MTK: Kolumbiából is vezethet út az Eb-re – Sebastián Herrera

– A világhálón fellelhető cikkek elsősorban karrierje utóbbi öt és fél esztendejével, az Európában töltött időszakkal foglalkoznak, arról kevés információt találni, hogyan alakult az élete azt megelőzően, hogy Kolumbiából Észak-Macedóniába igazolt. Megosztaná velünk a legfontosabb tudnivalókat?
– Örömmel! – felelte a 2015 és 2020 között a Rabotnicskit, tavaly nyár óta az MTK Budapestet erősítő 26 éves balhátvéd, Sebastián Herrera. – Medellínben születtem, nyolcévesen kezdtem focizni, onnantól fogva a labda bűvöletében éltem. Azzal keltem és feküdtem, hogy futballista akarok lenni, mindent megtettem, hogy teljesüljön a vágyam. Végül a Deportivo Pereira játékosaként mutatkozhattam be a felnőttek között, igaz, nem az első, hanem a másodosztályban. Ami késett, szerencsére nem múlott: miután Szkopjéba igazoltam, már élvonalbeli labdarúgónak vallhattam magam.

– Szülőhazájában aligha volt hiány példaképekből. Az öné ki volt?
– Kolumbiának nagyszerű futballistái voltak és vannak, de az én kedvencem Ronaldo volt, olyan akartam lenni, mint ő. Nekünk sajnos nem volt olyan zseniális csatárunk, mint a braziloknak...

– Egy balhátvéd miért egy támadóra szeretne hasonlítani?
– Mert először minden gyerek csatár akar lenni és a világbajnoki döntőben szerzett győztes gólról álmodik. Van, akinek ez összejön, van, akinek nem. Akinek nem, védő lesz, még rosszabb esetben kapus... Ezt persze csak viccből mondtam. Vagy inkább tapasztalatból, ugyanis tizenkét éves koromig kapus voltam.

– Nocsak, egy René Higuita veszett el önben?!
– Ezt nem merném kijelenteni. Az akkori edzőm egy idő után észrevette, hogy lábbal is jól bánok a labdával, ráadásul gyors vagyok, így előbb szélsőt, majd védőt faragott belőlem. A mai napig hálás vagyok érte! Úgy vagyok vele, mindenütt jó focizni, de a legjobb a mezőnyben. Ne legyen így, de ha a mostani edzőmnek, Michael Borisnak kapusgondjai támadnának, azért számíthat rám...

– Mielőtt beállna az MTK kapujába, árulja el, hogyan jutott el Kolumbiából Észak-Macedóniába?
– Törökországon keresztül. Adódott ugyanis egy lehetőség: a Rabotnicski hívott próbajátékra. A csapat Antalyában edzőtáborozott 2015 nyarán, ott kellett bizonyítanom. Az ötödik napon magához hívott a vezetőedző, Igor Angelovszki, és közölte: amit látott, meggyőzte, alá is írhatjuk a szerződést.

– Egyik napról a másikra Dél-Amerikából Európába került. Nehéz volt a váltás?
– Az első három hónapban szenvedtem, nem volt könnyű megbirkózni a számomra teljesen új körülményekkel, de lassan megszoktam, sőt megszerettem Szkopjét. Sokat számított, hogy idővel megtanultam angolul és szerbül, így jóformán mindenkivel megérttettem magam.

– Csak közbevetőleg: a magyar nyelvvel hogy áll?
– A kezdők szintjén. Néhány kifejezést ismerek, számolni is tudok, de még van hova fejlődnöm. Úgy tervezem, igénybe veszem tanár segítségét, mert egy év múlva már szeretnék folyékonyan beszélni magyarul.

– Az előző állomásra visszatérve: miután megfelelt az antalyai teszten, gondolta volna, hogy öt évet tölt majd a Rabitnicskinél?
– Örültem, hogy a csapat tagja lettem, de eszembe sem jutott, hogy ilyen sokáig játszom ott. Szép emlékeket őrzök onnan, jó csapatunk volt, a nemzetközi porondon többször is megmérettünk, arról nem szólva, hogy a párommal is Szkopjéban ismerkedtem meg. Sajnos a bajnokságot vagy a kupát nem nyertük meg egyszer sem, nincs is fényesebb érmem az ezüstnél. Remélem, Magyarországon már összejön az arany.

– Lát erre reális esélyt?
– A bajnoki cím aligha lesz a miénk az idén, a Magyar Kupát viszont elhódíthatjuk. Erős csapatot alkotunk! Bevallom, mielőtt megérkeztem, nem sokat tudtam az MTK-ról, de egyhamar rádöbbentem, milyen nagy klubba kerültem. A múltjáról mindent elmond, hogy huszonháromszor végzett a bajnokság élén. A beilleszkedésen gyorsan túlestem, egyebek mellett azért, mert mindenki kedvesen fogadott. A szerb nyelvtudásomnak köszönhetően legkönnyebben Milan Mijatoviccsal, Szrdjan Dimitrovval és Bojan Miovszkival találtam meg a közös hangot – képzelheti, milyen komoly bandát alkot a montenegrói, a szerb, az északmacedón és a kolumbiai...

– Szóval, jól alakulnak a dolgai?
– Úgy érzem, igen. A sikeres rajt meghatározó volt: az első meccsemen döntetlent játszottunk a Ferencvárossal, a másodikon úgy győztük le három egyre a Honvédot, hogy rúgtam egy gólt és adtam egy gólpasszt. Így legalább van már kellemes emlékem is a kispestiek elleni mérkőzésről, mert nem elég, hogy a három évvel ezelőtti Rabotnicski–Honvéd Európa-liga-párharcból ők jutottak tovább, a visszavágón még ki is állítottak... Elégedetlen tehát nem vagyok, ugyanakkor szeretnék még többet segíteni a csapatomnak. Főleg annak tükrében, hogy huszonhat évesen már rutinosnak számítok a sok fiatal között. Élmény velük együtt játszani, megvan bennük a tisztelet a futball iránt. Ezenfelül van egy remek edzőnk, kifejezetten tetszik az a mentalitás, amit Michael Boris képvisel. Az egyik legjobb edző, akivel valaha dolgoztam.

– Ki a másik?
– Igor Angelovszki. Nem titok, ha minden jól megy, nemsokára újra meggyőzhetem arról, hogy helyem van a csapatában.

– Ha nem tévedek, ő Észak-Macedónia szövetségi kapitánya...
– Én pedig nemrég megkaptam az északmacedón állampolgárságot, így elviekben nincs akadálya, hogy pályára lépjek a válogatottban. Nem szeretnék semmit elkiabálni, de úgy tűnik, a márciusi mérkőzésekre meghívót kapok. Már nagyon várom! Ha rajtam múlna, gyalog is elmennék Szkopjéig, hogy magamra ölthessem a címeres mezt.

– Ezek szerint megtörténhet, hogy szerepel a nyári Eb-n?!
– Megtörténhet, bizony. Lám, nem csupán gyerekkori, de felnőttkori álmok is vannak – az enyém most éppen az, hogy kolumbiai születésűként Európa-bajnokságon játszhassak...