Patrick Ikenne-King kispesti királysága

– Szép hely Calabar?
– Az egyik legszebb a világon! Nem olyan nagy, mint Budapest, de tényleg gyönyörű. Nekem elhiheti, hiszen ott születtem, oda járok haza. Jobban mondva, ott van az egyik otthonom. A másik már itt, Pesten. Azt tudta, hogy Calabar a házigazdája az egyik legnagyobb afrikai karneválnak?

– Röstellem, de nem.
– Mesélhetek róla, ám a saját szemével kellene látnia! Mintha Rio de Janeiróban lenne, úgy érezné magát. Fantasztikus a hangulat, mindenki táncol az utcán – és mosolyog. Szóval, ha valaki vidámságra vágyik, csak utazzon el Calabarba!

– Hiányzik?
– Igen, de szerintem ez természetes. Mégiscsak ott nőttem fel. Hálás lehetek a sorsnak, mert amire szükségem volt gyerekként, édesanyám és édesapám megadta nekem. Afrikában nem mindenkinek adatik meg, hogy iskolába járjon, én megfelelő körülmények között tanulhattam. Idővel sajnos elváltak a szüleim, azt követően elsősorban a nagymamám gondoskodott rólam, persze el is kényeztetett…

– Gyanítom, futballozni azért nem a nagyitól tanult.
– A legtöbb az utcán ragadt rám. Eleinte nem is vettem komolyan a focit, csak szórakozásból játszottam. Más kérdés, hogy nagyon élveztem. Ennélfogva ahol csak lehetett, rúgtam a labdát.

– Mikor fordult komolyra a helyzet?
– Amikor a lagosi Flying Sports Academy játékosmegfigyelője jelezte, örömmel látna a csapatukban. Így kerültem egyik napról a másikra csaknem nyolcszáz kilométerre a családomtól – tizenhat évesen. Édesanyám nehezen engedett el, de végül megértette, hogy ez jó lehetőség számomra. Az is megnyugtathatta, hogy aki felfigyelt rám, szintén calabari születésű, és kötelességének érezte, hogy vigyázzon rám. Amíg az akadémia növendéke voltam, nála laktam. Igaz, közben repülőre ültem egyszer-kétszer, mert olaszországi próbajátékokon vettem részt. Jártam a Palermónál, a Sienánál és a Parmánál is, volt olyan klub, amely a Primavera-csapatában számított is volna rám, azonban kiderült, hogy átléptem a korhatárt. Végül így is Európában kötöttem ki, csak nem Olaszországban, hanem Magyarországon. A menedzserem ismerte a Honvéd akkori nemzetközi igazgatóját, Fabio Cordellát, ez segített abban, hogy Kispestre szerződjek.

– Gyerekkori vágya volt, hogy a Honvédban játsszon, nemde?
– Gyerekként még csak nem is álmodtam arról, hogy labdarúgó leszek… Lagosban kezdtem el azon gondolkodni, mi lenne, ha profi karriert futnék be. Mondanom sem kell, boldog vagyok, hogy így alakult az életem.

– A nigériai futballnak van egy-két legendája. Akad köztük olyan, akit a példaképének tekintett?
– Jay-Jay Okochát! Varázsolt a pályán. Volt idő, amikor a borbélytól azt kértem, olyan frizurát csináljon nekem, amilyen Okochának van. A székből felállva máris úgy éreztem magam, mintha én lennék Jay-Jay… Kár, hogy ennél közelebb nem kerültem hozzá. Habár egyszer majdnem válthattam vele néhány szót. Az egyik hivatalban arra vártam, hogy meghosszabbítsák az útlevelemet, amikor észrevettem az éppen távozóban lévő Okochát. Kiabáltam neki, de nem hallotta meg…

– Egyik sem volt könnyű. Utóbbi során még azzal is meg kellett küzdenem, hogy a szüleim szerették volna, ha elvégzem az egyetemet is. Csakhogy választanom kellett: felsőfokú tanulmányok vagy foci. Anyuék végül beadták a derekukat, és ma már büszkék is rám. Jóllehet, manapság is folyton hangsúlyozzák, hogy iratkozzak be valahova.

– Megteszi?
– Igen. Az irány megvan: olyasvalamit szeretnék tanulni, aminek köze van a sporthoz.

– Ezek szerint készül már a pályafutása után időszakra?
– Kissé ijesztő belegondolni abba, hogy egyszer véget ér életem egyik legszebb fejezete – úgyhogy inkább nem is gondolok bele. Ugyanakkor szeretném majd átadni a gyerekeknek, amit én a saját bőrömön tapasztaltam meg. Ma már könnyebben eljuthatnak Európába az afrikai srácok, ám nem árt, ha tisztában vannak azzal, hová kerülnek. Itt minden más, az időjárás, a kultúra, a konyha, és még hosszasan folytathatnám a sort. Ahhoz, hogy egy afrikai fiatal ezen a kontinensen elboldoguljon, a tehetség nem elég. Mivel megéltem ezt-azt, szerintem tudnék ezen a téren segíteni.

– Magyarországon mivel birkózott meg legnehezebben?
– A hideggel. Egyszerűen képtelen vagyok megszokni. Azon kívül viszont csodásan érzem magam. Holott amikor megérkeztem kétezertizenkettőben, az első este a menedzserem elvitt vacsorázni, és közben megkérdezte tőlem, milyenek az első benyomásaim. Őszinte leszek, azt válaszoltam, hogy semmi nem tetszett, és ha lehet, inkább Olaszországba mennék. Amikor láttam a csalódottságot az arcán, korrigáltam magam: „Felejtsd el, amit az imént mondtam. Azért jöttem, hogy becsülettel tegyem a dolgom a pályán, és ígérem, ez így is lesz”. Azóta itt vagyok. És imádom Magyarországot!

– S mi jelentette a fordulópontot?
– A Honvédot gyorsan megszerettem, már csak azért is, mert mindenki kedvesen fogadott. A civil életben azóta vagyok igazán boldog, hogy találkoztam Adéllal, aki ma már a menyasszonyom – és a január végén világra jövő kisfiunk, Leon leendő édesanyja.

– Gratulálunk!
– Köszönjük szépen! Rettentő boldog vagyok, de hogy milyen érzés apának lenni, még nem tudhatom. Azt nyilván akkor tapasztalom meg, amikor először a karjaimban tarthatom a kisfiamat. Alig várom azt a percet! Akkor az sem zavar majd, hogy odakint hideg lesz…

– Árulja el, Nigériában mi számít hidegnek?
– A húsz Celsius fok. A félreértések elkerülése végett: plusz húsz. Amikor odáig süllyed a hőmérséklet, sokan pulóvert vesznek fel. Édesanyám először áprilisban látogatott meg. Ahogy a repülőtéren kilépett az ajtón, az arcába csapott a szél. Egyébként remekül érezte magát, le volt nyűgözve attól, amit látott, mondta is, hogy hamarosan megint jön – de csak nyáron.

– Ön mit kedvel a legjobban Magyarországon?
– Azt, hogy úgy élek itt, mint egy magyar ember. Hét év mégiscsak hét év, bőven volt időm megszokni és megszeretni az országot. Jellemző, hogy a szezonok közötti szünetekben is többnyire itt maradok, ámbár épp most készülök haza, ugyanis másfél éve nem voltam otthon, és már hiányoznak a szeretteim. Van egy hétéves és egy kilencéves húgom, ők már nagyon várnak. Itthonról hazamegyek, aztán meg otthonról hazajövök.

– Noha most angolul beszélgetünk, meg nem erősített híreink szerint magyarul is megérteti magát.
– Az igaz, hogy sok mindent megértek, sőt olykor meg is szólalok magyarul, de azért még van hova fejlődnöm.

– Kicsit mégis átválthatunk magyarra?
– Igen! (És innentől csakugyan magyarul zajlik a társalgás – a szerző.)

– Nehéz a mi nyelvünk?
– Nem könnyű nyelv, de tanulni kell. Volt, amikor jártam tanárhoz, de most nem. A sérülésem miatt nincs idő, koncentrálok a rehabilitációra.

– Ha ilyen kifejezéseket ismer, mint rehabilitáció, nagy baj nincs.
– Igyekszem, tényleg.

– Ha már szóba került, hogy van a sérülése?
– Alakul. Szerintem januárban tudok kezdeni csapattal. Labdázni majdnem minden megy. A felkelést már jó lenne csapattal csinálni.

– Mármint a felkészülést?
– Ja, igen, azt. A felkelés az más… Sajnos rosszkor jött sérülés. Újpest-meccsen felugrottam, mellel kezeltem labdát, de rosszul estem. A jobb lábam… Körbenéztem, senki mellettem. Olyan, mintha lábon lőttek. Tudtam, hogy Achilles. Szerencse azért volt, mert nem kellett műtét. Ha műtét, vége a bajnokságomnak.

– Tavaly, amikor az MTK-ban játszott, akkor is kénytelen volt hónapokat kihagyni.
– Serv. Gerincserv… Visszatérhetünk az angolra? Úgy valamivel könnyebb erről beszélni.

– Persze!
– Akkor nem úsztam meg az operációt. Mégis mázlim volt, mert Viola Árpád személyében kiváló orvos foglalkozott velem. Amikor először megvizsgált, azt mondta, ha megműt, három hónap múlva már focizhatok. Bevallom, nem hittem neki, de minden úgy történt, ahogy jósolta. Mindamellett karrierem legnehezebb időszakán mentem keresztül, voltak napok, amelyeken attól féltem, hogy soha többé nem futballozhatok. Senkinek nem kívánom azokat a pillanatokat.

– No és azokat, amelyeket kétezer-tizenhét május huszonhetedikén élt át?
– Az volt életem egyik legszebb napja. Megvertük a Videotont, és bajnokok lettünk! Hihetetlen… Mondanám, hogy egy álom vált valóra, de ez több volt, mint álom. Nem is tudom szavakba önteni, mit éreztem akkor. Majd egyszer megpróbálom elmesélni a gyerekeimnek…

– A gólpassza valóban mesébe illő volt. Eppel Márton hányszor köszönte meg?
– Még nem tette meg. De nem is kell, mi több, mi tartozunk neki hálával, hiszen a góljával lettünk aranyérmesek. Azt a gólt rengetegszer megnéztem azóta. Az összefoglaló végén látszik, hogy először Marco Rossi nyakába ugrok. Nem véletlenül. Ő több nekem, mint egy edző. Mint a második apám, olyan. A pályán és azon kívül egyaránt sokat segített nekem, mindig számíthattam rá. Ahogyan mindenkire Kispesten. A Honvéd az életem részévé vált. Ha nincs a Honvéd, én sem lennék itt. Amit ettől a klubtól kaptam, soha nem tudom viszonozni. A szurkolók mindig mellettem voltak, akkor is skandálták a nevem, amikor az MTK-ban játszottam. Nem akartam elhinni. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megháláljam azt a szeretet, amit tőlük kapok.

– Egy újabb bajnoki címmel alighanem kvittek lennének.
– Rajtam ne múljon! Azt nem tudhatom, mit tartogat a számomra a jövő, de az sem lenne ellenemre, ha évek múlva is Kispesten maradnék.

– Ez karácsonyi kívánságnak is megteszi?
– Az inkább úgy szólna, hogy mindenki legyen egészséges. Az elmúlt két évben rádöbbentem, nincs annál fontosabb. Nem is kérek mást, mint hogy újra élvezhessem a játékot. Hiszem, hogy Leon szerencsét hoz nekem, a motivációmmal pedig sosem volt gond, és eztán sem lesz.

– Már csak az a kérdés, ki a nagyobb király Kispesten, Pisont István vagy ön?
– István, ez nem vitás! Ő a legnagyobb! Láttam felvételeket róla – ő tényleg király. Emberként is az, örömmel tölt el, hogy ismerhetem.

– Az „Ikenne-King – a legkisebb király” feliratú pólóból őriz egyet-kettőt odahaza?
– Naná! A drukkerek gyártatták, mondanom sem kell, hogy megtiszteltek vele. Az öltözőszekrényben is lóg egy – ha kinyitom az ajtaját, szembesülök azzal, honnan hova jutottam. S olyankor újra és újra tudatosul bennem, milyen jó helyen vagyok.