NB I: a Kisvárda ukrán kapusa megkapta a katonai behívóját…

– Követi a háborús eseményeket?
– Mindennap olvasom a híreket, általában esténként jut rá időm – mondta lapunknak Artem Odincov, a Kisvárda Master Good 21 esztendős ukrán kapusa, aki két-két NB I-es és Magyar Kupa-mérkőzésen szerepelt az idényben.

– Megviselik az ukrajnai történések?
– Hatással vannak rám, de a feleségem rengeteget segít, hogy elterelje a gondolataimat a sok szörnyűségről. Átérzem azoknak a helyzetét, akik menekülni kényszerülnek, ugyanis korábban már jártam az ő cipőjükben. Kétezertizennégyben tizenhárom évesen a kelet-ukrajnai háború miatt kellett elhagynom a szülővárosomat. Borzasztó volt eljönni Doneckből.

– Hogyan élte meg, hogy kamaszként el kellett hagynia az otthonát?
– Gyerekként, a családom nélkül mentem Mariupolba a harcok elől. Mondhatni, akkor váltam felnőtté. Mindennap beszéltem édesanyámmal, ám nagyon megviselt az az időszak. Abból merítettem erőt, hogy labdarúgó akartam lenni. Fiatalon felmértem, ha nem teszem oda magam, nem valósul meg az álmom. A családom mindent alárendelt annak, hogy labdarúgó legyek, nagyra értékeltem az erőfeszítéseiket, hálás vagyok nekik.

– Miként került Ukrajna keleti szegletéből Magyarországra?
– Kétezertizenhétben az egyik edzőm jelezte munkácsi kollégájának, hogy van egy kapusa, akit érdemes lenne próbajátékon megnézni. Nos, ez a fiatal srác én voltam, s megfeleltem a felmérőn. Már ekkor hallottam róla, hogy aki megállja a helyét Munkácson, az Kisvárdára kerülhet az akadémiára. Négy hónap elteltével Magyarországra utazhattam egy hétre, ezalatt meggyőztem a kisvárdai stábot, hogy érdemes velem foglalkozni. Óriási lehetőség volt a váltás, hiszen Ukrajnában minden fiatal labdarúgó arról álmodozik, hogy európai uniós országba kerüljön. Immár ötödik éve tartozom a Kisvárda kötelékébe, az NB I-ben is bemutatkoztam. Magyar a feleségem, szeretem az országot, kedvelem az embereket, úgyhogy remélem, nemsokára megszerzem az állampolgárságot.

– A szülei nem gondolkodtak el azon, hogy kövessék Magyarországra?
– Meg sem fordult a fejükben. Doneckben építették fel az otthonukat, a maguk életét, nem szeretnének sehova se menni. Az egyik helyi gyárban dolgoznak, édesapám részlegvezető, édesanyám mérnök. Jelenleg is az otthonukban tartózkodnak, edzés után az első dolgom, hogy hívom őket.

– Jól vannak?
– Szerencsére igen. A környéken mindenkit megvisel a háborús helyzet, ám abban a régióban nyolc éve még nehezebb időszakot éltek meg az emberek. Hatalmas volt a létbizonytalanság, nem lehetett tudni, mi lesz a munkahelyekkel, az iskolarendszerrel, minden megszűnt. Édesapámat egyelőre nem sorozták be katonának. Egyébként én már megkaptam a behívómat, de egyelőre Magyarországon maradok. Borzasztó a helyzet Ukrajnában. Korábbi lakhelyemen, Mariupolban például nincs élelem, ivóvíz, mindennap lőnek, lőnek és lőnek. Megszűnt az a futballklub, amelyben játszottam, a stadion sem áll már, és a kollégiumnak is annyi. Tudok olyan korábbi csapattársamról, akinek a házát rakéta találta el, a családja hajléktalan lett, az egyik kis faluban húzzák meg magukat. Az pedig a nemzetközi hírekbe is bekerült, hogy a helyi gyerekkórházat lebombázták. Nagyon felbőszít ez a helyzet, utálom az egészet!

– Ilyen hírek hallatán tud a futballra koncentrálni?
– Nehezen, de muszáj. Tudom, hogy a meccsek és az edzések erejéig a feladataimra kell összpontosítanom, utána foglalkozhatok a civil életemmel, a családommal.

– Több honfitársa játszik Kisvárdán, velük sokat beszélgetnek a háborúról?
– Természetesen beszélünk róla, de leginkább az öltöző falain kívül. A nem ukrán nemzetiségű csapattársaim állandóan érdeklődnek, kérdik, miben tudnak segíteni. Odafigyelnek ránk, érezzük a törődésüket, ahogyan a klub támogatását is.

– Miként próbálnak segíteni az otthoniaknak?
– Kisvárdán található a Híd Kárpátaljáért segélyprogram egyik gyűjtőpontja, ahová rendszeresen viszünk olyan adományokat, amilyenekre szükség van. Igyekszünk kivenni a részünket a segítségnyújtásból, csapattársam, Bohdan Melnik Ukrajnából menekülőket is befogad a házába.