Légiósok: Kit ne motiválna egy újabb Eb-részvétel? – Stieber

– Amikor először kerestem, azt kérte, beszéljünk később, mert megy edzeni. Nincs lazítás?
– Már túl vagyok rajta – felelte a Nemzeti Sport érdeklődésére a 2017 augusztusában Amerikába igazoló, azóta a D. C. United kötelekébe tartozó, de ezekben a napokban Magyarországon tartózkodó Stieber Zoltán. – A bajnokság november elején véget ért számunkra, az előírásoknak megfelelően három hétre teljesen leálltam, ezen a héten kezdtem el az edzéseket, a még Washingtonban kapott egyéni program alapján dolgozom. Decemberben csak a konditermet látogathatom, de januárban, amíg vissza nem térek a tengerentúlra, szeretnék valamelyik csapathoz bekéredzkedni.

– Esetleg szülővárosában, Sárváron?
– Egyszer majd talán annak is eljön az ideje. Most azonban, mivel a fővárosban lakom, valamelyik budapesti vagy főváros környéki klubnál tréningeznék egy-két hétig. Ahol szívesen látnak, oda örömmel megyek.

– Ami a háromhetes leállást illeti, volt mit kipihenni?
– Gyakorlatilag végigfociztam az évet, ilyesmire még nem volt példa a pályafutásomban. Az Európában megszokott nyári szünet is kimaradt, egyik meccs követte a másikat. Ami egyfelől örömteli, hiszen nincs annál jobb, mint amikor hétről hétre tétre menő csatákat vívhat az ember, csakhogy ez rengeteg utazással jár. Jellemző, hogy a hatalmas távolságok miatt csak Philadelphiába és New Yorkba mentünk vonattal, a többi idegenbeli mérkőzésre repültünk. Valahová csupán két órát, máshová hatot. És akkor még az időeltolódásról nem is beszéltem. A vége felé már éreztem, hogy hosszúra nyúlt az idény. Mindamellett amikor aláírtam a D. C.-hez, tisztában voltam azzal, mi vár rám, úgyhogy ezt még véletlenül se vegyék panaszkodásnak.

– Ha visszatekint az elmúlt hónapokra, mit mond, megérte annyit utazni?
– Csapatszinten jó év van mögöttünk. Ahhoz képest, hogy az előző bajnokságot az utolsó helyen fejeztük be, az ideiben bejutottunk a rájátszásba. Az idény második fele kiemelkedően sikerült, szó szerint élveztük a hazai pálya előnyét. Az új stadionunkba ugyanis július tizennegyedikén költözhettünk be, akkortól – egy-két kivételtől eltekintve – az összes meccsünket megnyertük. Nem rémlik, hogy a húszezres arénában a nézőszám egyszer is kisebb lett volna tizennyolcezernél, a hangulat ennek megfelelően remek volt. Úgy látszik, Washingtonban kezdik megszeretni a labdarúgást is. Igaz, ehhez kellettek a jó eredmények, valamint kellett egy sztár érkezése is.

– Nocsak, Stieber Zoltánt sztárként kezelik?
– Wayne Rooneyra gondoltam… Azt érzem, hogy engem is elfogadtak, sőt, megszerettek. Ami tőlem telt, megtettem, de nem tagadom, kicsivel többet akartam betenni a közösbe. Az utolsó egy-másfél hónapban nem úgy teljesítettem, ahogy elvárom magamtól, valószínűleg akkor ütközött ki rajtam a fáradtság. Mások dicsértek, a sok játéklehetőség is arra utal, hogy nem okoztam csalódást a szakmai stábnak, az öt gólom és a hét gólpasszom is jónak mondható, csakhogy én nem vagyok teljesen elégedett. Habár sosem vagyok az. Némelyek szerint ez baj, én úgy vélem, ez visz előre.

– Merre van az előre?
– Jelen állás szerint maradok Washingtonban. A szerződésem két évvel meghosszabbodott, igaz, nem a klubhoz, hanem a Major League-hez köt, csak a játékjogomat birtokolja a D. C. United. Ha a vezetők úgy látják jónak, elcserélhetnek, de remélem, erre nem kerül sor. Mielőtt hazajöttem, beszéltem Ben Olsen vezetőedzővel, mondtam neki, rajtam nem múlik a folytatás, és ő is leszögezte, hogy szívesen dolgozna velem a jövőben is. Biztosan akkor jelenthetem ki, hogy nem szerződöm máshová, ha az új idényben lejátszottam az első meccsemet a D. C.-ben. Sosem felejtem el, amikor megérkeztem a csapathoz, és beléptem az öltözőbe, azt láttam, hogy egy srác pakol ki a szekrényéből. Kiderült, azért kellett mennie, mert engem leigazolt a United. Ez Amerika, itt tényleg bármi megtörténhet, lehet, legközelebb nekem kell csomagolnom…

– Említette, hogy jó évet zártak. Valamelyest ront az összképen, hogy már az első kör a végállomást jelentette a rájátszásban?
– Kiesni soha, sehonnan nem jó. A Columbus jó csapat, ráadásul aznap taktikai téren is jelesre vizsgázott, hiszen tökéletesen kikapcsolta a Rooney, Acosta párost, amely addig a hátán vitte a csapatunkat. Még így is eljutottunk a tizenegyespárbajig, abban azonban többen is hibáztak közülünk.

– Ön értékesítette?
– Én igen.

– Rooney kihagyta a sajátját…
– Ez benne van a pakliban, ezért senki sem haragudott rá. Különben is, ha ő nincs, alighanem már az alapszakasszal befejeződött volna számunkra a bajnokság. Fantasztikus volt, amit művelt. Nem csupán a pályán, azon kívül is. Klubszinten jóformán mindent megnyert, amit csak lehet, mégis jó látni, hogy a földön jár. A fiatalokat ott segíti, ahol tudja, bárkinek bármi kérdése van, nyugodtan fordulhat hozzá. Mindannyian adunk a szavára, szerintem ez így van rendjén.

– Emlékezett önre az Aston Villából, esetleg a Yeovil Townból?
– Az olyan rég volt, hogy már szinte én sem emlékszem. Azt viszont megállapítottuk, hogy én hamarabb viseltem Manchester United-mezt, mint ő. Merthogy voltam próbajátékon a klubnál, ha minden igaz, egy évvel azt megelőzően, hogy Wayne aláírt volna. Ismerjük el, az ő manchesteri karrierje jobban sikerült.

– Csapattársa már elbúcsúzott az angol válogatottól, feltételezem, ön még vágyik arra, hogy szerepeljen a magyarban.
– Legutóbb szeptemberben, Finnország ellen kaptam lehetőséget, az azóta lejátszott öt meccsen nem számolt velem Marco Rossi, az októberi és a novemberi mérkőzésekre meg sem hívott. Amíg itthon vagyok, jó lenne vele beszélni, mert szeretném tudni, hogy ha kint jól teljesítek, számít-e rám. Harmincévesen már nem tartozom a tehetség kategóriába, de talán olyan öreg sem vagyok még, hogy le kelljen mondanom a válogatottságról.

– Motiválja egy újabb Eb-részvétel?
– Kit ne motiválna?!

– És egy újabb Eb-gól?
– Az végképp! Néhanap megnézem az osztrákoknak lőtt Eb-gólomat. Amikor azt látom, hogy az emelésem után a labda a háló mélyére kerül, a kapu mögött pedig örömmámorban úszik a magyar tábor, az annyi erőt ad, mint semmi más.