Csizmában is dúsgazdagon – nekrológ Fenyvesi Mátéról

Tüske doktor. Így emlegették már balszélsőként is, megadva a tiszteletet annak, hogy a tanulástól nem tántoríthatta el a futball – játékosként szerzett állatorvosi diplomát. Ehhez nem kell kommentár.

Kezdem is a végén, a civil Tüske doktorral, aki 1975-ben, 41 esztendősen, hat esztendővel azután, hogy elbúcsúzott a játéktól már Balassagyarmat főállatorvosa volt. A Népsport felkereste, a riport így végződött: „A mező szélén búcsúztunk el. Gyalog volt. Miután elváltunk, utána néztem. Eszembe jutott az a kép, ami általában a világot járt élvonalbeli labdarúgókkal párosul: a luxus, a fény, a gazdagság. Ahogy csizmájával a sarat taposta, úgy éreztem, ez az általános képzettársítás csak akkor igaz, ha belső gazdagság is van.”

Véletlenek persze nincsenek. Édesapja – fia szerint „józan parasztember volt világéletében” – nem örült neki, hogy gyereke a futballra szavazott, csak a kétkezi munkában hitt. Ám aztán beletörődött a megváltoztathatatlanba, főként, hogy mind a négy fia futballozott, Máté mellett József is bajnokságot nyert az FTC-vel (1963, 1964), igen, ő volt a Fenyvesi II.

A báty persze többre vitte. Az 1954-es vesztes világbajnoki döntő utáni első meccsen Románia ellen (5:1) volt először válogatott, a tudósítás szerint „félóra után (...) belelendült, és csak azon látszott, hogy még nem régi, tapasztalt tagja a válogatott együttesnek, hogy lövés helyett kétszer átadta a labdát, egyszer pedig rossz szögből lőtt beadás helyett. Mindenesetre egyik nagyszerű átadásából lőtte Hidegkuti a negyedik gólt”.

Sebes Gusztáv után Bukovi Márton is épített rá, ám neki nem igazán tetszett, hogy a tanulás fontos neki. „Szorgalmasan készül a szigorlataira, és ez bármennyire is tiszteletre méltó dolog, de elvonja a figyelmét, és nem tud összpontosítani, ahogy kellene” – így Bukovi, természetesen vesztes meccs után (1957, Oslo: Norvégia 1:2). Ez nem zavarta meg, ment tovább a maga útján, ahogy 1966-ban összefoglalta: „Ha valaki nem tudja összeegyeztetni a hivatását a szenvedélyével, akkor inkább mondjon le az egyikről. Én nem voltam képes. Inkább csinálom mindkettőt.”

Sikeresen – ezt leszögezhetjük. Miközben 1960-ban doktorált, Baróti Lajos egyértelműen épített rá a válogatottban, nem véletlenül ismételgeti a korosztályom mantraként a kedvenc csatársorát: Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi dr. Két világbajnokságon tehetett hozzá a csapat játékához, a gyászos emlékű, kieséssel záruló svédországin (1958) azok közé tartozott, akik megtették a magukét, az értékelés kiemelte, hogy „többet is nyújtott, mint idehaza a bajnoki mérkőzéseken”. Chilében (1962) három meccs jutott neki a négyből. Anglia legyőzése (2:1) során, „a tőle megszokott játékot nyújtotta. Nemcsak hátul segített, hanem lendíteni is tudott a támadásokon is”, Bulgária ellen (6:1) „nem kapott különleges védőfeladatot, s így gyorsaságát, elfutásait a támadások lendítésére tudta fordítani. Sok jó labdát adott a kapu elé”. Majd jött a negyeddöntős kiesés (Csehszlovákia 0:1), akkor neki se ment úgy, mint korábban.

Tudatosan élt. A válogatott orvosa, Botár Zoltán kiemelte, hogy folyamatosan ellenőrzi a súlyát, figyel rá, mit eszik, s vitaminokat is szed. Nem véletlen, hogy 32. életévében, 1965-ben nyújtotta a legemlékezetesebbet – ő is ezt tartotta. Alapvetően két roppant fontos gólja miatt. Előbb Bécsben, világbajnoki selejtezőn (1:0) a 44. percben Bene Ferenc szabadrúgása után „három osztrák védő is Albertra vigyázott, egymásra vártak a közbelépéssel, a szemfüles Fenyvest dr. felismerte a helyzetet, előrevetődve, 6 méterről kapura fejelt, és a labda a vetődő Szanwald alatt a bal sarokban kötött ki”.

Nem egészen két hét múlva kísértetiesen hasonló volt a helyzet, a VVK torinói döntőjében a Fradival az ő góljával győzték le a Juventust (1:0). A 74. percben „az előrehúzódott Novák mintegy 30 méterről nagyszerűen kapu elé ívelt. Fenyvesi dr. magasan felugrott, és hat méterről fejjel lepattintotta a labdát, amely a kapus közelében vágódott a hálóba.” Megjegyzem, a védők akkor is Albert Flóriánnal csatáztak, s azt is, hogy a torinói meccs után három nappal ott volt a Népstadionban az olaszok ellen győztes (2:1) válogatottban is, ehhez azért kellett erőnlét.

Az angliai világbajnokságon (1966) ott volt, de nem játszott. Sőt. Utoljára a svájciak elleni vb-felkészülési meccsen (3:1) volt válogatott. Lassan lejárt az ideje, 1967-ben háromszor, 1968-ban 14-szer játszott a Fradiban, 1969-ben már egyszer sem. A tartalékcsapatban azért pályára lépett, nem örült neki, de elfogadta, hogy Katona Sándornak kell játszania, elvégre tíz évvel fiatalabb volt nála. Még megemlítette, hogy a Fradiban 1953 és 1968 között kilenc balösszekötője volt, a legtöbbször persze a szintén legendás Rákosi Gyula.

Személyes emlék, hogy játszhattam ellene, én az ifjú bekk, ő a visszavonult klasszis, pontosan tudtam, hogy cselez (ma is előttem van), ám mindig kivárta, amíg úgy mozdulok, hogy megcsinálhassa a trükköt.

Klasszikus szélső volt, a mai nagyokosok nem tudom hányas számmal illetnék a posztját a tízes számrendszerben, a lényeg, hogy lefutott az alapvonalig, és pontosan adott középre. Ez is ér annyit, mint a felpassz, higgyék el nekem.

A labda ugyanis a helyére került, ahogy Tüske doktor élete is a helyén volt.

Jó lenne, ha a maiak tudnák, és főként értenék, hogy milyen remek futballista, milyen nagyszerű ember távozott 88 évesen.