FTC: „Hiányzik a faház” – Mucha József alig várja, hogy ismét belépjen az edzőközpontba

– Nyugalomban Balatonszemesen?
– Ahogy mondja, nyugalom és csend vesz körül – felelte a 68 évesMucha József,aki 1990-től négy éven keresztül Nyilasi Tibor, majd 1994-től két éven át Novák Dezső vezetőedző segítője volt a Ferencvárosnál. – Bár a fővárosban élek, a szemesi a bejelentett lakcímem, és egyébként is itt ragadtam a járványhelyzet elején.

– Korából adódóan csaknem két hónapja amúgy sem mehet be a népligeti edzőközpontba.
– Elfogadtam a döntést, bár nem érzem magam hatvannyolcnak. Az MLSZ-nél dolgozom ellenőrként, a járványhelyzet előtt heti rendszerességgel jártam a stadionokat, illetve korábban edzőként is a fiatalok között éltem, szóval ragadt rám valami az egészséges életstílusból. Ettől függetlenül hiányoznak a rendszeres összejövetelek a Népligetben, elvégre harminc éve minden vasárnap délelőtt a legendás faházas csarnokban futballozunk, névnapot, születésnapot tartunk, anekdotázunk, és megiszunk a büfében ezt-azt. Szerintem Eperjes Károly, Kaszás Pál, Martos Győző, Sipos Jenő, Szokolai László, Szőke István és a többiek mind szenvednek, hogy szünetelnek a közös programok. Így aztán maradt Balatonszemes, ahol kerékpározom, nagyokat sétálok, és jut időm az elmélkedésre.

– Például a huszonöt évvel ezelőtti sikerről?
– A bajnoki címre gondol a Ferencvárossal?

– Elsősorban arra.
– Hétpontos előnnyel nyertünk az Újpest előtt, de voltak nehéz mérkőzéseink is, például az ETO elleni négy-egyes hazai vereség, amikor három öngólt is összehoztunk. Lényegében a téli felkészüléssel alapoztuk meg a bajnoki címet, mert a Kordax nagyon jó szponzorunk volt, és januárban három hétre elutazhattunk Malajziába, majd februárban Tunéziába is.

– Néhány hónappal később első magyar csapatként bejutottak a Bajnokok Ligája csoportkörébe.
– Amelyben akkor még tizenhat csapat vehetett részt, igaz, magyar klubnak is csak egy selejtezőt kellett játszania. Vakaróztunk, amikor kiderült, hogy az Anderlecht lesz ez ellenfelünk, mert akkoriban lényegesen jobb csapat volt, mint manapság. A belgák lebecsültek bennünket, Brüsszelben nyertünk is egy-nullára, de érezni lehetett, hogy a visszavágón baromi nehéz percek várnak ránk. Az utolsó negyedórában ki sem jöttünk a kapunk előteréből, de az egy-egyes döntetlen nekünk kedvező eredmény volt. A csoportkörbe jutással az UEFA-tól akkora összeg járt, amekkorát a bajnokságban legfeljebb tizenhárom mérkőzés győzelmi prémiumával gyűjthettünk volna össze. Csak kóvályogtunk a csodálkozástól.

– A pályaedző mennyiben érzi magáénak a sikert?
– A köztudatban pályaedzőnek nevezik, de jobban szeretem a segédedző kifejezést. Belgiumban futballoztam a nyolcvanas években, elemeztem és tanultam a nyugati futballt, itthon meg igyekeztem megvalósítani. A feszítés és a nyújtás abban az időben nemigen volt ismert a hazai futballban, de a négy a kettő elleni játéknál sem a labda tologatása volt az elsődleges szempont, hanem hogy a játékosok kis területen minél gyorsabban, minél kevesebb érintéssel játsszák meg társukat. Nyilasi Tibor hasonlóval találkozhatott Ausztriában, s mivel egykor játékostársam volt, gyorsan azonos hullámhosszra kerültünk, és ezerkilencszázkilencventől négy éven keresztül tökéletes párost alkottunk. Később Novák Dezsővel is megfelelő volt a kapcsolatom, pedig tizenkét év korkülönbség volt közöttünk. Előálltam a Belgiumban tanult újdonságaimmal, és szintén vevő volt rá. Nyilván voltak vitáink, de tudtam, meddig mehetek el, mert a döntés és a felelősség mégiscsak a vezetőedzőt terheli. Megesett, hogy utólag belátta, hallgatnia kellett volna rám, de fordítva is előfordult hasonló. Nyilasi Tiborral és Novák Dezsővel is szimbiózisban dolgoztunk, összesen hat éven keresztül.

– És a játékosokkal?
– Segédedzőként lényegében közvetítő voltam a vezetőedző és a labdarúgók között. Persze a zseniket már akkoriban is nehezebben lehetett kezelni, de próbáltam megoldani. Ennyi év távlatából talán elmondhatom, pályafutása vége felé Simon Tibor jóformán csak az én véleményemre adott, mert apjaként tekintett rám. Fiatalon a tartalékcsapatban dolgoztam vele, s nyolcvanötben Dalnoki Jenő a javaslatomra tette be a felnőttgárdába. Ott is ragadt több mint tíz évre, de később, Novák Dezső idejében már megkopott a gyorsasága, és ezt nehezen fogadta el.

– Vezetőedző sosem akart lenni?
– Dehogynem, sőt miután Novák Dezsőt kilencvenhat őszén leváltották, számítottam rá, hogy hat év után talán megkapom a bizalmat. Egy bajnokinál és egy UEFA-kupa-mérkőzésnél azért többre gondoltam, de az idő már megszépítette az emlékeket.