Kápolna, szentély – Báder János útja Kompolttól Ferencvárosig és vissza

„Cigány! Cigány!”

Zengett a stadion.

A fiú, aki még húszéves sem volt, nem értette, mivel árthatott ennyi ismeretlen embernek: semmi rosszat sem tett.

Csak rohant a labda – és az álmai után.

És bár ma azt mondja, nem jutott olyan messzire, mint szerette volna, rengeteg mindent elért.

És büszke rá.

„Mocskos cigány!”

Volt, hogy az öltözőben mondtak ilyet neki – ez talán még jobban fájt, mint amikor a tribünről kiáltoztak felé. Az olimpiai válogatottban volt egy társa, Pisont István, ő pontosan értette, ilyenkor mit érez.

A nyolcvanas években a politikailag korrekt közbeszéd még ismeretlen fogalom volt, ami azt jelenti, hogy a ma is létező előítéleteknek sokkal könnyebben, nyíltabban, szemrebbenés nélkül adtak hangot az emberek.

Báder János novemberben volt 50 éves.

Egyetlen álma volt: a Ferencvárosban futballozni – sokaknak ez a vágya, ő talán messzebbről, mélyebbről indult el, hogy elérje a célját.

„Kompolt egy kis falu Hevesben: itt nőttem fel, és ide is érkeztem vissza. Kál, Kápolna, Kompolt, ez a világunk. Ez a környék sohasem volt gazdag, nézzen körül, a házak ma is omladoznak, nekünk mégis ez az otthon. Itt voltam gyerek, a szüleim dolgoztak, becsületre, tisztességre neveltek. Egyetlen lehetőség volt elfeledni a hétköznap gondjait: a futball. Egész nap a pályán voltam, rohangáltam, gyakoroltam, és azt képzeltem, az Üllői úti stadionban játszom, engem ünnepel a zsúfolt nézőtér. Még a serdülőben fociztam, amikor már felvittek a felnőttbe, ott is rúgtam a gólokat, szombaton a gyerekek, vasárnap a nagyok között. Tizenhárom lehettem, amikor behívtak Heves válogatottjába: négy megye tornája, így nevezték, Borsod, Szabolcs és Hajdú-Bihar ellen futballoztunk. A legjobbakkal később a fővárosban játszottunk a többi megyéből kiválasztottakkal. Volt, hogy hatot rúgtam a tíz gólunkból, és egyre többen mondogatták: kicsi, tehetséges vagy, nem jössz hozzánk? Akkor éreztem, hogy érdemes csinálnom, másnak is tetszik, ahogy futballozom. Csábított a Diósgyőr, a Debrecen, de mindenkinek azt mondtam: én a Fradiban szeretnék játszani. Egyszer nagy megtiszteltetés ért, Illovszky Rudolf jött el Kompoltra. Alá is írtam a Vasashoz, amikor egy fehér Mercedes állt meg a falusi iskolánk előtt: Vincze Géza, a Fradi akkori vezetőedzője jött értem. Egy ilyen autó ma is nagy szó, képzelje, akkor mit jelentett: előttem van, ahogy az egész iskola az ablakban bámulja a kocsit. Teljesülhet az álmom? Apám – mobil még nem létezett, vonalas készülékünk sem volt akkor – levelet írt a Vasasnak: ne haragudjanak, a fiam a Fradiba menne. Rudi bácsi nagy ember volt: csak nyugodtan, válaszolta, ha ez a vágyam, nem erőltetik.”

1984 – a tizenöt éves fiú egyedül érkezett a fővárosba. Kollégiumban élt, edzésekre járt a Népligetbe, miközben mindenki gyanúsan méregette: mit akar itt ez a sötétebb bőrű fiú?

„Sok barátot szereztem, de eleinte nem volt könnyű. Magányos voltam a hatalmas városban, nem számíthattam senkire. Jegyzeteltem a mérkőzéseimet, de ma is emlékszem, az első Fradi-meccsemen a serdülő egyben a Vác ellen hat nullra győztünk, öt gólt és két kapufát lőttem, nemsokára a fővárosi, majd a magyar ifiválogatott tagja lehettem: egy null az NSZK ellen, és én rúgtam a gólt. Azt hittem, minden csodálatos.”

Edzések, meccsek jöttek sorban. 1986-ban a Fradi-ifi busza Nyíregyházáról tartott Budapest felé (autópálya hiányában a régi hármas úton), valaki nem találta a pénztárcáját: „Jani, csak te lehettél, ti loptok mindig!” A csatár szótlanul tűrte a beszólásokat, alig várta, hogy Kápolnánál megálljon a busz, és leszállhasson, hogy az estét a szülői házban tölthesse.

A megállóban kapta a hírt: aznap meghalt az édesapja.

„Talán nem is fogtam fel akkor még, mit veszítettem. Három kisebb testvérem volt, végképp egyedül maradtam, magamért kellett kiállnom. Ha bántott valaki, és csak meg akartam védeni magam, nagyképűnek, beképzeltnek mondtak. Addig, ha szomorú voltam, apu biztatott: sokat edzettél, jó vagy, fel ne add! Ma is hiányzik... Utána érte, miatta is játszottam, és végül eljött a nagy nap: 1989 tavaszán a Siófok elleni kupameccsen pályára léphettem tétmeccsen a Ferencváros első csapatában, a Népsport a jók között említett. Nem sokkal később a ZTE ellen az Üllői úti szentélyben bajnokin is bemutatkozhattam: öt null, és gólt lőttem – bárcsak apu is láthatta volna!”

A ferencvárosiak emlékezhetnek: 1990 őszén a taxisblokád miatt elhalasztott meccsen Győrben Báder János különleges fejes góljával nyert a Fradi.

Báder gólja a Rába ETO ellen

Három nap múlva a Békéscsaba ellen is betalált (aznap szerezte Lipcsei Péter első NB I-es bajnoki gólját), a következő fordulóban pedig a lövése után a gólvonalon guruló labdát rúgta be Keresztúri András a Vasas kapujába a Fáy utcában – ha játszott, mindig gyorsnak, gólerősnek tűnt.

Ám 1991 nyarán a Fradi elküldte.

„Ma sem tudom, miért alakult így. A ZTE és az ETO elleni meccs között több mint egy év telt el, mindkettőn gólt rúgtam, huszonegy voltam, mégis lemondtak rólam. A Fradiban töltött hét év után átmentem a Vasasba, de ott már nem éreztem jól magam, hazajöttem az NB II-es Egerhez, majd az NB III-ban futballoztam, előbb Tenken, négy évig Mezőkövesden, később Tarnaörsön játszottam, itt kezdtem el edzősködni.”

És persze dolgozni kellett a futball mellett, négy szakmája van: volt nehézgépkezelő, bútorgyárban lapszabász, mezőgazdasági munkás is, ma hegesztő egy orvosi műszereket gyártó cégnél 130 ezres fizetéssel.

És gyerekeket tanít futballozni.

„Hiányoznak a roma gyerekek a magyar futballból. Hiába ügyes, ha egy csinos lány, a buli, a telefon nyomkodása elvonja a figyelmét, pedig ma ott a korábban sosem volt motiváció: gazdag lehetsz az NB I-ben is. A Füzesabony U17-es és U19-es edzője vagyok, fegyelemre, pontosságra nevelem a srácokat, ma már nem gond, ha hajnali hatkor kell indulnunk az idegenbeli meccsre. A tisztességes munka kifizetődik, és talán tudok tanácsot adni a srácoknak, mikor kell a kapu elé érkezni. Volt, hogy hét góllal vezettünk a szünetben, a gyerekek sarkalgattak, szórakoztak, nevetgéltek, mire mondtam nekik: ha nem rúgtok húszat, tízszer száz méter sprint a végén. Mentek, mint az őrültek, tizennyolcig jutottak, és nem értették, ekkora győzelem után miért vagyok dühös. Mert ha megelégszel azzal, amit elértél, és nem vagy képes küzdeni azért, ami lehetnél, nem viszed semmire – szó nélkül lefutották a sprinteket a meccs végén. De innen lehetetlen a gazdag akadémiákra bejutni, a családok nem tudnak fizetni azért, hogy bekerüljön vagy odautazzon a gyerek, ösztönös tehetségek vesznek el.”

A Fradi szeretete nem múlt el: a Groupama Aréna bejáratánál Báder János és Wukovics László ünnepel gólt egy fotón („A régi stadionban játszhattam, az újban még nem jártam, talán 2020-ban eljutok oda...”), ha keletre utazik a zöldek öregfiúkcsapata, ő is pályára lép a régi társak között.

„Engem szerettek a ferencvárosiak, ma is sokan emlékeznek rám.”

Jól tudják, sokan segítségre, támogatásra szorulnak. Báder János felesége, Bánrévi Marianna (aki a férjét 14 éve egy kislánnyal, Szabinával ajándékozta meg) a Remény Hídja közösségfejlesztő egyesületet vezeti: ajándékokat, adományokból származó ruhákat, használati tárgyakat gyűjtenek össze, és osztanak szét a legszegényebbek között.

Báder János azt mondja, Kompoltról messzire jutott, játszhatott a Ferencvárosban, győztes gólt lőtt, és bár többre vihette volna, de elfogadta, hogy így alakult a karrierje.

Álmaiban még ma is hallja a tömött stadionok zúgását.

De csak a gólját ünneplő diadalüvöltés cseng a fülében – a származása miatt őt pocskondiázók hangját elmosta az idő.