A nemzet csapataként is emlegetett Ferencváros labdarúgó-együttese az elmúlt 80 év során kétszer lépett pályára Kárpátalján. Először 1942-ben járt az akkor még magyar fennhatóság alatt álló Ungváron, a következő fellépésére viszont csaknem fél évszázadot kellett várni…
A nemzet csapataként is emlegetett Ferencváros labdarúgó-együttese az elmúlt 80 év során kétszer lépett pályára Kárpátalján. Először 1942-ben járt az akkor még magyar fennhatóság alatt álló Ungváron, a következő fellépésére viszont csaknem fél évszázadot kellett várni…
1990. június elsején – igazi népünnepély keretében – Beregszászon vendégszerepelt a legnépszerűbb magyar klub. Ez utóbbi eseményen ifjú huszonévesként jómagam is a helyszínen szurkolhattam a gyerekkorom óta kedvenc csapatomnak számító Fradinak. Ráadásul ezt a klubszeretetet megerősítette az a tény, hogy azon a pénteki napon egy olyan Fradi-zászlóval leptek meg a kedves vendégeink, amelyet előtte az egész csapat dedikált, és amelyet azóta is féltve óvott ereklyeként őrzök emlékeim között…
Arról, hogy az 1989–1990-es idény végén a Fradi Beregszászba látogat, már néhány héttel előtte kiszivároghatott valamilyen hír, mert jól emlékszem rá, hogy még előtte felvettem a kapcsolatot az FTC akkori legendás krónikásával, Nagy Bélával – természetesen levél formájában… –, és megkértem arra, hogy hozzon vagy küldjön nekem egy szép Fradi-zászlót.Az ajándék aztán a csapattal együtt megérkezett, az már csak ráadás volt, hogy minden játékos saját kezűleg dedikálta is a zöld-fehér címeres zászlót. Az időközben alaposan megkopó és fényét, de értékét nem vesztő ereklyén olyan kiváló labdarúgók kézjegye szerepel, mint a kora legnagyobb tehetségének tartott Limperger Zsolté, az idény gólkirályaként végző Dzurják Józsefé, a csupa szív és később tragikus körülmények között életét vesztő Simon Tiboré, illetve a „hírverő meccset” amolyan Pitkin módra közvetítő és Simi után egy évvel, 2003-ban elhunyt legendás sportriporteré, Molnár Dánielé…
Valamilyen oknál fogva nem tartott a néhány nappal korábban az NB-I-ben bronzérmesként végző csapattal Rákosi Gyula vezetőedző (pár nap múlva már Nyilasi Tibor váltotta a kispadon), valamint az akkor a Fradi szakosztály-igazgatójaként dolgozó legendás Albert Flórián sem. Azért az FTC-t irányító Szűcs Lajos sem volt ismeretlen, hiszen fénykorában 37-szer szerepelt a magyar válogatottban, egyszer pedig a világválogatottba is meghívták.
Természetesen eljött még a Vérke-parti városba a Fradinál akkor még ifjú sportvezetőként szárnyait bontogató és kárpátaljai gyökerű Magyar Zoltán is, aki két évvel később oroszlánrészt vállalt a sporttörténelmi ungvári Ukrajna–Magyarország válogatott mérkőzés megrendezésében, és aki így emlékezik a három évtizeddel ezelőtti eseményre:
„Emlékszem, egy nagyon hosszú és kimerítő idény lezárásaként érkeztünk Kárpátaljára, és bár eredetileg úgy terveztük, hogy Beregszász mellett Ungváron és Visken is pályára lépünk, erre már nem volt sem ideje, sem energiája a csapatnak. Az akkor felújításon áteső beregszászi Barátság stadionban tömött lelátók előtt szerepeltünk, mérhetetlen szeretet övezte csapatunk játékosait, a helyi szurkolók nagyon hálásak voltak, hogy élőben és testközelből láthatták a kedvenceiket.A népszimpátia mellett a közvetlen vendéglátóink is alaposan kitettek magukért. Az itt eltöltött másfél nap alatt bankettvacsorát rendeztek a tiszteletünkre, meginvitáltak minket az Arany Pávába, a Fácánba és a Pacsirtába is…”
Hogy a meccsről is ejtsünk néhány szót, 3–1-es vendégsiker született, a Nemzeti Sport szűkszavú beszámolójából kiderült, hogy Dzurják Csöpi duplája mellett a vendégek részéről még Keresztúri volt eredményes (sajnos arra már nem emlékszem, hogy a vendéglátóktól ki lőtte a becsületgólt…). A sportnapilap három héttel később, 1990. június 23-án, „Az olvasóé a szó” című rovatában röviden leközölte a találkozóról írt (élmény)beszámolómat is, amit szintén szép emlékként őrzök azóta is.
Rég volt, szép volt és igaz volt.
KORÁBBI ÍRÁSAINK
Várjuk olvasóink hasonló személyes történeteit, a legérdekesebbeket megjelentetjük a Nemzeti Sport Online-on! A történeteket egy azokhoz kapcsolódó személyes emlékről készült fotó kíséretében az[email protected]e-mail címre várjuk! Szabó Áron:„Gascoigne piás nyolcas (volt), de vizesnyolcas soha!” Farkas Péter:„No, kisfiam, hiába üvöltöztél, jönnek haza az aranylábúak!” Tisza Gábor:„Autogram? Majd később. Előbb egy közös kép!” Dr. Nagy Zoltán: „Magyar-szovjet 0–6... Soha nem éreztem magam annyira egyedül!” Juhász Krisztián:„Cristiano Ronaldo azt sem tudta, honnan virrad” Zolnai András:„Az éj leple alatt szöktettek ki otthonról” Csonka-Szirmai Zita:A szülinapi buli egy színház előtti bajnokavatásba torkollott |
Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény
Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján
Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára
Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”
Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”
Ballai Attila: vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve
Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”
Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”
Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”
L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”
Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"
Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”
Nagy Zsolt:„Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”
Ilku Miklós:„Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”
Tóth Anita:„Életemben először elpityeregtem magam”
Thury Gábor:Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított
Csillag Péter:„Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak
Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában
Huber Tamás:„Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”
Voleszák Gábor:„Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”
Somlóvári Dávid:„Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”
Pusztai Viola:„Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”
Rusznák György:„Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben
Rácz Péter:Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján
Marosi Gergely:„Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja
Kun Zoltán:Hömpölygős gólöröm, kis szépséghibával
Vincze Szabolcs:„Hiába láttam a saját szememmel, még másnap sem hittem el”
Kocsmár-Tóth István: Hogyan dobj fel egy Újpest–Vidit? Olimpiai arannyal!
Thury Gábor:Balczót kísérve megindult a domboldal
Szűcs Miklós:„Annál a kis papírdarabkánál nagyobb kincsem nem lehetett volna”
Borbély László:„Fater mondta, a végén úgyis a németek nyernek. Fogadtunk”
Vincze Szabolcs:„Olyan 2. félidőt magyar válogatottól még tévében sem láttam”
Borbély László:Még a macska is táncra perdült – minden idők legnagyobb fordítása!
Kocsmár-Tóth István:Oslótól 100 kilométerre a rádió elhallgatott. El kellett hallgatnia
Pusztai Viola:„Az orrspray mellett nyugtatót is kellett volna hoznom a patikából”
Őri B. Péter:„Nekem nem lehet bajom! Zsolti fiam holnap lesz egyéves”