Nyertünk 10 aranyat, 8-at meg is tartottunk

Azok után, hogy az 1996-os aranyolimpiát nem Athén kapta, borítékolni lehetett, hogy a NOB megpróbálja kiengesztelni a világot. Tekintve, hogy az atlantai játékokat szinte mindenki kritizálta, az akkor még Juan Antonio Samaranch vezette testület mindjárt az első kínálkozó alkalmat megragadta a jóvátételre: egy évvel utána, 1997 szeptemberében a görögöknek adta 2004-re a rendezési jogot.

Akik persze kampányoltak is ezért, és sokkal jobban, mint hét évvel korábban. Ezúttal már nem hagyatkoztak arra az (egyébként helytálló) érvre, hogy az ókorban és – fővárosuk révén – az 1896-os újrakezdéskor is meghatározó szerepük volt az olimpiai eszme létrejöttében és virágzásában. Először ugyanis kicsit túl nagy önbizalommal támaszkodtak előkelő múltjukra és abból fakadó „jussukra", a kidolgozott alapos tervekkel meg adósak maradtak. El is buktak Atlanta pénzével szemben.

Másodjára már alázatosabban és megfontoltan, részletes koncepcióval álltak a nyilvánosság elé, így bár a centenáriumi olimpiáról lemaradtak, most már magabiztosan nyert a pályázatuk, amely mind a négy szavazási körben a legtöbb voksot gyűjtötte (Rómát megelőzve).

Sikerükben része volt annak is, hogy a döntés előtt nem sokkal jól megrendezett atlétikai vb-vel oszlatták el sok NOB-tag aggályait, akik különben is szerettek volna visszakapni valamit az ötkarikás szellemiségből, amely a túlzottan üzleties amerikaiaknál 1996-ban „kissé" háttérbe szorult.

A helyszín kijelölését követő hét év gyakorlatilag mégis azzal telt, hogy a leendő házigazdák kétségbeesetten próbálták bebizonyítani a világnak, a NOB nem tett rossz lóra. Ám bármennyire is erőlködtek, ez az utolsó pillanatokig sem sikerült teljesen: az athéni építkezések meglehetősen vontatottan folytak, a létesítmények átadása rendre csúszott.

A mediterrán népekre jellemző munkatempó miatt egyre nőttek a késések és félelmek, így egy idő után Hellászban is átgondolták a helyzetet: 2000-ben ezért egy rátermett hölgy, Janna Angelopulosz-Daszkalaki vezetésével újjáalakították a szervezőbizottságot (melynek a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után a fokozott biztonsági elvárásokkal, illetve az ezekre kiadott mintegy 1 milliárd eurós pluszköltséggel is meg kellett birkóznia; végül 70 ezer rendőr cirkált Athénban és a helyszíneken, de NATO- meg EU-segítséget is igénybe vettek).

Pár hónappal a rajt előtt ezzel együtt is ramatyul álltak, például márciusban közölték, hogy a vizes központ fölé mégsem húznak tetőt – mondjuk ezt eleve is csak opcionális alapon vállalták. És noha akadt olyan helyszín, ahol még az augusztus 13-i megnyitó előtti napon is dolgoztak, végül minden kész lett: a sportlétesítmények (köztük nem egy az akkori legmodernebb technológiával), a villamos- és elővárosi vasútvonalak, a körgyűrű, az autópálya- és a metróhálózat bővítése, a vadonatúj reptér, sőt még a történelmi belváros barátságosabbá tétele is sétálóutcák kialakításával. (Hogy pechükre aztán jött a világválság, és mindez hozzájárult az ország pénzügyi stabilitásának végzetes felborulásához, más téma, ne is menjünk most bele.)

A nehézkes előkészületek után viszont „Welcome Home" mottóval, 301 versenyszámban 201 részt vevő nemzet legjobbjaival pompás küzdelmekre került sor. Nyolc év után újra képviseltette magát minden tagállam, és immár női kardban, illetve birkózásban is megküzdhettek. Kína ismét előzött egyet, egyedül az amerikaiak maradtak előttük, miután Oroszország is „megadta magát". A mieink pedig...

Ez azonban már egy újabb téma, hiszen úgy alakult, hogy nem a sokig akadozó építkezések jelentették a játékok rákfenéjét. A doppingbotrányok minden pozitívumra súlyosan rávetültek, ráadásul ebben a magyar küldöttség is vastagon érintve volt.

Kezdődött a súlyemelő Kecskés Zoltán esetével: mielőtt még elindulhatott volna a 69 kilósok mezőnyében, közölték vele, az egy héttel korábban vett mintája pozitív eredményt hozott, ezért kizárták, sőt még aznap este haza kellett utaznia. Ez azonban csak könnyed felvezetés volt a rendkívül kínos atlétaügyek előtt.

Két világklasszis dobónk fellépését bizakodva vártuk, mivel az előzetes Eb-, vb- és Világkupa-szereplésük alapján akár a dobogó közepére is esélyesek voltak. És az álom valóra vált: egyaránt a legmesszebbre vetették a szerüket. Normális esetben ez bizony két arany!

A játékok kilencedik napján a kalapácsvető Annus Adrián legyőzte egyetlen veszélyes ellenfelét, a mellesleg félig (erdélyi) magyar származású japán Murofusi Kodzsit és a többieket, majd az érmét még annak rendje és módja szerint átvette, meghallgatta a Himnuszt. Aztán a tizediken barátja és klubtársa – aki épp most vasárnaphoz (15-éhez) képest kereken tíz éve ugrott az örökrangsor negyedik, az aktuális világranglista élére 71.70 méteres országos csúcsával –, vagyis a diszkoszos Fazekas Róbert is nyert és olimpiai bajnoknak hitte magát.

A mámorosan ünnepi hangulatban senkiben fel sem vetődött, hogy ezt a két győzelmet még el lehet veszíteni. Fazekas eredményhirdetésére is csak a viadal másnapján került sor, de ő már fel sem állhatott a dobogóra, kezébe sem vehette a jutalmát. A doppingszabályok megsértése miatt az eredményét megsemmisítették, majd a mintavétel körüli hercehurca nyomán diszkvalifikálták. Rövid időn belül mindketten eltűntek Athénból.

Ami ezután következett, az a magyar sport történetének egyik legkellemetlenebb fejezete: össznépi felháborodás, ködösítés a hollétükről, balkáni autós túra titokban hazafelé, itthon bujkálás az ellenőrök elől, az aranyérem visszakövetelése, vádak és védekezések, az ügy a nemzetközi Sportdöntőbíróság előtt, szóval minden, ami csak árthatott a megítélésünknek.

Diszkoszvetésben az elvett elsőség ellenére sem maradtunk amúgy üres kézzel, mivel Kővágó Zoltán élete legjobb eredményével harmadik lett. Aztán az ismert sajnálatos események miatt középkori alkimistákat megszégyenítő varázslat történt: egy-egy (ideiglenes) aranyból és bronzból sikerült ezüstöt „kotyvasztani", ő ugyanis azzal jöhetett haza...

Ráadásul még két magyar súlyemelő lebukott – egyetlen örömünket a sportágban így Krutzler Eszternek köszönhettük, akinek egyedül egy kínai riválisa világcsúcsaival szemben nem volt ellenszere –, egyformán a 105 kilósok között: Kovács Zoltán megsérült a szakításban, ám később kizárták doppingvétség miatt, míg Gyurkovics Ferenc szépen versenyezve ezüstérmet szerzett, azt azonban pozitív tesztje nyomán vissza kellett adnia.

A történteket követően pedig már semmi nem volt ugyanaz számunkra, még ha szerencsére bőséggel akadtak is magyar sikerek – kettőt leszámítva az összes (érvényes...) diadalunk a játékok második felében, azaz a botrányok után született.

A két kivétel két tapasztalt női klasszisunk érdeme. Közülük a párbajtőröző Nagy Tímea imponálóan védte meg a bajnoki címét az őelőtte, még Atlantában trónra lépő francia (karibi) Laura Flessel-Colovic ellen, ami ritkaság a vívásban. Győzelme egyébként a magyar sport százötvenedik ötkarikás aranyérmét is jelentette!

Csak egy hajszálon múlt amúgy, hogy ezt a jubileumi medáliát nem Nemcsik Zsolt szerezte meg egy nappal korábban: kardozónknak a döntőben 14:13-nál „meccslabdája" volt a végig reklamáló, sportszerűtlenül színészkedő Aldo Montano ellen, de az előtte vitatható találatot szerző, lábát fájlaló olasz fordított, s immár gond nélkül ugrált... Ez akkor magyar oldalon nagy-nagy szomorúságot okozott.

Vívásban sok csalódás ért bennünket sajátjaink hibájából is – a gyengélkedés az idő tájt még többnyire azt jelentette, hogy „csak" pontszerző hely sikerült –, férfi párbajtőrcsapatunktól viszont eleve nem reméltünk csodát, hiszen a kvótát is nehezen izzadta ki, míg egyéniben haloványan produkáltak a fiúk. De aztán megtáltosodtak: a világbajnok oroszokat is felülmúlva ugyancsak ezüstérmet szereztek.

Sportlövészetben 24 éve nem volt ötkarikás bajnokunk. Igaly Diánát Sydneyben már megismerte az ország a harmadik helye jóvoltából, és Athén előtti eredményei igen biztatónak tűntek, ezért aztán sok szurkolónk zarándokolt a helyszínre. Rosszul indult: az első körben kétszer is épségben maradt a korong, és skeetlövőnk csak a nyolcadik helyen került tovább.

A hatos döntőben ugyanakkor valamennyi tányért rózsaszín porrá lőtte szét, miközben körülötte a világ legjobbjai durrogtattak és idegeskedtek, ráadásul a közeli reptérről ötpercenként szálltak fel a gépek. A magyar B-közép tombolva ünnepelt „Dia, Dia, Hungária!" kiáltásokkal, ő pedig megcsókolta a puskáját...

Már az atlétikai sokk után jártunk, amikor Majoros István szőnyegre lépett. Az előző játékokra Európa-bajnokként érkezett, aztán tizenkilencedikként távozott. Úgy nézett ki, hogy abbahagyja a versenyzést, azonban mégis felkészült Athénra, méghozzá a hihetetlennek hangzó 55 kilóra. Emberfeletti fogyasztással végül sikerült a kvalifikáció, majd az olimpián a fináléban az orosz világbajnok Gajdar Mamedalijev ellen technikailag (pörgetés, emelés, csípődobás) és taktikailag is jól felépített mérkőzésen nyert.

A program finisében szerepeltek az öttusázók. Vörös Zsuzsanna háromszoros világbajnokként, az esélyesség terhével indult, és valóságos rajt-cél győzelmet aratott.

Négy évvel korábban a lovagláson úszott el az aranya, s úgy tűnt, most sincs szerencséje: éllovasként a mezőny legrosszabb paciját sorsolta ki magának, amelyet előző nap a férfiak közül senki sem tudott megfékezni. Ő igen, így a záró szám előtt annyival jobban állt a második helyen állóhoz képest, hogy elég volt fél gőzzel futnia – a magyar sokaság éljenzésétől kísérve.

A kajak-kenutól szokás szerint sokat vártunk. Három a magyar igazság, és ez most aranyakban testesült meg. A főszerepet egy Jugoszláviából áttelepült, eltökélt leányzó játszotta, aki már 2000-ben is negyedik tudott lenni, de neves versenyző édesapja tanácsára a fejlődése érdekében hazánkba költözött, ahol felvette az állampolgárságot és főleg a küzdelmet az itteni világsztárokkal.

Ez olyannyira sikerült, hogy a délvidéki Palánkán született, félig szerb, félig horvát származású, de magyarul nagyon hamar nagyon jól megtanuló és beilleszkedő Janics Natasa az olimpia előtt legyőzte a sokszoros világbajnok Kovács Katalint, a sportág „királynőjét", aki addig egyesben a legesélyesebbnek számított az aranyéremre.

Ezért végül az ifjú trónkövetelő indulhatott, ami enyhén szólva is drámai feszültséget keltett a szakágban. Ő azonban magabiztosan ért elsőként a célba, majd úgy örült a győzelemnek, amilyet keveset láthattunk – ugrált, táncolt és (még a vízen) azt kiabálta: „én vagyok a legboldogabb ember a világon".

Alig egy óra múlva viszont máris jött a kettes, a magyar hajóban a két vetélytárssal (Kovács, Janics), akik közül az egyikük éppen csak piheghetett egy kicsit. Ez sem kis kockázat – de bejött! A női négyest azonban ismét pár centivel megelőzték az örök ellenfél németek, pedig a lányok 450 méterig a hátukat mutatták a mezőnynek, aztán beindult a másik, a „mumus" hajó, és 19 századmásodperccel (!) előbb ért a célba.

Itt muszáj megjegyeznünk, hogy (a párosban a második hellyel beérni kénytelen) Birgit Fischer ezzel az első nő lett, aki hat különböző ötkarikás játékokon – de összesen nyolcszor – tudott győzni (a férfiaknál is csak egy párja van: Gerevich Aladár), ugyancsak az első, akinek első és utolsó sikere között 24 esztendő telt el, egyben az első sportoló, aki öt olimpián is legalább két-két érmet szerzett. Ő alighanem a sportág legnagyobb legendája, még ha sok borsot is tört az orrunk alá.

Visszatérve a mieinkre: férfi kajaknégyesünk 2000-ben diadalt aratott a kenguruk földjén, aztán négyfelé szaladt. Athén előtt egy évvel megint összeült a legénység, és az eredmény: fölényesen megvédték – ugyanabban az összeállításban! – a címüket, ami addig senkinek sem sikerült e számban. (Ezen felül kenuban Vajda Attila az első felnőtt nemzetközi versenyén bátor evezéssel, valamint a rutinos Kolonics György és a mellette lapátoló Kozmann György is bronzot nyert 1000 méteren.)

Olyan pedig az utóbbi évtizedekben igen ritkán fordult elő, hogy a magyar küldöttségbe négy labdás csapat is be tudott kerülni. Kézilabdában egyértelműen a nőktől vártunk többet, az ország közvéleménye újabb döntőről álmodozott, ahol végre nem verik meg saját magukat a mieink.

Sajnos a lányok Athénban a két legfontosabb mérkőzésüket megint úgy bukták el, hogy sokáig vezettek, aztán eladták az előnyt, a végjátékban pedig összeomlottak. Az ötödik hely miatt sírdogáltak is. Egyedül az hatott vigaszként, hogy Radulovics Bojanát gólkirállyá „koronázták".

No meg a férfi kézisek produkciója: kellemes meglepetéssel szolgálva negyedikként végeztek, és csak hajszál választotta el őket az éremtől. Női pólóban ennél is többet reméltünk, de a csapat csupán hatodik lett.

(Ide kapcsolható, hogy Cseh László is mint az egyik fő éremesélyes készült, ám július végén az edzőtáborban egy lépcsőn megcsúszott, és eltörte a jobb lábfejét. A műtétből aránylag hamar felépült, azonban az edzések kimaradása miatt komoly hátrányt szenvedett, s végül egy bronzéremmel, illetve egy 4., 6. és 7. helyezéssel zárt. Egy 15 éves mellúszó őstehetség lépett így elő első számú athéni sztárunkká az uszodában: az ezüstös Gyurta Dániel hirtelen az ország kedvencévé vált.)

A férfi vízilabdázók viszont sok mindenért kárpótoltak a végén, amikor nem mindennapi izgalmak után, a 3–0-ra megnyert utolsó negyednek köszönhetően 8–7-es magyar győzelmet hozott a szerbek elleni döntő, vagyis a lélekfelszabadító sydneyi ötkarikás „áttörést" követő hullámvölgyet – a 2003-as vb után ismét – sikerült zárójelbe tenni, és pont a legtöbb gondot okozó nagy riválisunk ellen. Az együttesben, Kemény Dénes kapitány mellett, 9 duplázó volt.

Végül tehát összejött 8 arany-, 6 ezüst- és 3 bronzérem; ez a teljesítmény pontosan megegyezett a négy évvel korábbival (vagyis az eredményeket tekintve összességében mindenki elégedett lehetett) – természetesen csak ha nem számítjuk (és elfeledjük) „azt" a 2 győzelmet, amelybe egy napig olyan jó volt beleélni magunkat...