Megyeri Balázs elmesélte, milyen volt a Barcelona edzőjével dolgozni

Az európai topfutball főszereplőit a labdarúgás szerelmesei többnyire csak a televízióban vagy a lelátóról csodálhatják – ám valamikor a legnagyobb klasszisok és a zseniális szakemberek is pályakezdőnek számítottak. A karrierjük kevésbé ismert szakaszait magyar szemtanúk is figyelték, akik nem felejtették el a hozzájuk fűződő emlékeiket. Így a jelenleg a görög Atromitoszban védő Megyeri Balázsban is élénken élnek a pillanatok, amikor az Olympiakosz vezérkara 2010 augusztusában az Európa-liga-selejtezős kiesés miatt menesztette Ewald Lienen vezetőedzőt, és helyére a klubban korábban bajnoki címet nyerő Ernesto Valverde – az FC Barcelona mostani vezetőedzője – érkezett néhány héttel a bajnoki rajt előtt.

„Karakteres, karizmatikus egyéniség volt, a szurkolók szerették, és a klubban is nagy tisztelet övezte – idézte fel első benyomásait a spanyol szakvezetőről az egyszeres magyar válogatott kapus. – A kisugárzása megnyerő volt, a hétköznapokban pedig nagyon nyugodt embert ismertem meg benne. A meccsen olykor felemelte a hangját, de személyes konfliktusa senkivel sem volt, nem emlékszem, hogy bárkivel is kiabált volna az edzésen. Amikor valaki hibázott, szemtől szemben, de többnyire négyszemközt, a többiektől elvonulva beszélt az illetővel.”

A 28 esztendős kapus hozzátette, a katalánokkal tavaly bajnokságot és Spanyol Kupát nyerő szakember változatos edzéseket tartott, a megbeszéléseket és a „száraz” futásokat rövidre szabta, mindig a labda állt a középpontban, a taktikai elemeket az egymás közötti játéknál igyekezett megtanítani a csapatnak. Sosem tartott hosszú edzést, ám a rendelkezésre álló időben alaposan meghajtotta a labdarúgókat. Emellett nem felejtette el játékosmúltját, mindenkinek megadta a kellő szabadságot.

„Senkivel sem kereste a konfliktust, inkább azt figyelte, miként nyerheti meg a kulcsjátékosokat magának – folytatta Megyeri Balázs. – Abszolút játékospárti edzőnek ismertem meg. Megkövetelte a profizmust és a kemény munkát, de nem szólt bele a futballon kívüli életünkbe. Nem érdekelte, milyen gatyában jövünk edzésre, milyen kocsiba szállunk be és milyen színű a cipőnk. A késést nem tolerálta, de mindenki megkapta a szabadságot, amíg nem élt vissza a vele.”

Az edző védjegyévé vált pókerarc az Olympiakosz és a Barcelona sikereiben is kulcsszerepet játszott. A hétköznapokban csendes szakember a meccseken és a félidei szünetben olykor kieresztette a hangját, ám a napi munka során a legkisebb jele sem volt stressznek és idegességnek. Akkor sem, amikor Athénban a városi rivális Panathinaikosz hét ponttal vezetett csapata előtt, és akkor sem, amikor a 2017 nyarán a katalánok vezetőedzőjeként Neymar távozása miatt újra kellett terveznie a taktikát, a Real Madrid elleni 5–1-es összesítéssel elveszített Szuperkupa-döntő után pedig szomorú idényt jósoltak a Barcelonának.

„Mindig nyugalmat sugárzott, amikor hétpontos hátrányban voltunk, akkor sem látszott rajta, hogy reszketne az állása miatt, vagy bármiféle extra nyomás nehezedne rá. Ugyanúgy dolgoztunk tovább, mint korábban, nem kezdett el kapkodni, nem forgatta fel a csapatot, és a végén magabiztosan zártunk az élen. A meccseken azért megmutatkozott a latinos vére, folyamatosan együtt élt a játékkal, adta az instrukciókat, az öltözőben pedig az asztalra csapott és fejmosást tartott, ha gyengén teljesítettünk, ám végig figyelt arra, hogy a mondandója ne hasson bénítólag a csapatra.”

A katalán vezetők választása azért eshetett rá 2017 nyarán, mert az FC Barcelona labdarúgójaként (1988–1990) nagyban hatott rá a klubot előbb játékosként, majd edzőként szolgáló Johan Cruyff filozófiája, az ottani stílust korábbi csapatainál is igyekezett meghonosítani.

„Megkövetelte, hogy magasan támadjunk le, a hátvédeink szinte mindig az ellenfél térfelén húzták meg a vonalat, rengeteget védekeztünk előrefelé. Vállalta a rizikót, de megérte, mert kevés csapat úszta meg az arénánkban egy-két kapott góllal. Kettő nullánál sem lehetett hátradőlni, mindig újabb gólokat kellett szerezni.A szurkolóknak tetszett, hogy folyamatosan támadtunk és irányítjuk a játékot. A kapusoktól megkövetelte, hogy passzoljanak, íveljenek, vagyis lábbal is jól kellett bánni a labdával. Azzal nyugtatott minket, hogy ő kéri ezt tőlünk, ha hibázunk, vállalja helyettünk a felelősséget. Vélhetően ez a felfogás jelentette a kulcsot az FC Barcelona kapujához.”

A mindig úriemberként viselkedő edző a bajnoki címek ünneplésekor is ügyelt a látszatra és arra, hogy ne veszítse el tekintélyét játékosai előtt. Azt viszont nem tudta megakadályozni, hogy örömittas játékosai megfürdessék.

„Az aranyérem megnyerése után velünk ünnepelt, de a jó modort végig megőrizte, mindig látszott, hogy a szakmai stábhoz és nem a játékosokhoz tartozik. Amikor a második idényünkben a Panaitolikosz otthonában megnyertük a bajnokságot, nem volt menekvés, öltönyöstül beraktuk a zuhany alá. Mit mondjak, eléggé meglepődött, de aztán velünk nevetett. Értette a poént, bármit meg lehetett vele beszélni, a kulcs az volt, hogy elvárta azt a tiszteletet, amelyet ő is megadott másoknak.”