Bélteky Róbert: Elegendő lesz a költségvetés, hogy bennmaradjunk

– Amikor biztossá vált, hogy a Budafok az ősztől az NB I-ben folytathatja, azt nyilatkozta: ennél nagyobb boldogság még nem érte a futballban. Tudván, hogy maga is futballozott, a Melbourne Victory tulajdonosaként pedig ausztrál bajnoki címet nyert, sokakat meglepett ez a kijelentése. Csak a pillanat hevében mondta, vagy továbbra is így gondolja?
– Annyira komolyan mondtam, hogy akár úgy is megfogalmazhatom: a Victoryval nyert ausztrál bajnoki cím miatt érzett örömöm még csak meg sem közelítheti azt a boldogságot és büszkeséget, amely a Budafok élvonalba jutása kapcsán eltölt – válaszolta Bélteky Róbert, a Budafoki MTE tulajdonosa. – A Melbourne Victory mindig is élcsapat volt, általában a dobogón végzett azóta, hogy 2006-ban megalapítottuk, amikor a régi ausztrál liga megszűnt, és a szintén magyar származású Frank Lowy szövetségi elnökként tető alá hozta az A-League-et tíz új franchise-zal. A Victory tulajdonosi körében heten voltunk, tehát az nem egyedül az enyém volt. Ausztráliában Melbourne a futball fővárosa, nagy népszerűségnek örvendett a klub, folyamatosan jól szerepelt, szinte kötelező volt győznie. Ausztráliában franchise-rendszer van, nincs kiesés és feljutás, hiányzik a futball sava-borsa. Egészen más érzés, hogy a Budafokkal, amelynek hat éve tulajdonosa lettem, a budapesti első osztályból jutottunk fel az élvonalba kitartó, kemény munka árán.

– Honnan ez az erős kötődése a magyar futballhoz?
– Édesapám ötvenhatos menekült volt, én már Ausztráliában születtem. Fiatal korom meghatározó élménye volt látni a South Melbourne Hellas csapatát játszani, amelyet Puskás Ferenc irányított és vezetett bajnoki címre edzőként. Kijártam a Hellas edzéseire is, sohasem felejtem el, hogy az egyik tréningen Öcsi bácsi tizenegyeseket lőtt a kapusuknak. Hatvanéves is elmúlt már, nagy pocakja volt, de így is tízből tíz tizenegyest berúgott úgy, hogy előtte a kapus kiválaszthatta, melyik sarok irányába menjen a labda, és oda is ment. Édesapám mindig a régi nagy magyar csapatokról mesélt, és én belebolondultam a magyar futballba. Volt Melbourne-ben egy magyar utca, abban egy újságárus, amelyhez két hónapos késéssel járt a Képes Sport, amit mindig megvettem, elolvastam az utolsó betűig, a posztereket pedig kitettem a szobám falára, édesanyám állandóan veszekedett velem, hogy minek a falra az a Garaba meg Törőcsik. Bár nem is jártam addig Magyarországon, amikor magyar–ausztrál meccs volt, a magyaroknak szurkoltam.

– Mikor járt először Magyarországon?
– Tízévesen, 1974-ben édesapámmal. Amnesztiát ígértek azoknak a menekülteknek, akik hazatérnek, édesanyám nem akart elengedni minket, sírva könyörgött a repülőtéren, hogy ne menjünk, börtönbe kerülünk. Apám Verőcemaroson született, három hónapig maradtunk, bejártuk az országot. Tízévesként különös élmény volt, nem volt szabad az ország, hetente kétszer be kellett jelentkeznünk a rendőrségen, számot adni róla, hol voltunk, hová akarunk menni, satöbbi. Mégis rabul ejtett, és tizenöt évesen már egyedül jöttem el újból. Jártam a meccsekre, óriási Vác-drukker lettem abban az időben, csodás élményeim vannak abból az időszakból. Később aztán már a Ferencvárosnak szurkoltam.

– Kiválóan beszél magyarul. Ezek szerint odahaza az anyanyelvükön beszéltek a szülei?
– Sokáig igen, de például az öcsém már alig tud valamit magyarul. Nekem sokat segített, hogy tíz-tizenegy éves koromtól magyar klubcsapatban fociztam, a Melbourne Hungaryben, és rengeteg magyar kulturális programban vettem részt.

– Milyen poszton játszott, és mire vitte futballistaként?
– Gyors voltam, és erős, úgyhogy eleinte jobbszélsőként játszottam, idősebben aztán visszarendeltek belső védőnek. Ausztrál keretek között szinte mindent elértem, Victoria államban bajnokságot és kupát is nyertünk a Melbourne Hungaryvel, országos bajnokság akkor még nem volt. Tizennyolc évesen nagy döntés előtt álltam, és apám leült velem beszélgetni a jövőmről. Azt mondta, nagyon büszke rám, arra, amit elértem a futballban, de abban az országban akkor még nem lehetett ebből megélni, és ezt magam is tudtam. Nehéz szívvel, de felhagytam a profi futballal, és a tanulásra összpontosítottam, elvégeztem a jogi és a közgazdasági egyetemet is. Dolgoztam is néhány évig jogászként, de nem tetszett, mint ahogy a könyvelés sem kötött le. Elkezdtem dolgozni egy kisebb parkolócégnél, és mit ad isten – a cég a South Hellas Melbourne szponzora lett. Ezt a kettőt egyesítettem azóta az életemben: immár harminckét éve saját parkolóház-láncolatom van, és visszakerültem a futballba is, ami mindig az igazi szerelmem volt.

– A szép sikerek ellenére 2015-ben kiszállt a Victoryból. Miért?
– Csak egy voltam a hét tulajdonos közül, és ha én csinálok valamit, nem szeretek csak ülni, hanem dolgozni akarok benne. Én hoztam például haza Harry Kewellt, aki játszott a Leedsben és a Liverpoolban is, két évig tárgyaltam vele, végül olyan szerződést kötöttünk, hogy nem kap fizetést, hanem részesül a jegybevételből. Kétezren fogadták a repülőtéren, az első meccsére ötvenhatezren jöttek ki, ami ausztrál nézőcsúcsot jelentett. De alapvetően másként gondolkodtunk a futballról a tulajdonostársaimmal. Én egy európai típusú klubmodellt akartam kialakítani akadémiával, korosztályos csapatokkal, hogy új Kewellek, új Vidukák nőhessenek fel. A többiek nem akartak ilyesmit, úgyhogy eladtam a tulajdonrészemet – nyereségesen –, és ma már csak szurkolóként járok ki a csapat meccseire.

– Mi késztette a Budafoki MTE megvásárlására?
– Régóta szerettem volna már belefolyni valahogy a magyar futballba, de nem tudtam, hogyan. A fiam, Mark is focizott, és ő is nagyon megszerette a magyar futballt, ő látta meg az interneten, hogy Felcsúton évről évre megrendezik a Puskás–Suzuki-kupát, amelyen alapvetően Öcsi bácsi pályafutásához szorosan kötődő csapatok vesznek részt. A fiam ötlete volt, hogy összeállíthatnánk egy korosztályos válogatottat a melbourne-i és Victoria állambeli fiatalokból, és benevezhetnénk a tornára. Ennek szervezése közben eljutottam Felcsútra, találkoztam Szöllősi György akkori kommunikációs igazgatóval, a PSk ötletgazdájával, és ő mutatott be Jakab Jánosnak, az akadémia felügyelőbizottsági elnökének. Utána meghívtam őket magamhoz Melbourne-be is, és megszületett a Melbourne Football Institute nevű ideiglenes csapat, amely részt vett több PSk-n is. Jakab János közben jó barátom lett, és amikor hat éve együtt üldögéltünk a Széchenyi fürdőben, arról beszéltem neki, hogy szeretnék szerepet vállalni tulajdonosként valamely magyar klubcsapatban, ő pedig korábbi egyesületei közül a Budafokot ajánlotta a figyelmembe. A többi már történelem.

– Feltételezem, a Budafok működtetése nem sok bevételt generált ebben a hat évben, inkább vitte a pénzt, mintsem hozta önnek.
– Nagyon kevés futballklub van a világon, amelyet nyereségesen lehet üzemeltetni. Aki arra számít, hogy a befektetése anyagilag térül meg, az ne futballklubot vásároljon. Nekem sokkal többet ad, mint amit elvisz: ez a szenvedélyem, a hobbim. Az anyagi hátterét a cégem bevételei teremtik meg, világszerte immár négyszáznál is több parkolóházat üzemeltetünk önállóan vagy társtulajdonosként, Magyarországon is van már tizenkét parkolóházunk. A Budafok csodával határos feljutása azért is olyan nagy öröm nekem, mert nem olyan nagy a költségvetésünk, mint az NB II öt-hat legtehetősebb csapatának, inkább csak a középmezőnybe tartozunk e téren, nálunk viszont rend van és kiszámíthatóság, ennek pedig megvan az eredménye. Mindig pontosan fizetünk, ezért egyben tudjuk tartani a csapat magját, és ez egy igazi közösség. Még a kapusunk is kirohan a középkörhöz ünnepelni, ha gólt szerzünk. Én természetesen csak részese vagyok a sikernek, Vizi Sándor elnök, Jakab János tiszteletbeli elnök és a menedzsment, a stáb nagy közös sikere, hogy idáig jutottunk.

– Az NB I-es szereplés nyilván új kihívásokat tartogat. Mekkora lesz a költségvetése a Budafoknak az élvonalban?
– Konkrét számok helyett azt mondhatom: nem a Ferencváros és a Mol Fehérvár szintjén leszünk, de nem is nekünk lesznek a legszűkebb lehetőségeink. Ahhoz elegendő lesz a költségvetés, hogy benn maradjunk. Számítunk újabb szponzori bevételekre és a feljutással jóval több forráshoz jutunk az MLSZ-től is, úgyhogy lesz annyi pénzünk, hogy nem lógunk ki lefelé a mezőnyből. Elsőként a bennmaradás kivívása a cél, aztán szeretnénk fokozatosan előrébb lépni. Nem azt mondom, hogy két év múlva az európai kupaporondon találjuk magunkat, de a kiesés réme talán nem lesz állandó fenyegetés.

– Mennyire tudta követni a csapat teljesítményét a déli féltekéről? Hány meccset tudott személyesen megnézni?
– Az elmúlt idényben a hazai meccsek mintegy hetven százalékát a Promontor utcai stadionban láttam, van ugyanis lakásom Budapesten, sok üzleti érdekeltségem is van Magyarországon és Kelet-Közép-Európában, úgyhogy az év mintegy felét itt töltöm, és ha tehetem, ott vagyok a meccseken.

– A fia, Mark is futballozott, ifistaként eltöltött fél évet a Puskás Akadémián is. Róla mit lehet tudni, megmaradt a pályán?
– Már nem focizik, Angliában jár egyetemre, és közben sikeresen elhelyezkedett a sportmédiában, a Players' Tribune-nek dolgozik, és úgy megszerette, hogy vissza sem akar menni az egyetemre, ebben akar kiteljesedni.

– Egyéb módon is kötődik a magyar futballhoz: egy ideje már öné az nb1.hu nevű internetes futballportál. Miért tartotta fontosnak megvásárolni?
– Eladó volt a hírportál, én pedig már régóta kerestem az alkalmat, milyen platformon lehetne megszólítani, összekötni az anyaországon kívüli futballrajongó magyarokat. Erre tartom elsősorban az nb1.hu-t, hogy hidat alkosson a világ magyarságának. Ugyanazt próbálom véghez vinni, amit a Victorynál is szerettem volna: hogy ne csupán egy profi klubot üzemeltessünk, hanem építsünk futballkultúrát is, ehhez pedig elengedhetetlen a média.