Lanzafame: Mint a hullámvasút, olyan lenne életem filmje, de az is biztos, hogy boldogan végződne

– Stílusosan lépett le a színről: harmincötödik születésnapján hozta nyilvánosságra, hogy befejezte a futballt.
– Aznap döntöttem el végérvényesen. Tavaly nyáron úgy terveztem, egy évig játszom még, ha nem tovább. Jól is indítottam az idényt a Vicenzánál, az első két bajnoki mérkőzésen kezdőként jutottam szóhoz, az Empoli elleni kupamérkőzésen gólt szereztem. A remélt folytatás azonban elmaradt, súlyos izomsérülést szenvedtem, az őszi szezonban már nem is léphettem pályára. Januárban ismét készen álltam a játékra, ám a vezetők jelezték, tavasszal a csapat fiatal futballistáinak szeretnének lehetőséget adni. Elfogadtam a helyzetet, közös megegyezéssel szerződést bontottunk. Az azt követő hetekben három ajánlatot kaptam, kettőt Olaszországból, egyet Magyarországról, és bár megtisztelő volt, hogy rám gondoltak, nem éreztem azt, hogy mindenáron el kell fogadnom valamelyiket. Meglehet, azért sem, mert némiképp az én motivációm is alábbhagyott. Egy játékosnak fontos, hogy tudja, mikor kell azt mondani, köszönöm, ennyi volt. Nálam ez a pillanat a születésnapom reggelén jött el.

– Érzelmeslevélben búcsúzott el a focitól. Nehéz volt megírni?
– Nagyon! Egyszerre voltam izgatott és szomorú. Nem titok, már két héttel a bejelentés előtt megírtam. Este kitöltöttem egy pohár bort, fogtam papírt és tollat, majd nekiláttam… Amikor a végére értem, beraktam a fiókba, akkor még nem tudtam, mikor veszem ki. Végül február kilencedikén húztam elő, amikor átolvastam, sírtam. Az utolsó mondatnál döbbentem rá, hogy egy hosszú fejezet egyszer és mindenkorra lezárult. Úgy éreztem akkor, és úgy érzem most is, hogy büszke lehetek arra az útra, amelyet bejártam. Ahogy a levélben is fogalmaztam, többször elestem, de újra és újra felálltam. Ehhez kellett, hogy a feleségem mindvégig mellettem legyen, és kellett az is, hogy a három kislányom is fogja a kezem. Nélkülük nem sikerült volna. Ahogyan eddig, a jövőben is mindent megteszek a boldogságukért.

– Amikor kitöltötte azt a pohár bort, már tisztában volt azzal, mihez kezd pályafutása befejezése után?
– Sokat töprengtem azon, mi lenne a legjobb megoldás, beszéltem a hozzám legközelebb állókkal, végül arra jutottam, hogy jó barátommal, Mészáros Dániellel elindítok egy sportügynökséget. Az első lépéseket már megtettük, Dani ügyvezetőként dolgozik, én a szakmai részért felelek. A céget Magyarországról vezetjük, nyáron költözünk is vissza Budapestre a családdal. Eleinte bizonyára nem lesz könnyű, de nem vagyok ijedős fajta. Az élet tele van kihívással, és azt gondolom, most jött el az ideje, hogy nekivágjak ennek a kalandnak. Sajnáltathattam volna magam, hogy véget ért a karrierem, csakhogy az nem én lennék. Olyan ember vagyok, aki folyton előrenéz. Én tudom a legjobban, hogy követtem el hibákat életem során, de igyekeztem okulni belőlük. Ha már játékosként nem fejlődhetek innentől fogva, emberként igyekszem. Azt ígérhetem, hogy próbálok higgadtabb lenni annál, amilyen futballistaként voltam… Bizakodó és tettre kész vagyok, hiszem, hogy amibe belefogtunk, azzal sokaknak segíthetünk. Ezért sincs bennem keserűség a visszavonulás miatt. S azért sincs, mert amikor kimondtam, hogy vége, három ajánlat hevert az asztalomon, vagyis ha nagyon akarom, folytathattam volna. Ha úgy kell elköszönnöm a futballtól, hogy már senki sem akar a pályán látni, az megviselt volna.

– A Juventusban nőtt fel, a Serie A-ban is magára ölthette a fekete-fehér mezt, Magyarországon megnyert mindent, amit csak lehetett, ugyanakkor tizenhat hónapra eltiltották a futballtól a 2008–2009-es olaszországi fogadási csalásokban való érintettsége miatt, és bár nyilván nem kereste a konfliktusokat, akadt belőlük egy-kettő a pályafutása során…
– Nem vitás, jártam fent és lent egyaránt. Érzelmekkel teli évtizedek vannak mögöttem. Ami az eltiltásomat illeti, a felelősségem elismertem. Fiatal voltam, a Juventus kölcsönadott a Barinak, először kerültem távol a szülői háztól. Nem volt bátorságom szembeszállni az öltöző akaratával, annyit tudtam tenni, hogy miután érzékeltem, nem a győzelemre játszik a csapatom, sérülést színlelve lekéredzkedtem a pályáról. Harmincöt évesen nyilván másként látok mindent, mint húszévesen. Akkor nem voltam kellőképpen erős, aminek megfizettem az árát. Az biztos, hogy a sorstól kaptam egy-két leckét… Mindamellett új esélyt is, amivel viszont élnem kellett. Például akkor, amikor kétezertizenhatban visszatértem Kispestre. Sohasem felejtem el Magyarországnak és a Honvédnak, hogy gyakorlatilag újrakezdhettem az életem.

– Honnan volt ereje ahhoz, hogy többször is visszakapaszkodjon a mélyből?
– A dac és a büszkeség vezérelt. Amikor az ember padlóra kerül, ráeszmél, hogy akiket addig a barátainak hitt, elpártoltak mellőle – tisztelet a kivételnek. Jóformán senki sem marad mellette, csak a szerettei. Nekem a szüleim és a feleségem jelentett hatalmas támaszt. Jellemző, hogy a magánéletben is akkor hibáztam, amikor ők nem voltak mellettem. Ezért is vallom, hogy ha a családunk együtt van, ha összetartunk, nincs olyan probléma, amit ne tudnánk megoldani.

– Ami jót és rosszat labdarúgóként megélt, abból meríthet az új szerepkörében?
– Meggyőződésem, hogy igen. Az egyik legfontosabb feladatomnak tartom, hogy olyan játékosokat találjak, akik előbb a magyar, majd a nemzetközi futball értékeivé válhatnak. Jól ismerem a magyar foci világát, van sejtésem arról, mi hiányzik leginkább a legtöbb tehetségből: a karakter és az extra motiváció. Megjegyzem, a legtöbb országban gond van a fiatalokkal. Az olaszok például nemigen akarnak kimozdulni a komfortzónájukból, ha külföldre kerülnek, nehezen tudnak alkalmazkodni. Olaszország és Magyarország mellett játszottam Törökországban is, és ugyan az Adana Demirspornál töltött fél évem nem nevezhető sikersztorinak, az az időszak arra mindenképpen jó volt, hogy megismerjek még egy országot, még egy kultúrát, szélesedjen a látóköröm. Arról nem szólva, hogy a kapcsolatrendszeremet továbbépítettem, aminek úgyszintén hasznát vehetem a jövőben. Egy szó, mint száz: amin keresztülmentem, amit megtapasztaltam, azzal másoknak is segíthetek.

– Önnek ki segített legtöbbet karrierje során?
– Marco Rossi. Könyvet írhatnék kettőnk kapcsolatáról… Egyszer úgy nyilatkoztam, a második apámként tekintek rá, és ezt most is tartom. Ha valaki tudott engem kezelni, az ő volt. Hasonló egyéniség, ugyanúgy az ösztöneire hallgat, mint én, a különbség annyi, hogy húsz évvel több tapasztalata van… Marco és segítője, Cosimo Inguscio a két legjobb olasz barátom a futballban, hozzájuk bármikor bármivel fordulhatok. Ezt persze nem azért mondom, hogy hízelegjek nekik. Egyrészt nincs rá szükségük, másrészt sosem tartoztam a talpnyalók közé.

– Ha azt mondom, pályafutása legfontosabb gólját 2017. április huszonkilencedikén a Gyirmót ellen szerezte, egyetért?
– Nem az volt a legszebb gólom, de hogy nagyon sokat ért, ahhoz nem férhet kétség. Ha aznap nem verjük meg a ­Gyirmótot, meglehet, a bajnokságot sem nyerjük meg. Drámai meccs volt, helyzetek sorát puskáztuk el, két gólunkat nem adta meg a bíró, de a kilencvenötödik percben befejeltem a labdát a léc alá. Az a siker óriási erőt adott nekünk, éreztük, hogy az aranyérmet már senki sem veheti el tőlünk. Szóval, igen, az volt az egyik legfontosabb gólom, de azért eszembe jut, hogy a Parmával úgy nyertünk három kettőre a Juventus vendégeként, hogy két gólt lőttem Gianluigi Buffonnak, amiként azt sem felejtem, hogy a Ferencváros játékosaként kétszer voltam eredményes az Újpest elleni derbin, és mindkét gól győzelmet ért. A Fradinál eltöltött időszakom egyébként is sikeres volt, ha nem is tartott sokáig, csodás része volt a karrieremnek.

– Erről alighanem a kispesti szurkolók másként vélekednek…
– Megértettem őket, hogy háborogtak amiatt, mert a Honvédból a Fradiba szerződtem, elfogadtam azt is, hogy a szemükben ez vétségnek számít. De tudja, mit mondok? Jobb úgy elmenni valahonnan, hogy azzal kivívom egyesek haragját, mint hogy közömbösen fogadják a távozásomat. Ha semmilyen érzelmet sem vált ki az átigazolásom, azt jelentette volna, hogy nem tettem le semmit az asztalra, nem hagytam semmilyen nyomot a drukkerekben.

– Ha ma kellene döntenie arról, hogy a piros-fekete mezt zöld-fehérre cserélje-e, ugyanúgy megtenné?
– Ezen felesleges elmélkedni. Ami megtörtént, azon már úgysem lehet változtatni. Amint arra már utaltam, van egy-két esemény az életemben, amit ma másként látok, mint alig túl a húszon, de harmincöt évesen sem tudok úgy gondolkodni, ahogy ötvenesztendősen fogok. A lehető legkönnyebb lenne most azt mondani, hogy ebben vagy abban a szituációban másként cselekedtem volna. Amit tettem, azért mindig vállaltam a felelősséget. A véleményemet sem rejtettem véka alá soha. Nem voltam diplomatikus alkat, a jóról ugyanúgy beszéltem, mint a rosszról, akkor is, ha következményekkel járt. A fiataloknak is mindig azt mondom, a hiba benne van a pakliban, és nem az a legnagyobb baj, ha hibázol, hanem ha nem próbálod meg kijavítani. A lehetetlen majdhogynem nem létezik. Ezt a példaképemmel, a korábbi Formula–1-es pilótával, Alex Zanardival történtek mondatják velem. Azok után, hogy mindkét lábát elveszítette egy ütközés következtében, nem adta fel, nem fordult magába – paralimpiai bajnok lett. Az élet később még egy jelentős próbatétel elé állította, egy újabb súlyos baleset miatt életveszélyes állapotba került. Onnan is volt neki visszaút, lenyűgöző az az akarat, ami hajtja. Egészséges emberek ezrei vehetnének példát róla, fantasztikus, amit tesz. Az ő esete is bizonyítja, hogy a múltján nem változtathat az ember, de a jövőjén igen.

– A Juventusban nevelkedett, az egyik legnagyobb tehetségnek volt kikiáltva. Ha valaki az idő tájt azt mondja önnek, hogy nem a Serie A-ban, hanem az NB I-ben alkot maradandót, hogyan reagált volna?
– Akkor elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy valaha Magyarországon futballozom. Az élet azonban ilyen, megjósolhatatlan, mi történik. Összességében elégedetten tekintek vissza a karrieremre, még akkor is, ha alakulhatott volna jobban is. Talán túlzók voltak a velem szemben támasztott elvárások… Amit sokan elvártak tőlem, abból kevesebbet teljesítettem, de ez nem nyomaszt, sőt büszke vagyok arra, amit futballistaként fel tudok mutatni. Ahogy arra is, hogy többször bizonyítottam: Davide Lanzafamét nem lehet leírni! Volt erőm kimászni a legmélyebb gödörből is, miközben számos olyan labdarúgó van, akinek ez sajnos nem sikerült. A tükör sohasem hazudik. Ha belenézel, azt látod, ami vagy. Amikor valaki a topon van, mindent szépnek és jónak lát, siker, pénz, csillogás kíséri az életét, de olyan futballistáról még nem hallottam, aki szüntelen a csúcson járt volna. Amikor a mélybe zuhansz, akkor derül ki valójában, milyen erő lakozik benned, kikre számíthatsz a bajban. Odalent minden sötét, ha nem állsz gyorsan talpra, elvesztél. Azért is beszélgethetünk most erről, mert én nem vesztem el.

– Ha egy tanáccsal szolgálhatna a mai tehetségeknek, mi lenne az?
– Nincs olyan tanács, ami mindenkire érvényes lenne. A lényeg, hogy mindig őszintén kell a fiatalokkal is beszélni, ha kellőképp intelligensek, megértik, miért. A Honvédnál ezt az utat választottam, ha kellett, dicsértem, de ha úgy láttam helyénvalónak, kritizáltam őket. Volt, aki elfogadta, volt, aki nem. Én mondjuk elfogadtam, amikor Alessandro Del Piero, Gianluigi Buffon vagy éppen Giorgio Chiellini azzal állt elém, hogy figyelj, Lanza, ez így nem jó, viszont jó lehet, ha így és így csinálod… Olyan játékosok útját szeretnénk egyengetni, akik folyton feljebb akarnak jutni. Én is azért lettem kétszer bajnok és kétszer gólkirály, mert nem elégedtem meg az első sikerrel. Ha gólt rúgtam, annak örültem, ha nyertünk, annak még jobban, de másnap már az vezérelt, hogy a következő meccsen is betaláljak, és megint győzzünk. A futballdresszt ingre és zakóra cserélve tulajdonképpen a nulláról kezdem újra, a kihívás jelentős, de készen állok arra, hogy ezen a területen is eljussak a legjobbak közé. Úgy vélem, amit Danival elképzeltünk, az jó, sokat segíthetünk vele a magyar futballnak is. Igaz, hogy én mit gondolok, ez esetben kevésbé számít. Az sokkal inkább, hogy az elképzeléseinket valóra tudjuk-e váltani. Rajtam nem múlik majd, minden erőmet beleadom ebbe a projektbe is.

– Ha élete eddigi harmincöt évéről film készülne, megnézné?
– Naná! Drámai alkotás lenne, bővelkedne örömben, bánatban, sikerben, kudarcban. Egyszer fent, másszor lent – mint a hullámvasút, olyan lenne a film, de az is biztos, hogy boldogan végződne. Amúgy a főszerepet is szívesen eljátszanám, jóllehet valami azt súgja, nem én lennék aztán az első számú várományosa az Oscar-díjnak…