunka a döntő. Ettől függ a produktum. Minden más mellébeszélés, és ez akkor sem tagadható, ha elismerjük: számos egyéb feltétel is befolyásolja bizonyos mértékben a teljesítményt, mint amilyen a létesítményhelyzet, avagy a verseny-, illetve bajnoki rendszer…
Tulajdonképpen ezen elemzés itt befejezhető, azzal a szándékkal, hogy ami ezután következik az maga a vita, amely újjáélesztheti a sokszorosan eltemetett magyar labdarúgást.
Merthogy nincs olyan reménytelen helyzet egy sportágban, ahol ne lenne reális esélyünk a felzárkózásra. Feltéve, ha létezik erre állami szándék, őszinte akarat, merészség az illetékesekben, némi idő és eltökéltség az olykor bonyolult és nehéz munka elvégzésére.
Merthogy most már dolgozni kell…