– A felesége arra kért, tartsam a telefont, mert éppen most jött meg az erdőből: sétálni volt?
– Sífutni! – felelte lapunknak a Helsinkiben élő Martti Kuusela, aki 1993-ban bajnoki címet ünnepelt a Honvéddal. – Reggel korán indultam, szerettem volna elkerülni a tömeget, de már így is viszonylag sokan voltak az erdőben.
Nemzetisége: finn |
Született: 1945. október 9., Rovaniemi |
Edzői pályafutása: Helsingin JK (finn, 1980–1981), szövetségi kapitány (Finnország, 1982–1987), Boldklubben 1903 (dán, 1989), Helsingin JK (1990), Beerschot (belga, 1991), Kispest-Honvéd (1992–1994), Prodeftiki (görög, 1994–1995), Apollon Limassol (ciprusi, 1995–1996), FinnPa (finn, 1997), Panioniosz (görög, 2000–2001), Arisz (görög, 2005), TPS Turku (finn, 2008) |
Edzői sikerei: 2x finn bajnok (Helsingin JK, 1981, 1990), magyar bajnok (Kispest-Honvéd, 1993), az év edzője Finnországban (1985), 2x az év labdarúgóedzője Finnországban (1985, 1990) |
– Mennyi a napi penzum?
– Hetente kétszer járok, most tizenkét kilométert futottam le. Autóval tízpercnyire van tőlünk egy nagyszerű terület, ha kemény a tél, és repkednek a mínuszok, a házunk mellett lévő befagyott folyón teljesítem azt a távot is. Nagyon jó sífutni a hóval borított jégen. Ha nem recseg, azon szoktam végigmenni. Korábban heti kétszer eljártam focizni a barátaimmal, a vírushelyzet miatt jó ideje nem jövünk össze, a sífutás pedig egyéni sportág.
– Az unokák jól vannak?
– Szerencsére mindenki egészséges. A lányomék néhány saroknyira laknak tőlünk, a kisfiuk négy-, a kislányuk nyolcéves, alig van olyan nap, hogy ne ugranának be hozzánk. A téli szünet itt meglehetősen hosszú, hétfőn ért véget, ebben az időszakban még többet voltak nálunk. A feleségemmel nemigen mozdulunk ki, vigyázunk magunkra, nem vagyunk már fiatalok, nem tagadom, tartunk a vírustól. Finnországban egyébként is meglehetősen szigorúak a korlátozások, magam a boltig szoktam elmenni.
– Korábban mesélte, hogy a közértben szokott összefutni barátjával, Markku Kanerva szövetségi kapitánnyal. Mikor látta legutóbb?
– Egy-két hete. Ilyenkor mindig elhúzódik a bevásárlás, egyikünk sem tudja megállni, hogy ne kezdjünk a futballról beszélgetni. Legutóbb a finn aranygenerációról beszélgettünk, arról, hogy vajon Jari Litmanen vagy Sami Hyypiä miért nem tudott igazán nagyot alkotni.
– És mire jutottak?
– Egyénileg ezerszer jobb játékosok voltak, mint a jelenkori generáció tagjai, csakhogy akkoriban sokkal nehezebb volt kijutni egy-egy világeseményre, nagy tornára. A mostani válogatott Markku Kanerva irányításával ellenben igazi nagybetűs csapat. Nincsenek akkora sztárok, mint az aranygeneráció idején. A világbajnoki rájátszás is elérhető közelségben volt, a csoportban Franciaország elsőségét nem lehetett megkérdőjelezni, ám az ukránok csupán egy ponttal gyűjtöttek többet, mint mi. Közel voltunk az újabb bravúrhoz. A finn szurkolók megérdemelték volna, egyszerűen imádják a labdarúgást.
– Jari Litmanenről mit tud?
– A finn televíziónál dolgozik szakértőként, sokszor feltűnik a képernyőn. Emellett első klubcsapatánál, a lahti Reipasnál vállal szerepet, klubvezetőként tevékenykedik. Sohasem élt Helsinkiben, ha jól tudom, nem is szeretett volna. Az edzőség sem vonzotta, tisztában van vele, a trénerek élete nem könnyű, még véletlenül sem szeretett volna vándormadár lenni, és városról városra, országról országra költözni. Két fia van, mindkettő szupertehetség, az ő útjukat egyengeti. Nem lennék meglepve, ha évek múlva mindkettő finn válogatott lenne.
– Nézzük a magyarországi vonalat: tudja, hányadik helyen telel egykori klubja, a Honvéd a bajnoki tabellán?
– Persze hogy tudom: nyolcadik. A közelmúltban beszéltem Csábi Józseffel, előtte Pisont Istvánnal, a klub pedig októberben küldött születésnapi köszöntőlevelet, nem tagadom, rendkívül jólesett. Tudok róla, hogy új stadiont kapott a Honvéd is, képeken láttam, lenyűgöző aréna, megérdemelte a csapat.
– Nem unatkozik a hétköznapokon, nem hiányzik a munka, a napi teendők?
– Akad néhány fiatal finn edző, akinek segítek, amolyan mentorként egyengetem az útjukat. Élvezem ezt a feladatot, rengeteg mérkőzést nézek a televízióban, jegyzetelek, és bármi érdekeset látok, felírom magamnak. Rengeteget lehet tanulni belőle. A helyi újságírók is gyakran keresnek, kérik a véleményemet, én pedig úgy vagyok vele, addig jó, amíg érdekes vagyok. Egyébként pedig mostanában nagyon nem érek rá, mert önéletrajzi könyvet állítok össze. Ki nem találná, éppen melyik fejezetnél járok…
– A hangsúlyból gyanítom, a magyarországi éveknél.
– A Honvédnál töltött időszakomnál. A könyvet nem én, hanem az egyik leghíresebb finn író fia veti papírra, én pedig rájöttem, olyan részletekre emlékszem, hogy néha még magam is meglepődöm. Például amikor a Manchester Unitedet fogadtuk, és kettő-egyes angol vezetésnél azt üvöltöztem a kispadnál, ne rohanjunk előre, erre fél perccel később lekontrázott bennünket az ellenfél. Centiről centire fel tudom idézni azt a gólt. Ryan Giggs húzott el a bal oldalon, az oldalvonal közeléből mesterien centerezett, középen Éric Cantona könyörtelenül kihasználta a lehetőséget. Pedig állítom, ha ott rám hallgatnak a fiúk, kettő-kettő lett volna a vége, és nem kapunk ki három-kettőre. Nagyon jó csapatom volt akkor Kispesten!
– Hány oldalnál tart eddig?
– Százharmincnál. Mondani sem kell, a Honvédnál töltött időszak talán egész pályafutásom legjelentősebb fejezete volt, érthető, hogy a könyvben is kiemelt terjedelmet szánok neki. Néhány hónap kell még, amire a végére érek.