A semmi problémája – Vincze András publicisztikája

Nem rúgták ki Bartosz Grzelakot Újpestről a paksi 1–6 után, és ezzel kapcsolatban a sokakat foglalkoztató kérdést tenném fel: vajon magyar edzővel szemben is ilyen végtelen lenne a türelem?

Hát persze, hogy nem…

Ha a „grzelaki” megbocsátás lenne jellemző a magyar focira, akkor (például) még most is Máté Csaba ülne a DVSC kispadján, nem pedig Nestor El Maestro, akinek a jelek szerint igencsak erős, sőt olybá tűnik, erőn felüli kihívást jelent a feladat: immár a tabella utolsó előtti, azaz kieső helyéről kell elmozdítania a csapatot, ergo az NB I-es megbízása óta egy centit sem sikerült előrelépnie vele a Lokinak. No, hát ez a produkció ment volna a magyar „májsztróval” is, s őszintén szólva nyomát sem látni annak, amiért a szerb-angol szakvezetőt szerződtették, hogy legyen erőtől duzzadó a játék, kifogástalan az önbizalom, újszerű a taktika és így tovább. Elképzelhető, hogy a tréner edzésmódszerei tényleg különlegesek (teszem hozzá: és…?), de az eddigi tapasztalás nem azt mutatja, hogy meccsszituációban a magyar elődnél jobban klappolna bármi is – speciel a bennmaradási esély mintha kicsit romlott volna…

Na, de itt és most inkább a Bartosz Grzelakkal szembeni rendkívüli és egyben rendhagyó türelem a lényeg.

Őszintén írom, nekem roppant szimpatikus (volt) az újpesti futballklub elnöke, Ratatics Péter minapi higgadt kiállása a szakember, s úgy egyáltalán a botladozó futballcsapat mellett, főleg, hogy elhangzott, a hatgólos paksi pofon után sem lehet mindent az edző nyakába akasztani. Kiderült tehát, hogy – egészen kivételes módon – több klubbal ellentétben a Megyeri úton erősebb a megfontoltság, mint a hirtelen harag vagy éppen az eredménytelenség miatti félelem (a pocsék teljesítmény miatt dühöngő szurkolókat nem lehet könnyű meggyőzni), és még tovább fokozom a dicséretet, mert szerintem csakis az ilyen vezetői hozzáállás adhat tartást az egyazon színekért lelkesedő futballcsaládnak. A szokatlannak tetsző kiállásból a későbbiekben még profitálhat a negyedik kerületi klub, ugyanis a mostani dühből, nagy szomorúságból a későbbiekben jellemszilárdság is lehet, ami ritka kincs a modern, állandóan változó, pénzcentrikus labdarúgásban. Persze, elfogadom, ha valaki azt mondja, ez a jóslat a jelen helyzetben erős túlzás, hiszen nincs az a lila-fehér rajongó, aki a paksi 1–6-ot ilyen remetei nyugalommal és bölcsességgel kezelné, s szintúgy igaz az is, bizony még az abszolút kívülállónál is felfutott a szemöldök, hogy a legendás csapattal ilyen csúfság megtörténhetett. Hanem… Ezen a ponton arra gondolok, hogy az előző vészterhes idény végén Mészöly Gézát különösebb dilemmázás nélkül elküldték (miközben ő beugró edzőként a maximumot préselte ki a jóformán széteső, sőt majdhogynem kieső csapatból, úgy, hogy a rossz eredmények mellett s mögött azért ott volt a DVTK elleni Megyeri úti 7–0 is!), s elgondolkodtató, miért van szükség a külföldi edzőkre, ha – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – azok különösebben mély nyomot nem hagynak a magyar futballban… A mostani lamentálást az sem gyengíti, hogy anno, amikor a Vidi küszködött, a fehérvári klubnál az Újpesthez hasonlóan kitartottak Bartosz Grzelak mellett, s akkor (is) arról lehetett írni: na, ilyen karakánul kell az edzőhöz és a munkájához hozzáállni.

Viszont…

Akkoriban tényleg azt lehetett tapasztalni a meccseken – és még az elveszített csaták során is –, hogy a szakvezető ura a helyzetnek, viszont a csapat körüli bizonytalanság rányomta a bélyegét a teljesítésre. Ám most, látva az újpesti gazdasági stabilitás ellenére zajló szakmai mélyrepülést, egyre görbül a kérdőjel, hogy vajon ugyanez az edző megérdemli-e a kitartóan felé áradó bizalmat, miközben igencsak nyeklő-nyakló produkcióra képes újra és újra az általa pályára küldött csapat. Az is kérdés, vajon hol van az a markáns szakmai lenyomat, amelyet látni lehet például évek óta a Paksnál vagy mostanság az MTK-nál – ez esetben ugyebár két olyan edzőről (Bognár Györgyről és Horváth Dávidról) van szó, aki a maga stílusával, taktikájával, sportpedagógiai képességével úgy magyarosan kenterbe veri a lengyel-svéd-angol futballiskolát…

S ha már Újpest…

A jelen helyzetben egyéb megoldás híján ötletelni lehet, s nekem speciel bevillan, hogy Szanyó Károly – akit néhány éve még a feltörekvő magyar edzőgeneráció remek szereplőjeként emlegettek, hogy aztán ugyanez „a” lelkesedő közeg valamiért elengedje, elfelejtse… – gyaníthatóan több spiritusszal vágna bele a feladatba. S mielőtt bárki elkezdené a „…de jöhetne ide a Mourinho is” szöveget, leírom, hogy szándékosan nem „nagy névvel” kezdtem dobálózni, hanem felvillantani egyetlen lehetőséget, kivel, miként lehetne a magyar edzők önbecsülését és szerepét erősíteni a nyilvánvalóan nem olcsó, ellenben jól menedzselt külföldi szakikkal szemben. Sőt, megkockáztatok mást. Lehet, nem lenne ördögtől való megkérni Szoboszlai Zsoltot, ugyan nézzen már rá a lila keretre, szerinte mi a baj, kiben mocorog valami plusz, és ki az, akivel képességbeli gondok vannak, hiszen ha ő a saját fiát meg tudta tanítani a megalkuvás nélküli futballra, és egészen Liverpoolig repíteni a hozzáértésével, akkor talán a Megyeri úton is lenne jó meglátása az akarat és profizmus kapcsán… És mielőtt félreértés lenne, ezek ötletek, újságírói ideák, nem kinyilatkoztatások, sőt még inkább lelkes focirajongói csapongások, amit az csalogat elő, hogy ha sikerül Európa minden létező szegletében futballmágusokat találni és az NB I-be szerződtetni, akkor mi a búbánatért nem sikerül ugyanez a piciny kilencvenháromezer négyzetkilométeren, amely maga a valóságos Futbólia… És igen, tudom, sőt hallom, hogy kezdődik a szokásos legyintgetés, hogy „na, de ez olyan izé, az meg olyan izé”, viszont ha valaki tételesen elmondja, mit adtak a magyar labdarúgásnak és mivel gazdagították (…) a sportágat a kevésbé ismert külföldi edzők, s miért volt bölcs döntés idehívni őket, hogy néhány hónap leforgása után elvigyenek magukkal jó pár ezer súlyos forintot az eredménytelenségük árnyékával együtt, akkor fejet hajtok az érvek előtt, és azt írom majd, hogy igen, ki kell tartani a jelenlegi irány mellett.

A magyar futballfőnökök és klubvezetők mindenesetre rovancsolhatnának, hogy a szakmai, financiális és nem utolsósorban az empatikus oldalt vizsgálva mi a helyzet az élvonalban dolgozó magyar és az NB I-be importált szakemberek meccselési képességei között. Nekem hiába jönnek az xG-vel, a passzhatékonysággal meg a magasra tolt védekezéssel, mindig az az érzésem, hogy ott lent, a focikatlan mellett, a kispadon, a legnagyobb cirkusz közepette fityinget sem érnek a firlefrancok, ellenben a hatásos, jó duma (a futballban főleg) sok-sok problémát képes megoldani (s ha már fentebb a DVSC-vel példálóztam, akkor valószínű, ebben verhetetlen a beugró edzőként már többször is bizonyító Dombi Tibor, akinek, úgy érzem, a bajnokság lefújásáig még lesz szerepe a Lokinál). Minden bántás nélkül írom, ha az NB I berkeiben a litván futballból érkező trénertől remélhetjük a szakmai csodát, akkor Magyarországon pazarlás volt a tudományoskodó edzőképzésbe fektetni, s ha netán marad ez az irány, akkor a „taktikatanítás” a jövőben is feleslegesen kiöntött pénz lesz. Azt természetesen nem állítom, hogy nem hozhat pezsdülést a más és talán újfajta szakmai ismeret tesztelése, megismertetése, s hogy nincs tanulsága annak, ha a magyar edzők megtapasztalják, milyen egyéb muníciók léteznek, de azért azt is látni, hogy a jelenkori jövés-menésben a kluboknál (tehát, figyelem, nem a válogatott élére kinevezett Marco Rossi – itt és most futballegyletekről van szó!) alkalmazott külföldi szakemberek zöme semmilyen hatást sem gyakorol a magyar labdarúgásra.

Na, kérem, talán ezzel kellett volna kezdeni: ez a semmi a legnagyobb probléma. Főleg úgy, hogy ma már tényleg ott van mögötte – minden.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!