Kéthetes olimpiai időutazás

Nem a pekingi kis szobában, hanem az athéni és sydneyi nappaliban. No nem a fő helyen, hanem csak valamelyik szegletben, de ismét a nagyok, a meghatározó nemzetek közelében. Ahová való.

Pedig nem a legjobb előjelekkel indult számunkra az olimpia. A Peking és London között eltelt időszak nem a magyar sportsikerektől volt visszhangos világviszonylatban. A kajak-kenut és az úszást leszámítva nem akadt olyan sportág, amely huzamosabb időn át nemcsak oda tudott kerülni, hanem ott is maradt a spiccen. Fellángolások persze akadtak, oroszlánkörmeink megvillantak olykor itt-ott, de szerencsés csillagzatra is szükség volt, hogy mindez Londonban erőre kapva az eredményekben is megmutatkozzon. Újabb évekre mankót és támaszt nyújtva a magyar sportnak. Továbbá úgy általában a profi és amatőr versenyzők, valamint a civil szurkolók sportba, sportolásba vetett hitének.

A prímet természetesen magyar részről Londonban is a kajak-kenusok vitték, a csapatban megannyi éremvárományossal, a nőknél egyértelműen győzelmi esélyesekkel. Ebből az érmeket tekintve hat, a győzelmeket figyelembe véve három realizálódott. Úszóink mindhárom színű éremből begyűjtöttek egyet-egyet, a pólósok ezt csak azért nem tudták megtenni, mert eleve két versenyszámuk – férfi és női – volt csupán. Utóbbiak esetében így maradt a kettő, azonban abból az egyik a legfényesebbre sikerült. Tornában és sportlövészetben abszolút favoritot is csatasorba tudtunk állítani, akiket nem nyomasztott a tét, hanem igazolták – de jó leírni – a papírformát.

A küzdősportok közül ezúttal a cselgáncsozók szállították az érmet, öttusában négy fajsúlyos versenyzőnk közül az, akitől talán a legkevésbé vártuk el, mert meglepetés nélkül nincs olimpia. Vívásban csapat nélkül, csak egyéniben volt kiért szorítanunk, viszont nem hiába: négy meghatározó emberünk közül az egyik érmes lett, és a többiek is ahhoz közel, pontszerzőként végeztek. Atlétikában a férfiak dobószámai között szinte mindig találunk magyart a döntőben, nem volt ez másként Londonban sem, ahol magyar győzelemnek ugyan nem, de egy éremnek tanúi lehettünk.

A további olimpia pontjaink zömét az úszócsapat szállította, egymás után döntve meg a magyar, vagy éppen az egyéni rekordokat. Ebben a nagyon kemény londoni mezőnyben a három különböző színű érem mellett ez leginkább pontokra volt elég. Hozták a pontokat az érmet is felmutató cselgáncsozók, de a birkózók és az ökölvívók sem távoztak üres zsebbel. Miként a férfi kézilabdázók sem, akik csoportból való továbbjutása már eleve bravúrszámba ment.

„Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet...″

Londoni időutazásomból Pelikán József gátőr örökbecsű és feledhetetlen szavai zökkentettek ki, amely Bacsó Péter A tanú című klasszikusában Kállai Ferenc tolmácsolásában hangzanak el, a végkifejlethez közeledve.

Ha már így történt, sebaj, legyen! Vállalom, hogy a londoni olimpia nem a végítélete lesz a magyar sportnak.

A többire pedig majd utána visszatérünk: időutazásom hiteles volt-e, vagy csak álom.