NB I: a Loki 120 éves sikersztorija a magyar futballmúlt dicsősége is

SÁNDOR TAMÁS: „CSAK ÉLVEZNI AKARTAM A FOCIT”

– Ha a százhúsz éves DVSC történetének legjobb futballistáját keresem, jó helyen járok?
– Papíron igen… – vette a lapot a Loki korábbi klasszis labdarúgója, a DEAC vezetőedzője, Sándor Tamás. – Sokan szavaztak, a többség rám, ezt ezúton is köszönöm. Felemelő érzés volt szembesülni a végeredménnyel. Azzal persze tisztában vagyok, hogy ez egy szubjektív voksolás. Hozzám hasonlóan a legtöbb szavazó nem láthatta játszani a klub hajdanvolt klasszisait, például Zilahi Zoltánt vagy Komlóssy Imrét, meglehet, ha látta volna, nem rám, hanem valamelyikükre esik a választása. Az is lehetséges, hogy ha a DVSC százötven éves lesz, és rendeznek egy újabb szavazást, már nem én végzek az első helyen. Mindenesetre óriási elismerésnek tartom, hogy most én nyertem, az elmúlt százhúsz esztendőben mégiscsak számos remek futballista ölthette magára a Loki mezét. Közülük jó néhányat volt szerencsém testközelből, nézőként vagy éppen a régi Nagyerdei Stadionban labdaszedőként látni.

– Ön kire voksolt volna?
– Á, képtelen lettem volna dönteni! A bőség zavara, ugyebár. Egy tízes listát minden bizonnyal össze tudnék állítani, de azt ne kérdezze, hogyan alakulna a rangsor…

– Azon elgondolkodott már, miért ön kapta a legtöbb szavazatot?
– Sok összetevője lehet ennek. Feltehetően az is közrejátszik benne, hogy debreceni gyerek vagyok, a város szülötteként vehettem ki a részem a DVSC jelentős sikereiből. Arra a bizonyos tízes listára talán magamat is felírnám, mert szereztem fontos gólokat, adtam gólpasszokat, még egy-két látványos megoldás is fűződött a nevemhez. Szokták volt mondani, senki sem lehet próféta a saját hazájában, nos, az én esetemre ez nem igaz. Nagyon örültem annak, hogy már tagja lehettem annak a fiatal debreceni játékosokra épülő csapatnak, amely 1993-ban feljutott az NB I-be. Mifelénk sokan úgy tartják, akkor kezdődött el az a folyamat, amely a kétezres években csúcsosodott ki.

– Ha azokban az években, amikor a labdát szedte, valaki azzal kocogtatja meg a vállát, hogy „…Tomika, meglátod, a Loki hétszeres, te pedig négyszeres bajnok leszel”, mit szólt volna?
– Ezt legfeljebb kiváló kapusunktól, Mező Józseftől hallhattam volna, mert mindig a kapu mögött álltam. Ő azonban általában csak annyit mondott: „Kicsi, lassabban hozd vissza a labdát…” Az idő tájt nyilván senki sem gondolta volna, hogy egyszer Magyarország legjobb csapata lesz a DVSC. Egyfelől nem vetette fel a pénz a klubot, másfelől a rendszerváltás előtt a vidéki egyesületek ritkán rúghattak labdába a fővárosiak mellett. Szóval, sokáig nemigen volt okunk abban hinni, hogy miénk lehet az aranyérem, ám ahogy teltek-múltak az évek, úgy vált erősebbé a Loki, mígnem én is feltettem magamnak a kérdést: miért ne lehetnénk bajnokok?! A külföldön töltött évek után már úgy jöttem haza, hogy bajnok akarok lenni a Debrecennel! Arról álmodtam – már felnőtt fejjel –, hogy én vezethetem ki a csapatot arra a meccsre, amelyen megszerezhetjük az aranyat. Ez aztán megadatott nekem, amiért végtelenül hálás vagyok a sorsnak.

– Ha már beszélt a felnőttkori álmáról, árulja el, gyerekként miről ábrándozott?
– Akkor csak élvezni akartam a focit. Idővel persze megfogalmazódtak bennem célok, mindenekelőtt szerettem volna jó futballista lenni. Szerettem volna a Lokiban játszani – lehetőleg az első osztályban. És szerettem volna válogatott is lenni. Hogy mindez megvalósuljon, kellettek az edzők és a társak, s kellett az is, hogy amilyen jó, olyan elhivatott és sikerre éhes játékosok alkossák a keretünket. Ennek is köszönhető, hogy a hőn áhított egy bajnoki címből több lett. Nem a véletlen műve volt tehát, hogy jó ideig a Debrecen számított a legeredményesebb magyar klubnak. Történelmet írtunk azzal, hogy vidéki csapatként sorozatban háromszor végeztünk a bajnokság élén – ez volt karrierem legszebb mesterhármasa. Egyébként tudja, mikor éreztem azt, hogy összejöhet a bajnoki cím?

– A 2004–2005-ös idény huszon­nyolcadik fordulójában, amikor önök megverték a Békéscsabát, a Fradi pedig kikapott Pécsen, és ezzel behozhatatlan előnyre tettek szert?
– Nem! Egy évvel korábban, amikor az utolsó játéknapon három egyre kikaptunk a Ferencváros otthonában. Listavezetőként utaztunk az Üllői útra, ám győzelmükkel a zöld-fehérek megelőztek minket. Rettentően csalódottak voltunk, hogy kicsúszott a kezünkből az arany, de éppen azért, mert kézzelfogható közelségbe került, a lelkünk mélyén tudtuk, a csoda megtörténhet! Rá egy évre meg is történt, ami nagyban betudható annak az egységnek, ami akkor Debrecent jellemezte. Nem a klubra, a városra gondolok, akkoriban tényleg mindenki összefogott annak érdekében, hogy történelmet írjunk. Már-már törvényszerű volt, hogy az élen végzünk.

– A kívülállónak olyan érzése volt, hogy az a Loki – jó értelemben – valamiben más volt, mint a többi klub.
– Igen, volt bennünk valami plusz. Utólag elmondhatom, a kötődés miatt kialakult egy roppant erős mag a csapaton belül, nehezen fogadtuk be a máshonnan érkező játékosokat. Jobban mondva: akik jól teljesítettek, akiken azt láttuk, hogy mindenre hajlandók a klubért és a városért, azoknak nem volt gondjuk a beilleszkedéssel, velük a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Akit csak a pénz érdekelt, aki nem szívvel-lélekkel küzdött a Lokiért, annak nem sokáig volt maradása Debrecenben.

– A Loki Tv-nek adott hosszabb interjút a szavazáson elért győzelme után. Jól láttam, hogy az Oláh Gábor utcai stadionban nosztalgiázva elérzékenyült?
– Inkább úgy fogalmaznék, szívmelengető volt újra átélni azokat a pillanatokat. Kissé kiszakadtam a mai világból, és visszautaztam oda, ahol életem legszebb sikereit értem el. Jót tett a lelkemnek, hogy a riport során szóba kerültek azok az évek, örömmel beszéltem róluk. Elmúlt az időszak, de azért gyönyörű volt.

– Az edzősködést is élvezi?
– Nagyon! Amit kaptam futballistaként, igyekszem átadni a játékosaimnak. Rájöttem, nincs annál szebb és jobb, mint amikor a meccsen viszontlátom, amit a héten gyakorolunk. Ha ez eredménnyel is párosul, annál többet egy tréner aligha kívánhat. Büszke vagyok a nyolcvan százalékban egyetemistákból, kilencven százalékban DVSC-kötődésű srácokból álló csapatra.

– A Loki történetének legjobb edzőjének a két-két bajnoki címet, Magyar Kupát és Szuperkupát nyerő, a csapatot a Bajnokok Ligája és az Európa-liga csoportkörébe vezető Herczeg Andrást választották. Aláírná, hogy hasonló sikereket ér el a folytatásban?
– Minden idők legeredményesebb debreceni edzőjéről beszélhetünk. Jól jár, aki azt az utat választja, mint ő, s olyan sikerekről ábrándozik, amilyenekkel Bandi bá dicsekedhet. Szóval, igen, boldogan kiegyeznék azzal, ami ő elért.

HERCZEG ANDRÁS: MÉG MINDIG A LABDA KÖRÜL FOROG AZ ÉLET!

– Ha a százhúsz éves DVSC történetének legjobb edzőjét keresem, jó helyen járok?
– Nagyon kedves, köszönöm, de én nem venném a bátorságot arra, hogy kijelentsem, én voltam a legjobb – felelte a rá jellemző szerénységgel a Loki korábbi kiváló vezetőedzője, a Debreceni Labdarúgó Akadémia elnöke, a 2020-ban mester­edzői díjjal kitüntetett Herczeg András. – Ha kérhetem, maradjunk annyiban, óriási elismerésnek tartom, hogy a legtöbben engem tiszteltek meg a voksukkal. Azért nekem volt némi előnyöm az elődeimmel szemben: rám még emlékezhetnek a szurkolók. Sohasem gondoltam volna, hogy valaha ilyen elismerésben lesz részem, nem is tudom szavakba önteni, mit éltem át az Újpest elleni mérkőzést felvezető ünnepélyes ceremónia, majd a kezdőrúgás során. Azt viszont tudom, hogy ez a díj nagyon fontos nekem. Kaptam néhány kitüntetést edzői pályafutásom alatt, mindegyikre büszke vagyok, erre különösen.

– Ha már Sándor Tamástól is megkérdeztem… Ön kire voksolt volna?
– Hűha! Ne haragudjon, de erre nem tudok válaszolni. Nem azért, mert nem akarok, hanem azért, mert annyi kiváló szakember dolgozott Debrecenben, hogy képtelen vagyok bárkit is kiemelni közülük. Sokan sokat tettek azért, hogy a DVSC az egyik legnagyobb magyar klubbá nője ki magát.

– Az utolsó közös kérdés: azon elgondolkodott már, miért ön kapta a legtöbb szavazatot?
–Gyanítom, hogy elsősorban az eredmények miatt. Az is szerepet játszhatott a drukkerek döntésében, hogy próbáltam mindig a földön maradni, a viselkedésemmel igyekeztem jó példát mutatni. Sohasem éreztem azt, hogy elszálltam volna a sikerektől, nem jártam a fellegekben. S talán díjazták még az elkötelezettségemet is, a Lokira nem munkaadóként, hanem szerelemként tekintettem. Méghozzá örök szerelemként.

– S hogyan tekint Debrecenre?
– Mint csodás városra. Szoktam használni egy kifejezést: debreceniség. Köztudott, hogy Debrecen cívisváros, itt erős a lokálpatriotizmus, magam is büszke vagyok arra, ha valaki azt mondja rám: konok cívis. Ha bármilyen téren sikert könyvelhet el a város, nagyon örülök. Nem csupán én vagyok ezzel így, errefelé jóformán mindenkire jellemző ez a mentalitás.

– A hét bajnoki cím, a hat Magyar Kupa-diadal és a többi dicsőség is?
– Végképp! A Loki mindenkié, rengetegen szeretik a csapatot. Lehet, hogy most engem választottak a klubtörténet legjobb edzőjének, de kétségem sincs afelől, hogy a kollégák, a vezetők, a játékosok és a szurkolók nélkül nem jutottam volna idáig. Lélekemelő ránézni a DVSC dicsőségtablójára, de tudni kell, ez nem egy vagy két ember sikere, hanem az egész klubé, az egész városé. Nagyszerű eredményekkel büszkélkedhetünk, nem utolsósorban azért, mert a „mindenki egyért” elvet valljuk.

– Vezetőedzőként háromszáznál is több tétmeccsen ült a kispadon. Melyik volt az a mérkőzés, amelyről elsőként mesélne?
– Egyet nem tudok kiemelni.

– Kettőt?
– Kettőt sem… Minden találkozónak megvolt a varázsa, főleg azoknak, amelyeket megnyertünk. Nekem legalábbis különleges volt az összes. Hiszen ott lehettem edző, ahol egykoron futballoztam. Ennélfogva minden győzelemre büszke voltam, természetesen azokra is, amelyből pályaedzőként vehettem ki a részem. Sohasem felejtem el, hogy dolgozhattam a legendás Garamvölgyi Lajos mellett, az irányítása alatt elért harmadik hely is legalább annyira boldoggá tett, mint a későbbi sikerek. A bajnoki címek megszerzése, a Magyar Kupa-diadalok, a Bajnokok Ligája- és az Európa-liga-csoportkör elérése nyilván elképesztő teljesítmény volt, de én az ifjúsági csapattal megnyert országos bajnokságra is úgy gondolok vissza, mint csodálatos eredményre. Ahogyan az 1998-as Intertotó-kupa-menetelésre, vagy a 2009–2010-es idényünkre, amelyben idehaza mindent megnyertünk, amit lehetett. Semmi sem hullott az ölünkbe, minden egyes győzelemért becsülettel megküzdöttünk.

– A pályafutása elején még az ifiket gardírozó Herczeg András mennyit változott az évtizedek során?
– Sokat. A labdarúgás is változott, fejlődött, amihez igyekeztem folyamatosan alkalmazkodni. Idővel rá kellett éreznem, hogy mire van szüksége a csapatnak a sikerek érdekében, hogyan kell kezelnem a játékosokat az öltözőben is. Meg kellett találnom a hangot velük, úgy vélem, legtöbbször nem is volt gond ezzel. Ha a helyzet úgy kívánta, kicsit hangosabb voltam, de megesett, hogy szinte suttogtam, mégis eljutott a mondandóm hozzájuk. Az igazság az, hogy nem volt nehéz dolgom, mert mindenki egy irányba húzott, mindenkit az vezérelt, hogy a Loki nagy klub legyen. Apropó, Loki! Az volt, sőt még most is az a benyomásom, hogy országszerte sokak megbecsülését vívtuk ki. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a legtöbben a városhatáron túl is Lokiként emlegették a csapatot. Nem Debrecenként vagy DVSC-ként, hanem a becenevén. Azt gondolom, ez is egyfajta elismerés. Bármerre járok, manapság is sokan kérdezik tőlem, mi újság a Lokinál, én meg boldogan válaszolok.

– Ha valaki arról faggatja, hogy edzőként mindent elért-e, amire vágyott, mit felel?
– Azt, hogy még annál is többet! Amikor elkezdtem a szakmában dolgozni, még remélni sem mertem, hogy a sors ilyen kegyes lesz hozzám. Még nagyon a pályám elején jártam, amikor arról beszélgettem a feleségemmel, milyen nagy tett lehet bajnokságot nyerni… Ábrándoztam róla, persze, de nem tudtam elképzelni, milyen érzés lehet. Aztán az álmom valóra vált. Ráadásul nem is egyszer.

– No és milyen érzés volt?
– Fantasztikus! Tényleg azt gondolom, hogy amit én edzőként kaptam, annál többet az élet nem adhatott volna nekem.

– Egy ideje a Debreceni Labdarúgó Akadémia elnökeként ténykedik. Élvezi a munkát?
– Igen, megtalálom ebben is örömöt, a jót. Amiben tudom, továbbra is segítem a Lokit. Szinte az összes meccsen ott vagyok, ha tehetem, az első csapat idegenbeli találkozóira is elmegyek. Szeretem a közeget, szeretem nézni a mérkőzéseket, az edzéseket, szeretem a nyüzsgést. Elmúltam már hatvanöt éves, de még mindig a futball az életem…

KRONOLÓGIA – A HADIBAJNOKSÁGTÓL A BAJNOKOK LIGÁJÁIG

Az egyetértés, pardon, az Egyetértés jegyében született meg az a klub, amely csodás múltat tudhat maga mögött. Hogy 120 éve honnan indult, és azóta milyen messzire jutott a Loki, a dvsc.hu oldalon fellelhető, módfelett igényes „történelemkönyv” fellapozásával elevenítjük fel.

1902: Március 12-én megalapítják a DVSC elődjét, az Egyetértés Football Clubot, amelynek soraiban 1920-ig kizárólag a MÁV dolgozói játszhattak – az első meccstől fogva piros-fehér szerelésben.

1912: A klub önállósítja magát, létrejön a Debreceni Vasutas Sport Club.
1916: A DVSC először vesz részt szervezett bajnokságban, a Hadibajnokság Északi Kerületében indul, igaz, utazási nehézségek miatt több meccset le kell mondania.
1920: Átadják a DVSC és a DMTK közös, földes-salakos pályáját az akkori Diószegi úton, a mai Vágóhíd utcában.
1925: A DVSC egyesül a DMTK-val, ami azzal is jár, hogy a piros-fehér szerelését 1937-ig zöld-fehérre cseréli.
1940: A város addigi első számú csapata, az NB I-ben is szereplő, profi focistákat alkalmazó Bocskai megszűnik, a DVSC lép a helyére.
1943: Történelmet írnak a piros-fehérek: az NB II Mátyás-csoportjának megnyerésével először jutnak fel az első osztályba!
1944: A klub szertárát a háborúban kifosztják, a játékosok egy része hadifogságba kerül.
1949: Attól az évtől kezdve 1955-ig Debreceni Lokomotív néven szerepel a csapat, ez idő tájt kapja meg a máig előszeretettel használt becenevét, a Lokit.
1950: A Loki utolsóként zár a 16 csapatos NB I-ben, kiesik, tíz évig nem jut vissza a legjobbak közé.
1951: Megrendezik az első villanyfényes mérkőzést a Diószegi úti pályán.
1956: A csapat ismét DVSC néven szerepel.
1967: A klubtörténet legsúlyosabb kudarca: a harmadosztályba kerül a Loki.
1979: Fuzionál a DVSC és DMTE, megszületik a DMVSC, azaz a Debreceni Munkás Vasutas Sport Club, amely kék-sárga szerelésben, de már a Nagyerdei Stadionban játszik.
1989: A DVSC visszakapja a nevét és a piros-fehér mezét is.
1993: A csapat feljut az NB I-be, a városban úgy tartják, ekkor veszi kezdetét a Loki sikerkorszaka.

1995: Garamvölgyi Lajos (jobbra) vezetésével a bajnokság harmadik helyén végez a Debrecen.
1999: Az első jelentős trófea: a Tatabánya elleni 2–1-es győzelemmel Magyar Kupa-győztes a Loki!
2004: Az UEFA-kupában megéli a tavaszt a DVSC, a Bruges elleni párharc jelenti csak a búcsút.
2005: Fennállása során először – de nem utoljára… – bajnok az előbb Szentes Lázár, majd Supka Attila vezette Debreceni VSC. Azzal a lendülettel a Szuperkupát is elhódítja.
2006: Dupla rendel: újra bajnokok és Szuperkupa-győztesek Dombi Tiborék!
2007: Kettőről háromra jut a Loki: ismételten bajnok és persze Szuperkupa-győztes.
2009: Az előző évi ezüst után megint aranyérmes a DVSC. S még ennél is van feljebb: Herczeg András irányításával bejut a Bajnokok Ligája csoportkörébe!
2010: Talán a legszebb év az addigi 108-ból, hiszen idehaza mindent visz a Loki: bajnok, Magyar Kupa-, Ligakupa- és Szuperkupa-győztes! Ja, és meg sem áll az Európa-liga csoportköréig.
2012: A maga nemében ez is csúcs: Kondás Elemérrel a kispadon veretlenül nyeri meg a bajnokságot a Debrecen!
2013: Megnyitja kapuit a Debreceni Labdarúgó Akadémia pallagi központja.
2014: Emlékezetes átadás: a DVSC már az új Nagyerdei Stadionban veheti át a hetedik bajnoki aranyérmét.
2019: Az eddigi utolsó dobogós helyezés az élvonalban, a harmadik hely Európa-liga-indulást ér.
2020: A kiesést követően a város önkormányzata megvásárolja Szima Gábor többségi tulajdonos részesedését, utóbbi 19 év után távozik a klub éléről.
2021: A zömében debreceni játékosokra épülő Loki „postafordultával” visszajut az NB I-be – a 120 éve íródó történet pedig folytatódik…