Kétszer harmincöt perc nedves cuppogás

A Nemzeti Sport Online olvasóinak széles látóköre és a sportvilág egzotikuma iránti elkötelezettsége messze földön legendás, mégis meg merjük kockáztatni, hogy kevesen jártak közülük női válogatott gyeplabda-mérkőzésen. Pedig – ahogy Thomas Beecham híres mondása szerint mindent, kivéve a vérfertőzést és a néptáncot – egyszer ezt is ki kell próbálni.

Főleg akkor, ha az ember a világbajnok argentin csapatot nézheti meg a mindenkire veszélyes Egyesült Államok ellen, vagyis szakmailag is valódi csemegére van kilátás.

Na meg emberileg is. A gyeplabda ugyanis a felületes szemlélő számára mélyen behajoló miniszoknyás, térdzoknis, feszes pólós lányokról szól, amire az argentinok még szemét módon egy meglepően mély dekoltázzsal is rájátszanak. Mivel pedig ráadásul kedd délután esett némi eső is, és felázott a műfüves borítás, olyan, mintha egy 91.40x55 méteres vizes szivacson rohangásznának a művésznők.

És hogy az egész esemény még disznóbb legyen, a kétszer 11 játékos összesen 44 folyamatosan mozgó lábának cuppogása, illetve az ütők és a labda perverz csattogása olyan hangkavalkádot eredményez, hogy abba maga Kovi is belepirulna: a felnőttfilmkészítő nagyiparos alighanem öt évre előre megkapná a pornó-Oscart, ha olyan tömegjelenetet tudna rendezni egyszer, ahogyan az Argentína–Egyesült Államok hangzik.

De a gyeplabda, ellentétben mondjuk Prince vagy Ganxsta Zolee teljes életművével, a legkevésbé sem csak a szexről szól. Ezt a batár nagy pályát ugyanis a kétszer harmincöt perces, gyakorlatilag futóórás játékidő alatt végig be kell nyargalászni, és nincs mód olyan lötyögésre, mint hasonló dimenziókban űzött fociban: folyamatos fel-le ingázásból áll a gyeplabdázó sanyarú élete. Nincs szabadrúgás előtti kétperces egerészés, nincs kamusérülés utáni fetrengés, nincs a hazaadás után másodpercekig labdázgató kapus – egyáltalán hazaadás se nagyon.

Ami a felállást illeti, a kézilabdásnál kicsit nagyobb ketrecben dekkoló, sisakos, kipárnázott kapust előtt szaladgáló mezőnyjátékosok nagyjából a fociban legalább ötven éve elavult WM-rendszer zászlaját tartják a magasba, miközben a 224 és 235 milliméter közti kerületű, gömb alakú, legtöbbször műanyag labdát kergetik, amely lehet sima és rücskös felszínű is.

(Említettük már, milyen szexista sportág ez?) A védekezés nagyjából emberfogásszerű, épp ez a nagy rohanás oka: a jobban cselező játékosok orosz jégkorongozókat idéző trükkökkel hülyítik meg a védőket, akikre ráadásul optimális esetben lendületből vezetik a labdát, úgyhogy a középpályásféléknek (a gyephokiban mérsékelten léteznek posztok, de nagyjából ül a focis felosztás) folyamatosan vissza kell rohanniuk segíteni – gyakran csak a második-harmadik védekező játékos tud felszabadítani.

Embert próbáló, na. Így aztán a cserék is folyamatosak, és a zűrzavar elkerülésére a két csapat játékosai kis táblácskákon mutatják fel annak a számát, akinek a helyére jönnek – az illető mérsékelt örömére, amikor a pálya túlsó sarkából kell elfutni a félpályához. Ráadásul a tíz mezőnyjátékos helyére csak tizenöten pályáznak, vagyis elég hamar vissza kell állnia mindenkinek, nincs a jéghokira jellemző, percekig tartó békés fogvédőrágcsálás a kispadon: aki nincs fent, szinte mindig épp sorakozik vagy iszik.

Ja, és hogy ne essünk Kertész Kamill hibájába: a gyephokit gólra játsszák. Ez alapesetben a legnagyobb eséllyel a penalty corner, azaz büntetőszöglet nevű eseményből születik, amelyet természetesen tökre nem a sarokból végeznek el. Arról van szó, hogy a támadó csapat minél több játékosa feláll a kapu előtt 14.63 méterrel ellaposodó nagyjából félkörre, miközben a védők a félpályánál várják sorsuk jobbra fordulását, négyüket és a kapust kivéve, akik a gólvonalról rontanak előre (még arcvédő maszkot is véve az alkalomra, amelyet aztán sportosan elhajítanak), amikor egy támadó az alapvonalról középre gurítva elvégzi a büntető szögletet. A beadás után általában lestoppolják az egyik a félkör tetején állónak, aki erőből belelövi a védőkbe, lesz, ami lesz.

Ezen a meccsen mégsem ebből lesz a gól, hanem abból, hogy a végig Wayne Gretzky módjára cselezgető amerikai Michelle Vittese (aki egy katolikus gimnáziumból a szintén szeplőtelen nevű Virginia egyetemre igazolva űzi ezt a szemérmetlen sportot) a félkör tetejéről, balról keresztbe lő a hosszú kapufához, és ott Shannon Taylor megelőzi a védőjét, és egy lépésről a kapuba pattint. Sőt ugyanő növelhetné az esélytelenebb amerikaiak előnyét a második félidőben, de addig vár ziccerben a kapu előtt, míg csak beéri két argentin.

Szegény argik, miután már az első félidőben gólt kaptak, kezdenek bajba kerülni. Náluk játszik amúgy a 34 éves Luciana Aymar, a sportág legendája, akit hétszer választottak a világ legjobb gyeplabdázójának, és konkrétan A gyeplabda Maradonája a beceneve, teljes joggal. Háromszoros olimpiai érmes (mondjuk egyik se arany), olyan 320-szoros válogatott, és a klubszezont már nem is vállalta, hogy jó erőben jöjjön a válogatottba, ráadásul olyan arany-rózsaszín csukája van, hogy az önmagában gyönyörű. Ehhez képest nem sokat csinál, a második félidőt meg szinte végigüli, és csak a fejét fogja a kispadon, ahogy a többiek sorra hagyják ki a büntetőszögletek utáni helyzeteket. Aztán az utolsó bő tíz percre beáll, de ez is kevés.

Hiába folyik a hajrában szinte végig az amerikai térfélen a játék, hiába erősödik az argentin reklamálás, sikongatás, hiába hozza le még a kapust is a világbajnok, ez sem segít. A lelátókról zúg a júeszéj, és a végén hiába ütik még ki kis híján Shannon Taylor fogát, az amerikaiak boldogan ölelkeznek – nagy diadal ez, még ha 1–0-s is.

Érdekes vetülete a sportágnak az argentin kommentátorok jelenléte is. Aki hallotta már, hogyan közvetítenek focit arrafelé, az nem fog meglepődni: ugyanúgy ebben a sportágban is. Folyamatos dinamikus monológban, örömteli esemény esetén eksztatikus ordításra váltva. Az, hogy az egyik játékvezető frizurával tudja prezentálni a hódprémes Davy Crockett-sapkát, itt már csak kis színes. Járjanak többet gyeplabdára, érdemes!