Puskás Lajosból a nagy tét hozta ki a legjobb teljesítményt

– Hogy figyeltek fel önre a DVSC-ben?
– Teleki Gyula – aki korábban a Vasas csatáraként játszott – volt akkoriban a Debrecen szakvezetője, a nagycsapatot összeeresztette a tartalékokkal, én ifistaként közöttük léptem pályára. Rúgtam két-három gólt az első félidőben Domán Gyula mellett, Teleki szólt, cseréljek helyet Takács Lajossal, majd a Salgótarján elleni bajnokin a kezdőcsapatba állított − válaszolta lapunknak a 80. életévét ma betöltő Puskás Lajos.

– Mik voltak az erényei?
– Elsősorban a gyorsaság és a gólérzékenység. Éreztem a játék ritmusát, igyekeztem jól helyezkedni, hová jöhet a labda, valamint a ziccereket is jó százalékban kihasználtam.

– Automatikusan vezetett az útja a Vasasba?
– Azt éppen nem mondanám! A piros-kékek figyelmét Teleki hívta fel rám, a két klub abban állapodott meg, egy évet lehúzok még Debrecenben, aztán mehetek a fővárosba, ám a megegyezés ellenére a Loki nem akart elengedni. Patthelyzet alakult ki, végül – mondjuk így – a Vasas mögött álló politikai erők oldották meg a helyzetet.

– Mondhatjuk azt, hogy az 1965-ben és rá egy évre bajnoki aranyérmes csapat a piros-kékek futballtörténetének legjobb együttese?
– Az 1966-osra, amely veretlenül nyerte meg a bajnokságot, mindenképpen! Kétezertizenegyben, az egyesület centenáriumi ünnepségén Illovszky Rudolf azt mondta, a Molnár Dezső, Puskás Lajos, Farkas János, Korsós István csatársor minden idők legjobbja a Fáy utcában.

– Mely mérkőzésekre emlékszik a legszívesebben a piros-kékben játszottak közül?
– Az elsőt nem felejtem, már csak azért sem, mert otthon egy-nullára kikaptunk a Szegedtől egy balszerencsés góllal… Nagyon kedves emlék a Fradi kettő-egyes legyőzése 1964-ből: mindkét Vasas-gólt én lőttem a Népstadionban, az elsőt a második, a másodikat a tizennegyedik percben. Látja, még a percekre is emlékszem, annyira mélyen belém vésődött. De az is megmaradt, ahogyan felpillantottam az eredményjelzőre, és megláttam a nevem. Ez örök emlék!

– És az 1966–1967-es BEK-sorozatban a Sporting itthoni öt-nullás legyőzése? Főleg azok után, hogy a válogatott nem sokkal előtte az angliai vébén három-egyre kikapott a portugáloktól. Farkas Jánossal két-két gólt vágtak, az elsőt meg Bakos Sándor lőtte a „Kígyó térről”.
– Érdekes, sokan említik azt a meccset, ami úgy maradt meg bennem, hogy nyernünk kellett, nyertünk is és továbbjutottunk. Akkor tudtam magamból kihozni a legjobb teljesítményt, ha volt tét. Úgy éreztem, meg kell mutatnom, mit tudok. Ezért sem tudom elfogadni, amikor manapság edzők, játékosok azt nyilatkozzák, nagy a nyomás, a teher. Meg a felelősség… Hát azért játszunk, hogy győzzünk, nem?! De én is említek önnek egy mérkőzést, ami emlékezetes, de nem azért, mert továbbjutottunk. Szintén ebben a sorozatban, a nyolcaddöntőben az Inter ellen léptünk pályára a San Siróban. Én egyenlítettem, végül kettő-egyre kikaptunk, itthon meg kettő-nullára. Az nagyon jó Vasas volt, az Inter pedig talán már leszálló ágban, igaz, ebben a sorozatban csak a döntőben állta az útját a Celtic. Rájuk kellett volna menni, de Csordás Lajos edző azt mondta, majd itthon… Aztán Sandro Mazzola két góljával kettő-nullára kikaptunk.

– Válogatott szereplése némiképp torzó. Hét alkalommal játszott, ebből ötször becserélték, és egy gólt szerzett. Miért alakult így?
– Az írek ellen itthon négy-nullára megnyert találkozón lőttem azt a gólt. Hogy miért alakult így? Nos, nekem is van hiányérzetem, de felsorolnék néhány nevet, kikkel kellett megküzdenem a címeres mezért: Göröcs János, Albert Flórián, Rákosi Gyula, Tichy Lajos, Farkas János, Dunai II Antal, Bene Ferenc, Kocsis Lajos – abba is hagyom…

– Említette Farkas Jánost. Milyen volt vele játszani?
– Szenzációs csatár volt, jól megértettük egymást. De ne értsen félre, abban a Vasasban mindenkivel működött a játékkapcsolat, a két Kálmánnal, Mészöllyel és Ihásszal, s felsorolnám valamennyiüket: Varga, Bakos, Mészöly, Ihász, Mathesz, Berendy, Molnár, Farkas, Fister, Korsós. S hogy mennyire összetartó volt az a Vasas, jól mutatja, hogy 1966-ban az utolsó forduló előtt elhatároztuk, ha lehet, Farkas Jancsi legyen a gólkirály. Persze tudtuk, az Ózdon fellépő Fradi-játékosok meg azt szeretnék, ha Albert Flóri lenne. A három-hármas Vasas–Győrön mindhárom gólunkat Jancsi lőtte, így hiába szerzett Flóri ötöt, huszonöt góljával Farkas egy találattal megelőzte.

– Edzői karrierje korántsem annyira karakteres, mint a játékos-pályafutása.
– Nekem nincs hiányérzetem! Csak két példát említenék: Debrecenben a Lokinak a második vonalban vetélytársa lett az MTE, a Kaposvárt pedig feljuttattam az élvonalba és bent is tartottam.
 

Született: 1944. augusztus 13., Tetétlen Sportága: labdarúgás Posztja: csatár Klubjai játékosként: Debreceni VSC (1960–1964), Vasas SC (1964–1974) Válogatottság/gól (1964–1969): 7/1 Sikerei: 2x KK-győztes (1965, 1970), BEK-negyeddöntős (1968), 2x magyar bajnok (1965, 1966), MNK-győztes (1973) Klubjai edzőként: Debreceni MTE (1977–1979), Kaposvári Rákóczi (1979–1981), Diósgyőri VTK (1981–1983), Csepel (1983–1984), Debreceni MVSC (1985–1987), Dunaújvárosi Kohász (1987), Vasas SC (1988), Apollon Kalamariasz (görög, 1988), Paks (1990)