Élete első NB I-es mérkőzésén négyszer talált a hálóba – nekrológ Juhász Istvánról

Juhász István 1959-ben igazolt a zöld-fehérekhez. Amikor ifiként édesapjával a „nagy” Fradit nézte, megjegyezte: „De szeretnék egyszer ezzel az Albert Flóriánnal játszani!”

A papa erre azt válaszolta: „Nemcsak te, hanem minden fiatal ezt szeretné!”     

S hogy milyen a sors? Antréja a felnőttcsapatban csodálatosan sikerült – Albert helyén. A középcsatár megsérült a Ferencváros Pécs elleni bajnokija előtt, s 1963. november 7-én az Üllői úton Juhász helyettesítette: négy (!) gólt szerzett az 5:1-re megnyert mérkőzésen. Nem csoda, hogy a találkozót követően a beugró nevétől volt hangos a honi futballvilág. A Népsport szerint: „A csatárok közül a fiatal Juhász szinte páratlan bravúrt mondhat magáénak: élete első NB I-es mérkőzésén négyszer talált a hálóba.” Juci – aki Orosz Páltól kapta becenevét – az ifik meccsére indult, de Csanádi Ferenc edző közölte vele, lehet, hogy a tartalékban játszik. Ám amikor kiderült, Albert a próbarúgások során fájdalmat érzett, Mészáros József szakvezető a nagyok közé állította be. Dodó annyit mondott az újoncnak, ne törődjön semmivel, fusson sokat, zavarja az ellenfelet.

Igen, akik láttuk, erre a Juhász Istvánra emlékszünk: rengeteget futott, és zavarta az ellenfelet. Emellett persze gólokat is szerzett, ha úgy adódott. A Nemzeti Sportnak 70. születésnapján adott interjújában ő maga sorolt fel még három olyan mérkőzést, amely neki is emlékezetes. A Fradi 1969-ben két góljával győzte le a Vasast 2:0-ra, az 1965-ös Vásárvárosok Kupája (VVK)-győzelem felé vezető úton az Athletic Bilbao elleni itthoni első meccsen az ő szabadrúgásgóljával alakult ki az 1:0-s siker. Felejthetetlen az 1975-ös Kupagyőztesek Európa-kupája-elődöntőben a Crvena zvezda elleni visszavágó a belgrádi Marakanában, 2–2-vel jutottak a zöld-fehérek a fináléba. Juhász nem tagadta: „Munkabíró voltam, s ugyan szerettem a kapu elé kerülni, nem voltam igazi csatár. Kimondottan élveztem a mezőnyjátékot, Flóri pedig elöl világklasszis volt.”

Az 1965-ös VVK-sikert követően a Labdarúgás augusztusi lapszámában így vallott arról, miért is lett fedezet: „Úgy érzem, már otthonosabb nekem az a feladat, hogy leszereljem az ellenfelet, megakadályozzam a kapura lövésben, a góllövésben, és ne én csatázzak a védőkkel. (…) Bozsik és Kotász a két játékosideálom.”

Kemény volt, bátor, hallatlan akaraterő jellemezte, az edzések után magánszorgalomból futott, hogy jobb legyen az állóképessége. Mészáros Dodó Fradija után Lakat Károly együttesének is oszlopos tagja maradt, nem véletlen, hogy a Tanár úr beválogatta az olimpiai csapatba, Mexikóvárosban ő is aranyérmet nyert – más kérdés, hogy a Bulgária ellen 4:1-re megnyert döntőben gólt lőtt, de kiállították. Némiképpen nehezményezte, hogy az olimpiai mérkőzéseket nem számolták hozzá az A-csapatban játszott meccsekhez. Ugyanakkor Juci szerint éppen a döntőbeli kiállítása befolyásolta, hogy nem lett többször válogatott: az MTI-t a játékokról Hoffer József tudósította, aki nem is egyszer leszúrta Juhászt, hogy fegyelmezetlen volt. A fedezet a sokadik felelősségre vonást követően kifakadt, mi több, melegebb éghajlatra küldte a szakembert, aki aztán Sós Károlyt követően a válogatott szövetségi kapitánya lett… Juhász Illovszky Rudolfnál került vissza a legjobbak közé, tagja volt az 1972-ben Eb-4. együttesnek.

Juhász István sorsszerűnek tartotta, hogy az FTC-ben Albert, nemzetközi szinten Varga Zoltán nyitott neki utat, a jobbösszekötő mexikóvárosi távozása után került előtérbe a játéka. Sorsa később is összefonódott Albertéval: amikor 1969 júniusában Dánia ellen az idegenben 3:2-re elvesztett vb-selejtezőn a középcsatár megsérült, ő akkor mutatkozott be a legjobbak között, s mindkettőjüknek a Jugoszlávia elleni 3–2-re megnyert (1974. május 29., Székesfehérvár) találkozó volt az utolsó. Dalnoki Jenő edzősége idején ő is a fiatalítás áldozata lett: Albert Flórián, Géczi István, Branikovits László, Szőke István után neki is mennie kellett. Az is tény, az 1976-os bajnoki címmel kapcsolatban nem hallgatta el, hogy bundáztak, a kijelentést csapattársai utólag is nehezményezték.

Rajta kívül csak Géczi István mondhatja magáénak a páratlan bravúrt, hogy csapata valamennyi nemzetközi kupadöntőjében pályára lépett (VVK: 1965; VVK: 1968; KEK: 1975).

Jogászdiplomát szerzett, de nem használta a doktori címet, mondván, egy percet sem dolgozott jogászként. Létesítményigazgató volt a Népligetben, ám a klubjával adódó konfliktusait követően 1979-ben elhagyta az országot. A Kansas City teremcsapatában játszott, majd San Diegóban élt ificsapatok edzőjeként, végül 1996-ban tért haza.

Emlékezetünkben őrizzük meg a pályán látott Jucit: alárendelte magát a csapat érdekeinek, kiszolgálta csapattársait.