Amikor nem hiszünk a szemünknek: óriási gólok a saját kapuba

HA HIBA ÉS ÖNGÓL, a honi futball kedvelőinek szinte biztosan két játékos jut eszébe: az egyik Tokody Tibor, a másik Pavol Durica. Tokody Tibor a 2001. április 21-i, Újpest FC–Dunaferr SE (3–2) NB I-es meccsen szerzett öngólt: a vendégek játékosa, Lengyel Ferenc lőtt, Bíró Szabolcs lábbal hárított, a labda éppen Tokody elé került, aki nem teketóriázott, nyolc méterről, középről jobbal kilőtte a kapu bal oldalát... Még ma is hihetetlen visszanézni a képkockákat – kérdés, hogyan emlékeznek vissza rá a pályán lévők.

„Nem hálás feladat erről beszélni, hiszen Tokody Tiborral együtt nőttünk fel, ő nyolcvanas, én pedig nyolcvanegyes születésű vagyok, együtt jártuk végig a korosztályos válogatottakat, barátként tekintek rá – mondta Szélesi Zoltán korábbi 28-szoros válogatott védő. – Természetesen emlékszem a jelenetre, hogyan is felejthetném el: a dunaújvárosi játékos lőtt, Bíró Szabolcs nem védett, mert ha így történt volna, nem lesz baj... Maradjunk annyiban, állt a kapuban. A viccet félretéve, a lábáról kipattanó labdát Tokody Tibor gyönyörűen lőtte be, csak éppen rossz kapuba. Hogy mi történhetett? Pillanatnyi képzavar. Ne feledjük, Tibi csatár volt, az ösztön dolgozott benne, automatikusan kapura fordult, és bumm, beverte! Mindenki arcára kiült a döbbenet, senki sem értette, mi történt. Ő is leguggolt, fogta a fejét, sokkot kapott. Miután eltelt néhány másodperc, elkezdtük biztatni, hogy fel a fejjel, még van időnk fordítani: nyertünk is három kettőre, miután Tamási Zoltán és Urbán Flórián is gólt szerzett. Tibi ekkor húszéves volt, fiatal, leblokkolt. Viszont a győzelmi mámorban, majd utána, az öltözőben, no meg a következő napokban, hetekben, sőt hónapokban és években, amit kapott tőlünk, azt nem rakta zsebre... Ilyen vérszívást ritkán lehetett tapasztalni! Megitta a hibája levét... Tamási Zoli is kérdezte, nekem kell gólt szerezni, hogy nyerjünk? Ez komoly? Ahogyan szokták mondani, kapta az ívet szépen.”

A dunaújvárosi oldalon Éger László sem értette, mi történik a pályán.

„Néztünk egymásra, lehetett érzékelni, hogy egy pillanatig mi sem örülünk, hiszen nem tudtuk, ilyen valóban megtörténhet-e – mondta lapunknak a korábbi kilencszeres válogatott hátvéd. – Mindenki ledöbbent, nem hittünk a szemünknek. Egyetértek azzal, aki azt mondja, Tokody Tibor ösztönösen lőtt, mégiscsak benne volt a csatárvér. Kihagyott egy pillanatra, s megtörtént a baj. Akad negatív és pozitív példa is arra, hogy ilyen vagy ehhez hasonló szituációban egy csapat megroggyan, vagy pluszerőt merít és talpra áll: sajnos ebben a történetben az utóbbi történt, hiszen bár Tokody öngóljával vezettünk kettő egyre a Megyeri úton, kikaptunk három kettőre. Érezni lehetett, hogy érte is harcol az Újpest.”

A másik emlékezetes öngól egyértelműen Pavol Duricához köthető: a Debrecen–Fehérvár FC Magyar Kupa-negyedöntő visszavágóján (2008. március 27.) 2–1-re vezetett a Loki, s mivel az első mérkőzésen is ez az eredmény született, az együttesek készültek a hosszabbításra. Aztán a DVSC tizenegyeshez jutott, a labda mögé Takács Zoltán állt, akinek ballábas, jobb alsó sarok felé tartó lövése után a Vidi kapusa, Sebők Zsolt kiütötte a labdát, az érkező szlovák játékos pedig próbált felszabadítani, de érthetetlen módon jobbal, tizenegy méterről nem a lelátóra, hanem a bal oldali kapufa segítségével a kapu bal oldalába bombázta. Az eredmény maradt a 3–1, így a Loki jutott az elődöntőbe, sőt a döntőt is megnyerte a Honvéd ellen, 9–1-es összesítéssel.

„Aki látta, sohasem feledi a jelenetet – emlékezett Czvitkovics Péter, a Loki korábbi tízszeres válogatott középpályása. – Takács Zoltán sohasem lőtte korábban a jobb alsóba a labdát, dühös is voltam rá, amiért azt a sarkot választotta. Pavol Durica csak ki akarta lőni a kipattanó labdát a stadionból, aztán parádés gólt szerzett. Mi mosolyogtunk, a fehérváriak nem akartak hinni a szemüknek: Koller Ákos levette a csapatkapitányi karszalagot, a középpályás Polonkai Attila – aki szinte sohasem beszélt csúnyán – mondott néhány cifra mondatot. Ami megmaradt bennem, s így, tizenöt év után talán nem probléma, hogy elmondom, az Bede Ferenc reakciója: nyilván a játékvezető sem akart hinni a szemének, de mosolyogva csak annyit tett hozzá, hogy oké, akkor mehetünk is, itt nem lesz hosszabbítás. Igazából senki sem értette, mi történt, ráadásul mindez éles szituációban történt.”

Czvitkovics Péter csapattársa, Sándor Tamás sem hitt a szemének.

„Már mindenki a hosszabbításra készült, amikor tizenegyest kaptunk – mondta a korábbi 11-szeres válogatott támadó középpályás. – Egy pillanatig dühösek voltunk, hiszen a tizenegyes kimaradt, de érkezett Durica, és elképesztően nagy gólt rúgott. Nyilván fel akart szabadítani, nos, nem sikerült. A legtöbb fehérvári magába roskadt, fogta a fejét – mi is, csak éppen örömünkben. Ilyen nem mindennap történik, még tizenöt év után is beszélünk róla.”

Disztl László, a Vidi akkori vezetőedzője is úgy elevenítette fel az eseményeket, mintha csak a múlt héten történtek volna.

„Próbáltunk a támadósorban frissíteni, ezért küldtük pályára Duricát, akinek mondtuk is, próbáljon gólt szerezni, de nem egészen erre gondoltunk... – így a korábbi 28-szoros válogatott védő. – Amikor külföldön jártam, még ott is emlegették az emberek ezt az öngólt, annyira szokatlan mozdulatsort láthattunk. Ez a gól teljesen a földbe döngölt minket, mindenki a fejét fogta, ráadásul így már a Loki állt továbbjutásra. Ezután Durica nem is játszott a Vidiben, nem ezért, más probléma miatt váltak el az útjaink. Nyilván sajnálta az ember, hiszen segíteni érkezett, a karrierjét akarta építeni, ám csalódnia kellett. Ez az öngól óriási csapást mért rá.”

Sebők Zsolt, a fehérváriak akkori kapusa szerint nem engedik az emberek, hogy elfelejtse ezt a meccset...

„Éppen a napokban, edzésen mondta a mezőnyjátékos a kapusnak, hogy jó helyre üsd ki a labdát tizenegyes után, nehogy baj legyen... – mondta az ETO FC kapus­edzője. – Ami Durica öngólját illeti: már a büntető előtt volt feszültség, hiszen megbeszéltük, nehogy bántsuk a Loki játékosát, Dombi Tibort a tizenhatoson belül, mi­vel előszeretettel esik el. Mohl Dávid mégis megtette, csapatkapitányunk, Koller Ákos jól meg is rázta Dávidot... Szerettem az éles szituációkat, amikor úgymond hőssé válhatsz, így pozitív gondolatokkal vártam a tizenegyest, ki is ütöttem a labdát, de a kipattanót Durica a lelátó helyett a bal felsőbe rúgta. A világ omlott össze bennünk, le akartunk menni a pályáról. Bede Ferenc is csak mosolygott, a játékvezető sem hitte el, amit látott. Az öltözőben nyilván senki sem bántotta, tudtuk, nem akart ő rosszat, de utána távozott tőlünk.”

TODOROVICS ÖNGÓLJA 0:55-NÉL