Banó-Szabó Bence: Erősebben térek vissza, mint valaha!

Hosszú utat tett meg Banó-Szabó Bence addig, hogy újra a Kecskeméti TE meccskeretében szerepelhessen: a 24 éves középpályás még a július 27-i, Riga FC elleni Európa-konferencialiga-mérkőzésen (2–1) sérült meg súlyosan, leszakadt a bal combina, de múlt hét pénteken, négy hónap kihagyás után már ott lehetett a Puskás Akadémia elleni bajnokin (0–3), igaz, nem lépett pályára, végig a kispadon ült.

„Úgy beszéltük meg édesapámmal, a vezetőedző Szabó Istvánnal, ha szoros a meccs és szükség lenne rám, maximum tíz percet vállalok, de ez elmaradt, hiszen sajnos simán kikaptunk – mondta lapunknak Banó-Szabó Bence, a KTE futballistája, aki az előző idényben a Nemzeti Sport osztályzatai alapján az NB I legjobb mezőnyjátékosa lett.

– Természetesen csalódott voltam, mert abban reménykedtem, hogy legalább egy pontot elhozunk Felcsútról, s ebben én is szerepet vállalhatok, hiszen négy hónapja nem léphettem pályára tétmeccsen, rettenetesen hiányzik! De azzal is tisztában vagyok, semmit sem szabad elsietnem: nagyon súlyos sérülést szenvedtem. Szerencsére végig jó kezekben voltam, hiszen a világhírű orvos, a finn Lasse Lempainen műtött meg augusztus elején, azóta is tartjuk a kapcsolatot, végigkísérte a felépülésemet.

Legutóbb azt mondta a képalkotó vizsgálat után, hogy olyan a bal lábam, mintha nem is sérültem volna meg, nem műtött volna meg, olyan szépen meggyógyult, a heg sem látszódik – tényleg jó munkát végzett. Idehaza Hajdu Attilával végeztem a rehabilitációs munkát, régóta ismerem: amikor a Honvédban elszakadt a térdszalagom 2020 márciusában, akkor is ő segítette a mihamarabbi felépülésemet. Akkor egy évet kellett kihagynom, most »csak« négy hónapot, így tudtam, a türelem kulcsfontosságú. Érdekes, de most egyetlen szabadnapom sem volt, mindennap tettem valamit annak érdekében, hogy tökéletes állapotba kerülhessek. De megérte, mert már a múlt héten a csapattal edzhettem, s minden gyakorlatot elvégeztem, annyi könnyítéssel, hogy míg a társak például nyolc sprintet futottak, én hatot, ők négyszer lőttek kapura, én csak kétszer. Fájdalmam már nincs, olykor csupán egy kis húzódó érzés, de a doktor azt mondta, ez normális, a testem elszokott a rendszeres és nagy terheléstől. Csodálatos érzés volt újra az öltözőben lenni, a társakkal készülni, beszélgetni, s most elutazni a bajnokira, bemelegíteni.”

Bár a térdsérülése után akadtak mélypontok, a labdarúgó azt mondta, a comb­műtétje után ilyet nemigen érzett.

„Maga a tudat, hogy kiestem a sorból, nem tört meg, az viszont kifejezetten bántott, hogy amikor az együttes gödörbe került, s öt bajnokin csak egy pontot szedett össze, nem segíthettem. Tehetetlennek éreztem magam. Emiatt voltak nehéz napjaim, a rehabos, olykor monoton munka miatt nem. Tudtam, ha lépcsőfokról lépcsőfokra haladok, nem lesz gond. A célom egyértelmű: erősebben térjek vissza, mint valaha! Ezért dolgoztam minden pillanatban. Lehet, hogy az idei utolsó bajnokin, a Debrecen ellen vasárnap pályára léphetek néhány percre, meglátjuk, hogyan alakul. De a legfontosabb, hogy január elején, a téli felkészülés kezdetén tökéletes állapotban kezdjem el a munkát, s akkor szép tavasz elé nézhetek, s bízom benne, a Kecskemét is. Hogy mennyire vágyom vissza a pályára, azt nemcsak én, hanem édesapám is tapasztalta, s meg is említette a múlt héten a felcsúti öltözőben, amikor szóba került a motiváció: azt mondta, kérdezzenek meg engem, mennyire szeretnék a pályán lenni, s ennek tudatában becsüljék meg a játékperceket. Négyéves korom óta futballozni akarok, ez az életem. Azért bízom benne, hogy a sérüléseket végre magam mögött tudhatom, úgy tíz évre el is felejthetem, és egészséges maradok.”