Fehérvár: tapad hozzá a labda – Disztl Péter 60 éves

– A születésnapja idén nem a nagy társas összejövetelek ideje – hogyan töltötte a napot a világjárvány idején?
– Ez tényleg nagyon nehéz időszak mindenki számára, nem gondoltam volna, hogy a hatvanadik születésnapom így telik el, de ez a helyzet – mondta lapunknak a korszakos kapusegyéniség, Disztl Péter. – Teljesen egyedül vagyok most Pákozdon, a feleségemnek, Fésüs Irénnek Fehérváron van háza, és mi nagyon fegyelmezetten betartjuk a hatósági utasításokat, úgyhogy azóta nem is találkoztunk, hogy kialakult ez a járványhelyzet. Ki sem mozdulok, csak a közeli zöldségeshez és a kisboltba megyek el, itt próbálom átvészelni ezt az időszakot. Sajnos ez rányomja a bélyegét a születésnapomra, nem lehetnek itt velem a szeretteim, a feleségem, Ircsi, a lányaim, Viki és Gabi, a négy unokám és a feleségem gyerekei, Zsuzska és Jocó, akik mind nagyon hiányoznak.

– Milyen kedvteléseinek hódol? Egész nap Eddát hallgat, és régi Vidi- vagy Bayern-meccseket néz felvételről?
– Most valóban van idő mindenre, sok zenét hallgatok, olvasom a könyveimet, igyekszem hasznosan eltölteni az időt, mint világéletemben. Rengeteget takarítok, ami azért sohasem volt rám jellemző, és sokat mosok, ami kiváltképp ritka volt eddig. Lassan teljesen picobello lesz a lakás.

– Ha tíz- vagy húszévesen elképzelte magát hatvanévesnek, milyennek látta magát?
– Olyan fiatalon az ember még ritkán gondol idősebb önmagára, de mindig nagyobb célokat tűztem ki magam elé. Már akkor eldőlt, hogy kapus leszek, amikor gyerekkoromban apám levitt Baján a Vonatkertbe. Ő is jó kapus volt, de nem hagyta el Baját, így nem volt esélye kibontakoztatni a képességeit. Már ifijátékosként kitűnt a tehetségem, és miután 1975-ben hívott a Videoton, egyre konkrétabb céljaim lettek. Először NB I-es játékos szerettem volna lenni, aztán válogatott, majd külföldre szerződni, és szépen egymás után sikerült mindet valóra váltanom, úgyhogy nincs okom panaszkodni.

– A fehérváriak tavalyi, Újpest elleni mérkőzése bizonyítja: a labda még mindig tapad a kezéhez...
– Az egyszerűen hihetetlen pillanat volt! Akkor jó ideje nem voltam már kinn a stadionban meccsen, Viki lányom és az élettársa, Laci beszéltek rá, mert épp egykori csapattársunkra, Horváth Gabira emlékeztünk. Ő mindig hármas mezben játszott, és felfoghatatlan módon a harmincharmadik perc harmincharmadik másodpercében Simon Krisztián fölé lőtte a labdát, amely a lelátón az én kezemben landolt. Minden egybevágott: az operatőr is kiszúrta, a rendező is bevágta, és Hajdú Pista, a kommentátor is felismerte, hogy úgy emeltem a magasba a labdát, mint a nyolcvanötös UEFA-kupa-menetelés során a Manchester United elleni győztes tizenegyespárbaj végén. (Apró megjegyzés: az alábbi videón a jelenet vége is 3:33-nál látható– a szerk.)

– Olyan csapatok ellen védett, mint az MU, a PSG vagy a Real Madrid, manapság Gulácsi Péternek van esélye hasonlóra Lipcsében, ahol ön is légióskodott. Milyennek látja a mai magyar kapushelyzetet?
– Kapusokból sohasem álltunk rosszul, és amióta a klubok már kapusedzőket is alkalmaznak, a tehetségek felkutatása is sikeresebb. A baj inkább az, hogy legtöbbször a fiatal kapusok nem kapják meg a bizalmat. Egy-egy tizenhét éves kapust nem mernek bevetni az NB I-ben, inkább igazolnak külföldit, ezen a gyakorlaton lenne jó változtatni, mert sok tehetség van nálunk is.

AZ ÚJPESTI PILLANAT