Hasonló csodameccs – Bobory Balázs publicisztikája

SZERDA ÉJJEL néztem a Crvena zvezda–Stuttgart Bajnokok Ligája-mérkőzés összefoglalóját, és úgy éreztem, már láttam valahol. A szerb együttes 5–1-re győzte le a német csapatot, mégpedig hátrányból fordítva, a második félidőben gálázva, szebbnél szebb gólokat lőve.

Csütörtökön volt negyven éve, hogy a szép emlékű UEFA-kupában a Videoton a harmadik körben a Partizan Beograd együttesét fogadta, és nyert itthon 5–0-ra, nagyjából hasonló körülmények között, mint most Zvezda. A nagyjából kiegyenlített, egál mérkőzésen sikerült vezetést szerezniük a piros-kékeknek, aztán szanaszét kontrázniuk az ellenfelet, a Vidinek még az is bejött, amit nem akart megcsinálni, így aztán szépen lerendezte Belgrád másik gigászát.

Kedden éppen a Partizan elleni párharc és az évforduló alkalmával Szabó Józsefnél jártam Székesfehérváron (a beszélgetés szombati Képes Sport mellékletünkben lesz olvasható); kivel mással lehetett volna felidézni az akkor még jugoszláv riválissal szembeni párharc emlékeit, hiszen a legendás center az első meccsen klasszikus mesternégyest szerzett, a negyediknél a mérkőzést közvetítő Gulyás László egyenesen szobrot követelt neki. A nyolcvanas években, a nemzetközi kupák klasszikus kiírásaiban, rendszerében azért még jóval gyakoribbak voltak a meglepetések, talán sűrűbb is volt a mezőny, a Bajnokcsapatok Európa-kupájában (BEK) valóban csak a bajnokok, a Kupagyőztesek Európa-kupájában (KEK) a nemzeti kupák első helyezettjei indulhattak, az UEFA-kupa maradt a bajnokságok további egy-két élcsapatának, így szerepelhetett például az 1984–1985-ös kiírásban a Vidivel egy sorozatban a Manchester United, az Internazionale, a PSG vagy éppen a Real Madrid. Szóval egy magyar csapat – ha nem is sokkal –, de közelebb volt tudásban a legjobbakhoz, mégis már az nagy szónak számított akkor is, hogy a fehérváriak megélték a tavaszt, éppen a Partizan kiverésének köszönhetően.

Lélekben örök húszévesnek érzem magam, de néha már én is beleesek abba a hibába, hogy a „régen minden jobb volt” felkiáltással nosztalgiázom. Tényleg úgy érzem, hogy akkor még fontosak voltak egyéb értékek is labdarúgásban, mint a bevétel, az üzlet és a csillogás.

Az emlékezetes, Partizan elleni összecsapás kezdő tizenegyében nyolc játékos (Disztl Péter, Disztl László, Végh, Horváth Gábor, Csongrádi, Vadász, Májer, Novath) érkezett a Vidi utánpótlásából a felnőttcsapatba a menetelést megelőző években, mindenki ezer szállal kötődött a koronázóvároshoz, amelytől legtöbben azóta sem tudtak elszakadni – sajnos Májer Lajos és Horváth Gábor már nincs közöttünk. Nem akarom lelőni a szombaton megjelenő interjú összes részletét, de a belgrádiak elleni meccs hőse, Szabó József mesélte, akkora volt a fociláz Fehérváron, hogy amikor a lányait vitte az óvodába, a konyhai dolgozók kiszaladtak elé, ezer aláírást kértek, ölelgették, csókolgatták. És ez így ment nap mint nap, mert a labdarúgók nem tudtak elbújni kertvárosi villájukba, legtöbbjük két-, a szerencsések két és fél szobás panellakásokban éltek családjukkal, ugyanúgy jártak zöldségeshez, henteshez, autószerelőhöz, mint az „átlagemberek”, és egy ilyen kisvárosban nyilván mindenki ismer mindenkit alapon bőven meg kellett állni, élménybeszámolókat tartani. El sem tudjuk képzelni, ha manapság jutna ilyen magasságokban egy magyar klubcsapat, mint akkor a Videoton, milyen anyagi előnyökkel, rivaldafénnyel járna mind a klub, mind a játékosok számára a szereplés, elképzelhetetlen lenne az a személyes, közvetlen kapcsolat, ami létezett és jól működött labdarúgó és szurkoló között.

Szóval a fehérváriak negyven évvel ezelőtti menetelése során minden olyan családias volt annak ellenére, hogy miután a negyedik fordulóban a Manchester Unitedet is kiverték Vadász Imréék, már az egész ország lázban égett, elképzelhetetlen mennyiségű bátorító, buzdító levél érkezett a székházba – nemcsak hazánkból, szerte a nagyvilágból. A Vidi a jó öreg szocializmusban romantikusan volt „amatőr profi” vagy „profi amatőr”, az UEFA például azért büntette meg, mert a mezen lévő Videoton feliratot engedélyeztetni kellett volna, a vezetők hiába mondták, hogy ez a csapat neve, a nemzetközi szervezet elöljárói a gyár reklámjának vélték. Jellemző még a korra, hogy miután a PSG elleni hazai, 2–0-s vezetésnél köd miatt félbeszakadt meccset követően az UEFA meghozta éjjel a döntését, hogy másnap ismét játszani kell, Fejes Gábor technikai vezető beült az autójába, az összes már otthon pihenő játékoshoz elhajtott, hogy értesítse őket a fejleményekről – egyszerűen azért, mert keveseknek volt telefonjuk… A Vidi így vette fel a versenyt Európa legjobb csapataival, többek között ezért is meseszerű, amit akkor véghez vitt. Ugyan más okok miatt, de óriási hendikeppel indult, főleg a nyugati együttesekkel szemben.

Nekem megadatott, hogy személyesen ismertem a Vidi akkori játékosait. Édesapám gyakran vitt be gyerekként hozzájuk az öltözőbe, Kovács Ferenc PSG-s matricát küldött nekem apuval, amit Párizsból hozott, passzolgattam Csongrádival, és néha kicsit megijedtem Disztl Péter nagy szakállától. Aztán a sors úgy hozta, hogy Szabó József, Wittmann Géza, Májer Lajos, a Disztl testvérek, majd Csongrádi is volt edzőm a Vidi utánpótláscsapataiban vagy már a felnőttegyüttesben, aztán az NB III-as Szabadegyházában csapattársa lehettem az ott levezető Vadász Imrének, a fehérvári Ikarusban Gyenti Lászlónak, a kispályás bajnokságban pedig Borsányi Istvánnak, és nem kell hangsúlyozni, hogy minderre nagyon büszke vagyok. Azon túl, hogy olyan emberekkel szívtam egy levegőt az öltözőkben, akiket szinte engedély után mertem megszólítani, tapasztalhattam, miért sikerült annak a vidéki kiscsapatnak a nagyok színpadára fellépnie és ott főszerepet játszania.

Az UEFA-kupa-döntőben szereplő Vidi-futballisták közül egyik sem felejtette el soha, honnan jött, mennyit dolgozott a sikerért, milyen közegben játszott. Szinte mindegyikük mérhetetlen alázattal élte és éli az életét. Akadnak, akik sikeres üzletemberek lettek, mások melóznak és esetleg edzős­ködnek utánpótláscsapatokban, de kivétel nélkül szerények, közvetlenek, barátságosak és imádják a labdarúgást. Rossz időben értek a csúcsra, a sporttal egyikük sem keresett milliókat, legtöbbjük akkor a lakás és a Lada mellé tudott venni egy kis nyaralót a Velencei-tó vagy a Balaton partján, egyébként sokan még mindig fehérvári pane­lokból indulnak el reggelente a dolgukra. De szerencsére a város utcáin még mindig királyok, no nem a viselkedésük miatt, hanem mert együtt lélegeznek a közösséggel, amely nem felejtette el nekik azt a menetelést, a helyiek pedig szerencsére emlékeznek arra, hogy a futballcsapatnak köszönhetően ismerte meg a világ a Székesfehérvár nevet.

A világ negyven év alatt rengeteget változott, sajnos ma már elképzelhetetlen a magyar klubcsapatoktól olyan sikersorozat, mint a Vidié volt. Manapság a Bajnokok Ligájában egy adott ország bajnokságának ötödik helyezettje is elindulhat megcsúfolva ezzel a sorozat nevét, a csapatokban hemzsegnek a légiósok, akik rövid megállónak, munkaállomásként tekintenek karrierjükben egy-egy országra, városra, klubra. Barátságok ritkán alakulnak ki, kollegiális a viszony az öltözőben, a szurkolók meg csak akkor látják a futballistákat, amikor a sportautójukban kihajtanak a stadionok kapuján.

Biztos vagyok benne, hogy a Crvena zvezdánál is hasonló a jelenkor, és abban is, hogy a szerbek csodameccse nem eredményez hosszú távon olyan varázslatos sorozatot, mint amilyet negyven éve a Videoton produkált. De ebben az egy meccsben megvolt a hasonlóság, és már csak ezért megérte megnézni az összefoglalót.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!