Lucas büszke rá, hogy részese lehetett a várdai klub történelmének

– Néhány napja már tudni lehet, hogy távozik Kisvárdáról, kilenc és fél év után lezárult egy fejezet az életében. Ha valakitől meghallja, hogy Kisvárda, mi ugrik be elsőre?
– Talán az, hogy amikor a klubba igazoltam, visszaléptem a karrieremben, nem is egyet, inkább kettőt-hármat, mégis sikerült felépítenem magam… – felelte az élvonalból kieső Kisvárda Master Good csapatkapitánya, Lucas. – Ahogy fejlődött a klub, úgy fejlődtem én is, ott lettem stabil NB I-es játékos, rengeteg szép emlékem van, sok mindent sikerült együtt felépíteni. Vasárnap volt egy évzáró ebédünk, érzelmileg nagyon megérintett, amikor belegondoltam, mennyi mindenen mentünk együtt keresztül. Még most is kiráz a hideg, amikor erről beszélek.

– 2015 februárjában igazolt Kisvárdára: emlékszik az első mérkőzésre?
– A Debrecen NB III-as csapatával játszottunk idegenben, és kettő-egyre nyertünk. Olyan társaim voltak akkor, mint Fodor András, Nagy Róbert, Bouard Ramos vagy Erős Gábor, a kispadunkon pedig nem más, mint Révész Attila ült. Az teljesen más csapat volt, sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot.

– Ha akkor valaki azt találja mondani, lesz olyan idény, amikor csak a Ferencváros előzi meg a Kisvárdát, furcsán néz az illetőre?
– Amikor Révész Attila Kisvárdára hívott, tisztában voltam vele, mennyire ambiciózus, éppen ezért nem azt néztem, hogy csak a harmadik vonalban szerepel a csapat. Biztosra vettem, ha feljutunk, egy osztállyal feljebb sem a bennmaradásért küzdünk, és igazam lett, hiszen azonnal negyedikek lettünk. Már akkor tervben volt az új stadion, és hogy eljuthattunk az NB I-ig.

– 2018. július 21-én jött el a nagy pillanat, amikor a Kisvárda Master Good lejátszotta története első élvonalbeli meccsét. Ha azt mondjuk, nem sikerült jól a bemutatkozás, aligha túlzunk…
– Sokat változott a keretünk, több légiós is érkezett, szükség volt nagyjából fél évre, hogy kialakuljon az összhang, bár azt is hozzá kell tenni, nem mindenki tudott segíteni. Akkor talán még nem voltunk készen az NB I-re, az első meccsünket négy-nullára el is vesztettük a Vidi ellen, Felcsúton a Pancho Arénában.

– A Mol Viditől és a Budapest Honvédtól 4–0-ra kaptak ki, az Újpesttől 1–0-ra, a Ferencváros pedig 2–0-ra győzött Kisvárdán: az első négy fordulót követően nemhogy pontja, szerzett gólja sem volt az csapatnak.
– Akkor még a bennmaradás is nagyon távolinak tűnt, nem volt realitása annak, hogy egyszer dobogón végezhetünk. A harmadik fordulónál jártunk, még szögletet sem rúgtunk. Előttem van, amikor Újpesten csináltam egy kényszerítőt, a beadásomból szöglet lett, a kispadunkra néztem, és láttam, mindenki örül. Aztán az ötödik fordulóban egy-egyet játszottunk a Puskás Akadémiával, elkezdtünk egyre jobban hinni magunkban, az pedig elmondhatatlan élményt jelentett, hogy az első élvonalbeli gólunkat éppen én szereztem. Olyan érzésem volt, ennek így kellett történnie, a Jóisten olyan labdarúgónak adta a találatot, aki a kezdeti lépések óta a klubhoz tartozik.

– A Kisvárda első két NB I-es idényében csak négy meccset hagyott ki, valamennyit sárga lapok miatt, és a 62 bajnokiból, amelyeken pályára lépett, összesen kettőt nem játszott végig.
– Már előtte, az NB II-ben is hasonló volt a statisztikám, tulajdonképpen csak eltiltás miatt hagytam ki mérkőzéseket. Hihetetlenül felemelő érzés, amikor egy klubban ennyire számítanak rád, ennyire bíznak benned. Persze, aztán következménye is lett ennek a terhelésnek, jöttek a sérülések. Februárban volt három éve, hogy edzésen eltörött a bokám, fél évre volt szükség, hogy visszatérjek, de kisebb problémáim utána is akadtak. Közben jól ment a csapatnak, nem tudtam folyamatosan edzeni, játszani, úgy éreztem, el kell mennem valahova, ahol újra játékba lendülhetek. Diósgyőrben visszajött az érzés, hogy rendszeresen kilencven percet futballozhatok, és ez nagyon sokat jelentett.

– Mire a legbüszkébb a kisvárdai időszakból?
– Hogy láttam kis túlzással a semmiből felépülni a klubot, és ennek a részese lehettem. Hogy ennyi találkozón játszhattam csapatkapitányként, amennyi szeretet kaptam, hogy sok jó emberrel dolgozhattam, életre szóló barátokat szereztem. Nyilván voltak kellemetlen élmények is, de a jóból sokkal több jutott.

– Ha már a kellemetlen élményeket említette: mekkora pofont jelent, hogy a csapat hat idényt követően búcsúra kényszerült?
– Nagyon megviselt, kiszívta belőlem az energiát ez a bajnoki év, még ha ezt sokszor nem is mutattam. A problémákat, a rossz hangulatot sokszor hazavittem a családhoz, és bár rengeteg álmatlan éjszakát okozott, úgy éreztem, az a helyes döntés, ha távozom a klubból. Volt egy beszélgetésem Révész Attilával, szerette volna, ha maradok, és bár nagyon elgondolkodtam, most így döntöttem, de nem zárom ki, hogy leszünk mi még együtt. Harmincöt éves vagyok, szeretnék még futballozni, ha nem is az élvonalban, és közben az edzői karrieremet elindítani, most ez élvez prioritást.

– Mit gondol, a Kisvárda azonnal visszajuthat az első osztályba?
– Reális esélyt látok rá, hiszen az alapemberek zöme marad, és ők tudnak segíteni ebben. Egy biztos: az én életemben mindig fontos lesz a Kisvárda, már csak azért is, mert akkor született az első kislányom, amikor ide kerültem. Azóta három gyermekem van, a klub segített, hogy mindent megadhassak nekik, és bár ennyi év alatt konfliktusaim is voltak Révész Attilával, rengeteget köszönhetek neki. A csapat szurkolója maradok.