Csatárklasszisok tömkelege

Csaknem hét évtizedig öt játékos alkotta a csatársort, aztán elkezdett csökkenni a létszám, s volt egy időszak, amikor egy ék jelentette a támadórészleget.
Borbás Gáspár, az FTC balszélsője szerezte a magyar válogatott első gólját, 1903. április 5-én a Millenárison a cseh csapat kapujába talált be. Akkor még nem játszott mellette Schlosser Imre, akivel hamarosan Európa-hírű balszárnyat alkotott az FTC-ben és a nemzeti együttesben is. A zöld-fehér gárda támadói domináltak az első időszakban a válogatottban, centerposzton Koródy Ká-roly, a jobb oldalon pedig Weisz Ferenc játszott, tartósan csak Sebestyén Béla, az MTK jobbszélsője fért be az ötösbe. Aztán 1910-ben a MAC erőteljes, gólképes csatára, Bodnár Sándor is helyet követelt magának, de a ferencvárosiak fölényét erősítette az elegáns húzásairól ismert center, Pataki Mihály és a mindkét szélről remekül beadó Tóth István.
Az első világháború alatt alaposan átalakult a támadósor összetétele, az MTK ontotta a labdazsonglőröket. Konrád II Kálmán nyitotta sort 1914-ben, a rettenetes lövőerejű Schaffer Alfréd 1915 novemberében az osztrákok ellen három góllal kezdte működését, a balszélső Szabó Péter 1916-ban jött, két év múlva a csaknem minden poszton kiemelkedőt nyújtó Orth György és a villámgyors jobbszélső Braun József, aztán a finom cseleiről nevezetes jobbkötő Molnár György, majd a nagy munkabírású Opata Zoltán következett. Mellettük olyanok jutottak szóhoz, mint a kispesti balszélső, Jeny Rudolf, aki később az MTK sorát erősítette, Hirzer Ferenc a Törekvésből és a későbbi sokszoros gólkirály,Takács II József a Vasasból. Ennyi ragyogó játékos láttán amiatt volt a kapitány gondban, kit hagyjon ki.
A húszas évek második felében az FTC visszaszerezte pozícióit, kialakult félelmetes csatársora, a T-betűs: Táncos Mihály, Takács II, Turay József, Toldi Géza és Kohut Vilmos. A válogatottban a hungáriás Titkos Pál tette teljessé a T-sort, de klubtársa, a ragyogó támadó Kalmár Jenő is többször a fedezetsorba került a fent említettek miatt. A T-sort a Hungária tüneményes technikájú jobbösszekötője, Cseh László bontotta meg. Az újpestiek, akiknek néhány csatára már a húszas években is bekerült a válogatottba, még jobb játékosokkal jelentkeztek: Avar István, Ströck Albert és P. Szabó Gábor, majd pedig a gólerős Zsengellér Gyula követelt helyet magának a legjobbak között. A debreceni Bocskaiból pedig a Markos Imre, Vincze Jenő jobbszárny bravúros teljesítményre volt képes. A középfedezetként kezdő Sárosi György is a csatársor tengelyébe került, jórészt ragyogó csatársorának köszönhette a válogatott az 1938-as a vb-döntőt.
A negyvenes évek elején tűnt fel az újpesti Szusza Ferenc, Kispestről két remek szélső, Kincses Mihály és Egresi Béla, de a fradista Gyetvai László is a balszélsők választékát bővítette, s ott voltak a szupererős Nagyvárad sztárjai, Bodola Gyula vagy Tóth III Mátyás.
A világháború után is nagy volt a választék a tehetséges csatárokban. Könynyen három, csaknem azonos képességű sort is képes volt kiállítani a magyar futball a negyvenes évek második felében. Vegyük elsőnek az Aranycsapat klasszikus ötösét: Budai László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán. Aztán nézzünk egy nagy vonalakban újpesti sort: Egresi, Szusza, Deák Ferenc, Zsengellér, Nyers István, vagy egy hasonló erősségű vegyes ötöst: Sándor Károly, Csordás Lajos, Szilágyi I Gyula, Keszthelyi Mihály, Babolcsay György. Mivel annyi a kimaradt kiválóság, egy negyedik ötöst is össze lehet állítani: Illovszky Rudolf, Kubala László, Mike István, Palotás Péter, Mészáros József. Csoda-e, hogy az akkor szokásos B-válogatott-mérkőzéseken többször is 50 ezer néző ámuldozott a bécsi Práterben a magyar varázslaton.
Nem volt jelentős visszaesés az Aranycsapat támadósorának szétesése után, mert már eleve akadt két olyan ragyogó csatár, mint Tichy Lajos és Machos Ferenc, akik Kocsis és Puskás között csiszolódtak, aztán ott volt a balszélső Fenyvesi Máté, aki szintén nem volt újonc a válogatottban, Sándor Csikar hosszabb mellőzés után újra csapattag lett, és ifjú titánként olyan szenzációs technikájú futballisták követeltek helyet maguknak, mint Albert Flórián és Göröcs János. Már az 1962-es vb előtt összeállt a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi sor, de a fáradhatatlan Rákosi Gyula is egyre gyakrabban szóhoz jutott, és jöttek az újabb csodák, a feltartótathatatlan Bene Ferenc, a villámgyors Vasas-csatár, Farkas János vagy a virtuóz technikájú Varga Zoltán. Így az 1966-os vb-n már Bene és Farkas varázsolta el a jónevű brazil védőket. A Vasas szupersorából Molnár Dezső, Puskás Lajos és Korsós István is bekerült a válogatottba, a hatvanas évek végén pedig az újpestiek ragyogó támadói parádéztak a válogatottban: Fazekas László, az ezüstcipős Dunai II Antal és Nagy László.
A hetvenes évek első két világbajnokságára már nem jutott ki a csapat, de az Eb-n 1972-ben elődöntőt játszott. Ebben már jelentős szerepe volt az FTC-ből Szőke Istvánnak és Kű Lajosnak, valamint a honvédos Kozma Mihálynak. Az 1973-as sikertelen vb-selejtezők után több új csatárral próbálkoztak a kapitányok. Újpestről a cselmester Törőcsik András és a fantasztikus gyorsaságú Fekete László, a hozzá hasonló sebességű Pusztai László és Magyar István az FTC-ből, a Vasasból pedig az ezüstcipős Várady Béla, Izsó Ignác, Kovács István, majd Kiss László került a keretbe. Két egykori győri, Szokolai László és Pölöskei Gábor is ferencvárosiként kapott meghívót a legjobbak közé.
A nyolcvanas évek elején előbb a Bodonyi Béla, Dajka László, Esterházy Márton honvédos sor mutatta meg képességeit, majd rövid szünet után, az évtized közepén Győrben összeállt Verebes József atomcsatársora: Szabó Ottó, Szentes Lázár és Hajszán Gyula. A pécsi Mészáros Ferenc, majd 1984-ben a tatabányai Kiprich József harcolt ki magának állandó helyet a jobb oldalon, a másikon pedig a mexikói vb után Kovács Kálmán és Vincze István volt meghatározó tagja a válogatottnak. Középen Fischer Pál, Eszenyi Dénes, Orosz Ferenc és Klausz László kapott lehetőséget, de ők már nem voltak annyira gólérzékenyek, mint sok említett elődjük, igaz, a védők is sokkal keményebben futballoztak. Az utóbbi években többnyire Egressy Gábor, Horváth Ferenc, Kovács Zoltán és Kenesei Krisztián a csapat gólfelelőse, eddig leginkább Horváth felelt meg a várakozásoknak. Gera Zoltánnak a szinten tartás lehet a célja, hiszen a San Marino elleni mesterhármasával magasra tette önmaga számára a mércét. De Schaffer Alfréd is így kezdte...