Csatárból hátvéd lett – Keglovich László 85 éves

Első NB I-es mérkőzését 1958. augusztus 31-én a Bp. Honvéd ellen játszotta Győrben (0:0) Keglovich László. A Népsport ezt írta: „(…) elsősorban a tehetséges Keglovich játéka érdemel dicséretet.” 

Az idény előtt a Soproni VSE-ből igazolták az újonc ETO-ba, Kovács Imre középcsatárt játszatott vele. Keglovich így emlékezett: „Eredetileg csatárt játszottam, első meccsem volt az élvonalban az éppen feljutó Győrrel. Az ellenfél középhátvédje, Solti István nem bánt kesztyűs kézzel velem, ahol ért, rugdosott.”

Játékára Hoffer József, az UEFA-válogatott kapitánya is felfigyelt, a támadó tagja volt az 1959-ben Bulgáriában harmadik együttesnek. 

„Jobbszélsőt játszottam, a később a Ferencvárosban és Dunaújvárosban is megforduló Aczél László védett, Albert Flórián volt a center, Sóvári Kálmán játszott hátul, előtte fedezetként Solymosi Pixi, nem volt rossz csapat.”     

Felvetettem, miért a jobb szélen vették számításba? 

„Eredetileg belső csatár voltam, aztán Hidegkuti Nándor edzősége idején a jobb oldalra kerültem.” 

Szusza Ferenc pedig átvitte a bal szélre… 

„A BEK-elődöntőben 1965-ben a Benfica ellen játszottunk, még Hidegkuti volt a tréner, Korsós Pista balösszekötőt játszott. Kétszer is vártam a labdát nagy helyzetben, de nem adta, inkább rálőtte. Aztán rá egy évre a KEK első fordulójában a Fiorentina ellen Szusza Ferenc átvezényelt a csatársor másik oldalára” – emlékezett Keglovich, aki nem berzenkedett, ha a szélre állították, mindegy volt, melyikre, ahogyan ő mondta: „Azt hitték, ballábas vagyok, pedig jobblábas voltam.”

Szusza ugyancsak a KEK-ben, az 1967–1968-as kiírás első fordulójában az Apollon Limassol ellen visszavitte a hátvédsorba, mondván, a gyorsaságára ott nagyobb szükség van.

„Leesett az állam, amikor az öltözőben a kapus Tóth László neve után az enyém hangzott el. A mester jobbhátvédnek állított be úgy, hogy előtte egy szót sem szólt… Eleinte nem örültem neki, de jót tett velem: akkoriban kezdett divatba jönni a felfutó hátvéd szerepkör, az olasz Giacinto Facchetti művelte magas szinten az Interben, itthon pedig az újpesti Káposzta Benő. Gyors voltam, Szusza szabad kezet adott, emlékszem, a Komlót nagyon megvertük, öt gól született a beadásaim után. Az olimpián Lakat Károly egyszer állított be, de így is örök élmény Mexikóváros.”     

A védő esetében a válogatottság kényes kérdés: „A jóisten nem akarta, hogy válogatott legyek.” 

Pedig 1968-ban kiváló formában volt, Sós Károly meghívta a válogatott keretébe, a Szovjetunió elleni Eb-selejtező előtt a csapat a Fiorentinával játszott edzőmeccset, kezdett, az ő beadásából szerzett Kozma Mihály vezetést. „Aztán három-három lett, s hiába dicsért meg az olaszok edzője, hogy korszerűen játszom, Sós nem tett be a »nagyok« közé…”     

Utolsó aktív éveiben gerincproblémái miatt beinjekciózva játszott, betegsége a mai napig hatással van rá, bottal jár, úgy véli, nem tett jót neki a tornászmúlt. Hogy kiket tartott a legnagyobb ellenfeleinek? 

„Albert Flóriánt, Varga Zoltánt talán mondanom sem kell, Dunai Antalt se. De Zámbó Sándortól tartottam leginkább. Firkás volt, mindkét lábbal tudott cselezni. A Benficában meg ott voltak a portugál válogatottak, Eusébio, Coluna, Simoes, Augusto, Torres. Nem csoda, hogy az 1966-os angliai vébén kikaptunk tőlük három-egyre.”

Szakvezetői karrierje korántsem ennyire markáns: „Bábolnán edzősködtem, a feleségem – aki egyébként nem járt már ki a meccseimre – eljött, s látva, hogy emésztem magam a kispadon, szó szerint eltiltott a felnőttcsapatoktól. A kilencvenes években rövid időre edzősködtem az ETO-nál, de hosszabb ideig nem vállaltam.” 

S hogy mit csinál napjainkban?

„Van egy kis házam a közelben, ki-kijárogatok, na meg persze az ETO hazai meccseire. Mit tehetnék? Hatvanhét éve győri vagyok.”