Csepel és a Sütőipar között választhatott a Fradi legendája

– Vannak, akik még felismerik, vagy szokott néha nosztalgiázni?
– Egyre ritkábban ismernek fel, azért a hetedik iksz környékére érve megváltozik az ember, szemüveget is hordok, márpedig futballistakoromban erre nem volt szükség. Persze, akik akkoriban jártak meccsre, tudják, ki vagyok.

– A hetvenedik születésnapja környékén talán hetvenkedhetne is…
– Nem szokásom, nosztalgiázni viszont néha szoktunk a régiekkel. Időnként kijárok mérkőzésre a Groupama Arénába, legutóbb a Dinamo Zagreb elleni meccset láttam, Bálint Lacival, Rákosi Gyulával találkoztam, s arról beszéltünk, hogy az 1967-es, '68-as, '69-es Fradi milyen jó kis csapat volt. Ugyanezt el lehet mondani az Újpestről is. Emlékszem, az 1968–1969-es BEK-kiírásban a történelem közbeszólt. A csehszlovákiai forradalom után a Varsói Szerződés országainak katonai bevonulása miatt az UEFA megváltoztatta az első forduló sorsolását, amit a Szovjetunió nyomására a többi szocialista ország nem fogadott el, ami azzal járt, hogy a Fradi sem léphetett pályára. (A Dinamo Kijev, a Levszki Szófia és a CZ Jena is visszalépett – a szerk.) A döntőbe vagy az elődöntőbe jutás sem lett volna meglepetés. Hasonlóan az Újpesthez, a lila-fehérek el is jutottak 1973-ban a Juventus ellen a negyeddöntőbe, rá egy évre a Bayern München elleni elődöntőbe, de nem tudtak továbblépni. Az újpestiek mindig mondták, de én is állítom, ha Páncsics Miklós náluk játszik, a BEK-győzelem sem lett volna elérhetetlen.

– A szintén egykori fradista, Bánki József a közelmúltban azt nyilatkozta, Kocsis Sándor, Varga Zoltán és Branikovits László után neki megtiszteltetés volt, hogy magára húzhatta a nyolcas mezt. Ön Kocsis és Varga után tehette meg. Átérezte a jelentőségét?
– Hogyne, rögtön felfogtam! Egyébként a Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi csatársorba – s a bal szélen vegyük számításba Katonát is – nem lehetett bekerülni, csak ha valaki megsérült. Nekem különösen nehéz volt, mert se fedezetet, se szélsőt nem tudtam játszani, csak a belső csatár poszton voltam használható. A mexikóvárosi olimpia után könnyebb lett a helyzetem, mert Varga Zoli elhagyta az országot, Albert Flóri pedig egyre többet volt sérült. Régen nem volt annyira divatos a statisztika, mint manapság, de érdemes lenne utánanézni, hogy amikor ők nem léptek pályára, hány góltól esett el a csapat. Ezért is volt nagy felelősség a pótlásuk.

– Ezerszer feltették önnek a kérdést, én is megkérdezem: tudatosan alakította ki, hogy hasonló volt a mozgása Alberthez?
– Nem, de az biztos, hogy Flóri hatott rám, ahogy mindenkire. Én 1962-ben kerültem a Ferencvároshoz, 13 éves voltam, csak lestük a nagyokat, hogy mit csinálnak. Flóri nyolc évvel volt idősebb nálam. Olyasmiket is megcsinált, amit nem lehetett megtanulni. Ha bevetett egy trükköt, persze hogy megpróbáltuk utánacsinálni. Ismeri a Zidane-cselt? Zinédine Zidane zseni volt, s miután először bedobta a cselét – hogy rálép a labdára, aztán vezeti tovább – rengetegen próbálták utánozni.

– Önnek nemcsak a futása emlékeztetett Albertére, hanem a felhúzott könyöke is.
– Pedig higgye el, ebben sem volt semmi tudatos.

– Az öregek egyébként a hónuk alá nyúltak?
– Is-is.

– Ennek van negatív kicsengése is…
– Persze. Nem minden idősebb játékos ölelt a keblére tizenhét évesen, mondván, de jó, hogy a felnőttkeret tagja vagyok.

– Az öltözőben lehetett érezni, hogy feszült az Albert–Varga-viszony?
– Egy fenét! Az „ügy” – ha egyáltalán annak lehet nevezni – fel volt fújva. Mert kivel foglalkoznak az újságok? Azzal, aki a gólt rúgja, azzal már kevésbé, aki a gólpasszt adja. Manapság már ezt is kimutatja a statisztika, de a mi időnkben másként volt. Flóri szerezte a gólt, de a helyzetet számos alkalommal Zoli dolgozta ki. Varga úgy érezte, az ő szerepe kevésbé hangsúlyos.

– Varga meg-megjegyezte, hogy miért kap prémiumot Albert, ha nem játszott…
– Voltak apróbb megnyilvánulások, ezek minden öltözőben előfordultak. De az ellentéteket a zseniális Lakat Károly elsimította.

– Milyen edző volt Lakat?
– Elsősorban nem edző volt, hanem ember. Pedagógus, aki fantasztikusan tudott hatni a lelkünkre. Mai kifejezéssel élve: remekül motiválta a csapatot. Mi is fradisták voltunk, de ő különösen az volt. Az is a pedagógiai érzékét dicséri, hogy ilyen belső csatárok mellett marasztalt, miután Varga már nem volt, rögtön a helyére léphettem. Pedig felvetődött, hogy eligazolok.

– Hová?
– Szegedre, a SZEAC-hoz Bálint Laci­val együtt. Neki Mátrai Sanyival, Havasi Sándorral, Horváth „Apival” kellett megküzdenie a hátvéd poszton. Aztán maradtam, és nem bántam meg.

– Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzése?
– Kettő ilyen is van. Az egyik 1968 januárjában a Liverpool elleni 1:0-s győzelem idegenben, a másik ugyanabban az évben a Bologna elleni 3:2 a Népstadionban. Az elsőre sokan emlékeznek, Varga Zoli remek labdával ugratott ki, és a hosszú sarokba lőttem, de a szívemhez a Bologna elleni VVK-elődöntő első meccse még közelebb áll. Az ellenfél 2:0-ra vezetett, az én két gólommal egyenlítettünk, az első különösen kedves, mert a félpályáról indulva kicseleztem mindenkit. A győztes gólt Varga Zoli lőtte, idegenben pedig 2:2-es döntetlent játszottunk. De mondhatnám 1971-ből az UEFA-kupa első fordulójában a Fenerbahce elleni 3–1-es győzelmet, mindhárom gólt én szereztem. Szinte ki se fért a nevem háromszor a Népstadion eredményjelzőjére. S van egy történelmi gólom is: ugyan a stadion 1974-es nyitó mérkőzésén 1–0-ra kikaptunk a Vasastól, de az MTK vendégjátékán az új stadionban én rúgtam a klub történetének első gólját. Nem akarok mentegetőzni, de a Vasas elleni mérkőzés előtt kaotikus állapotok uralkodtak, mert mindenki jegyet akart szerezni, az egész csapat azzal volt elfoglalva, hogy az ismerősök ott lehessenek a stadionavatón.

– Most én említek nevezetes találkozót: az 1975-ös KEK-elődöntő első meccsén a Crvena zvezda ellen 2–1-re győztek, és ön szerezte az első gólt, a másodikat Magyar Pista.
– Ez is felejthetetlen, de az is, hogy sérülés miatt csak a lelátóról izgulhattam végig a visszavágót, a 2–2-es döntetlent, és főleg azt, ahogyan Megyesi Pista berúgta a tizenegyest.

– Negatív élménye is van?
– Hogyne! Tizenöt évesen a törökországi UEFA-torna előtt a BVSC-pályán egy edzőmeccs tizedik másodpercében nyílt törést szenvedtem. Otthon feküdtem Zuglóban, amikor a ház elé megérkezett egy busz, s leszálltak róla a srácok, hogy a repülőút előtt elköszönjenek csapatkapitányuktól. Elsírtam magam a meghatottságtól.

– Az nem érintette negatívan, ahogyan távoznia kellett a Fradiból?
– Dehogynem! Megalázó volt. De a többieknek is, ahogyan Alberttel, Juhász Pistával, Szőkével abbahagyatták a futballt. Dalnoki Jenő az egész ificsapatát felhozta a felnőttkeretbe, de nem a srácok tehetségével volt baj. Egyre kevesebbszer jutottam szóhoz, el is határoztam, hogy eligazolok Győrbe, már folytak is a tárgyalások. Egyszer csak 1976 nyarán hívatott Harót János, az FTC elnöke, s annyit mondott, hogy mától a Csepel labdarúgója vagyok. Ehhez tudni kell, hogy hetvenöt telén azt mondták, „Brani, te a mi fiunk vagy, nem engedünk el sehová sem, itt élned, halnod kell”. Ez szó szerint elhangzott. Az FTC pályáról az MLSZ-be mentem a szeretve tisztelt Kutas Istvánhoz, egyből be az elnöki irodába. Elmondtam a problémámat, mire a kedves Pista bácsi annyit jegyzett meg, vagy Csepelre megyek, vagy az alsóbb osztályú Sütőiparba.

– A Csepel önért állítólag az Üllői úti pálya villanyvilágításával fizetett az FTC-nek. Igaz ez?
– Kutas, Harót és a Csepel elnöke ezt egymás között lejátszotta.

– Ott volt az 1972-es olimpián, igaz, a döntőn nem játszott. A legenda szerint a lengyelek a találkozó előtt megkeresték önöket, hogy legyen döntetlen az eredmény, mert akkor mindkét együttes aranyérmes, de önök nem mentek bele a bundába, végül kettő egyre kikaptak.
– Ennek semmi alapja sincs.

– És annak a történetnek van, hogy ön és Dékány Ferenc bementek a Dunacorso étterembe, ahol Kutas István és az NB I-es edzők étkeztek, s ön Dalnoki Jenőnek elhúzatta a Szeressük egymást, gyerekek című dalt, aztán Dékány „Pofi” Kutasnak küldött egy nótát?
– Ez igaz, 1975-ben történt! Kecskebéka felmászott a fűzfára, ezt a magyar nótát küldte „Pofi” az áldott Kutasnak.

– Miért nem kedvelte Kutast?
– Sokat tett a magyar futball tönkretételéért. Bevezette a követelményrendszert, futottunk, mint a lovak.

– Részben ennek is köszönhető, hogy nem maradtunk le az argentínai világbajnokságról.
– Én ebben nem vagyok biztos. Nyilasi és Törőcsik sem volt futóbolond.

– Szeretett futni?
– Nem, de amit korábban Lakat kirótt ránk, azt a mennyiséget elvégeztem. Nekem nem a kondícióm volt az erényem, gyors voltam rövid távon – és gólérzékeny.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. december 14-i lapszámában jelent meg.)