Zalaegerszeg edzőlegendája már a VIP-páholyból nézi a meccseket

– Hogy tetszik lenni?
– Fiatalosan. Hogyan is lehetnék alig nyolcvanhat évesen…

– Milyen igaz! Segít a jó keszthelyi levegő?
– Az is segít, persze. Szeretünk itt lenni, amíg az időjárás engedi, itt is vagyunk. Október második felében szoktunk visszaköltözni Zalaegerszegre. Ott is jó nekünk, itt is jó. Szinte mindennap lemegyek a keszthelyi mólóhoz, kocsival egy ugrás, de busz is jár félóránként. Nagyokat sétálok, nézelődöm, meg hát sok a kedves ismerős, akivel el lehet beszélgetni. Egy baj van csupán.

– Mi lenne az?
– Hogy nincs már jó foci Keszthelyen. Sebaj, a lényeg, hogy a Zete újra NB I-es. Azt tudta, hogy én nem is Zalaegerszegen születtem, hanem a Vas megyei Ikerváron, 1933. február tizennyolcadikán?

– Tudtam. Mint ahogyan azt is, hogy gyerekként került Egerszegre az iskola miatt.
– Úgy ám! Édesanyám rokonai a városban éltek, náluk laktam. A Zrínyi Miklós Gimnázium növendékeként ért az első sikerélmény a futballban. Történt, hogy a suli csapata újabb és újabb selejtezőkört megnyerve bejutott az országos középiskolai bajnokság döntőjébe. A finálét Budapesten rendezték, a miénk volt az előmeccs, ha jól emlékszem, a Fradi–Csepel bajnoki előtt.

– Ki volt az ellenfél?
– Az Orosháza. Nem akárki, Mátrai Sanyi volt ott a vezér. A rendes játékidőben úgy végeztünk kettő-kettőre, hogy az egyik gólt én szereztem. A hosszabbításban már nem esett gól, így pénzfeldobás döntött – Fortuna az Orosházának kedvezett.

– Nagy volt a szomorúság?
– Dehogy! Örültünk annak, hogy odáig jutottunk. Odahaza az egész iskola kíváncsi volt ránk, hat-hétszáz néző előtt játszottunk, de a Fradi–Csepel előtt már tizenkétezren voltak a lelátón… Képzelheti, hogyan éreztem magam, amikor tizenhat esztendősen körbenéztem. Csodás emlék.

– Ikervárról is őriz hasonlót?
– Az általános iskola első négy osztályát még ott jártam ki, de nem annak a képe él bennem elsősorban, hanem a falu focicsapatáé, amely rendre pályára lépett, ha minálunk vagy a szomszéd településeken búcsú volt. Az öregek ilyenkor elvittek magukkal, sőt be is szállhattam közéjük.

– Hol futballozott először hivatalosan?
– A Zalaegerszegi Építőkben. Ha jól emlékszem, fél évet töltöttem ott, aztán hívott az NB II-es Zalaegerszegi Vörös Meteor, hogy menjek át. Időközben beadtam a jelentkezésemet az egyik budapesti egyetemre, jobban mondva csak beadtam volna. Merthogy a város akkori párttitkára nagy híve volt a helyi labdarúgásnak, és amikor megtudta, hogy Pestre költöznék, tett arról, hogy a jelentkezési lapom ne jusson el a megfelelő címre. Már lemondtam arról, hogy folytassam a tanulmányaimat, amikor meseszerű fordulatot vett az életem. Egyszer csak megjelent előttem egy férfi, aki miután bemutatkozott és elárulta, hogy Pécsről jött, közölte: ha a PEAC-ba igazolok, azzal felvételt nyerek a pécsi egyetemre, mi több, még választhatok is a jogi, az orvosi és a testnevelés szak között. Hát így lettem a pécsi egyetem testnevelés szakos hallgatója.

– S hogyan lett a Pécsi Dózsa játékosa?
– Maga túl fiatal ahhoz, hogy emlékezzen rá, de volt egy olyan csapat, hogy Kőbányai Dózsa. Az a csapat ötvennégyben megnyerte az NB II Nyugati csoportját, ám ötvenöt januárjában odafent úgy látták helyénvalónak, ha beleolvad a Pécsi Dózsába. Másképpen fogalmazva: a Kőbányai Dózsa helyett a Pécsi Dózsa indult az NB I-ben. Csakhogy ehhez jó futballisták is kellettek. Pécsnek, ha jól emlékszem, akkortájt négy másodosztályú klubja volt, a négyből összegyűjtötték a harminc legjobbat, köztük voltam én is. Az edző, Orczifalvi István az első edzésen feltette a kérdést: ki mit játszik? Addig többnyire a védelem közepén szerepeltem, ám amikor négyen is bemondták, hogy ők középhátvédek, én jeleztem, hogy szívesen leszek jobbhátvéd. Hát így lettem NB I-es labdarúgó. A negyedik fordulóban a világ egyik legjobb csapata, a Honvéd jött hozzánk. Úgy voltak huszonkétezren a meccsen, hogy még a fákon is lógtak az emberek. Azon sem csodálkoztam volna, ha örömükben lepottyannak, mivel kettő-nullára győztünk. Szerencsés fickó voltam, ez az igazság.

– Miért is?
– Mert szegény egyetemistából egyik napról a másikra NB I-es labdarúgóvá váltam. Ki tudja, hogyan alakult volna a pályafutásom, ha nincs a Kőbányai Dózsa.

– Azért tudás is kellett ahhoz, hogy eljusson az első osztályig.
– Jó, az idő tájt is kellett. Egyébként egyszer Pesten is megvertük a Honvédot. Kettő-kettőre álltunk, közeledett a meccs vége, amikor Opava – így hívták az első számú csatárunkat – kilépett, és az egyik kispesti védő csak buktatni tudta. Sramkó sporttárs büntetőt ítélt, én meg értékesítettem. Már akkor úgy rúgtam a tizenegyest, hogy amikor lendítettem a lábam, egy pillanatra kivártam, megnéztem, merre indul el a kapus, majd a másik sarokba lőttem a labdát. Akkor a kapu bal oldalába.

– Mintha tegnap történt volna?
– Inkább tegnapelőtt…

– Az viszont hatvanegy éve volt, hogy szerződtette a Honvéd.
– Puskás Öcsi addigra már külföldre ment, de Budai László, Bozsik Cucu, Kotász Anti, Bányai Nándi és Tichy Lajos ott volt. Cucut nagyon szerettem, jóban is voltunk. Én a Feneketlen-tó közelében laktam, ő a Ménesi úton, sokszor meghívott uzsonnára, erre-arra. Szép négy évet töltöttem a Honvédnál, és bár a bajnokságban a bronzérem megszerzése volt a csúcs, a Közép-európai Kupát megnyertük.

– Mennyin múlt, hogy ne válogatott labdarúgóként igazoljon Komlóra?
– Talán sokon, de az is lehet, hogy kevesen. Sebes Gusztáv többször behívott a huszonkettes keretbe. Ha az Aranycsapat nemzetközi mérkőzésre készült, előtte afféle hírverő meccseket játszott, olyankor Puskásék szerepeltek az első félidőben, a cseresor a másodikban – én mindig az utóbbiban kaptam helyet. Egy alkalomra rémlik, amikor nem sok választott el a bemutatkozástól. Ha jól emlékszem, a svédek ellen játszottunk, és már három egyre vezettünk, amikor Guszti bácsi szólt, hogy húsz perc van vissza, menjek el melegíteni, beállok Buzánszky Jenő helyére. Két percre rá kaptunk egy gólt, mire a kapitány visszahívott, hogy újoncként nem akar ilyen kiélezett helyzetben berakni. De legalább volt rajtam címeres mez… S ma már büszkén gondolok vissza arra, hogyha végül nem is léptem pályára, az Aranycsapat közvetlen közelében voltam. Jól megvoltam a klasszisokkal, tiszteltük, becsültük egymást. S közben hatalmas römipartikat vívtunk.

– Ennyi idő elteltével publikus a végeredmény?
– Mindig az nyert, akinek jobb lapja volt…

– Utólag nyilvánvaló, ön jót húzott, amikor Komlóra szerződött.
– Levezetésnek indult, mérföldkő lett belőle. Nem szépítem, amikor eljött Kispestre a Komló egyik vezetője, és az addigi illetményemnél jóval többet ajánlott, rábólintottam. A harmincadik életévemet taposva már a jövőt is szem előtt tartottam. A tröszt főigazgatója, Matyi bácsi élt-halt a futballért, gondoskodott mindenről. Kaptam egy szép, komfortos lakást fél kilométerre a pályától. Minden szép és jó volt, és minden szebb és jobb lett, amikor megismertem a leendő nejemet.

– Aki aligha gyanította akkor, hogy hamarosan a Komlói Bányász vezetőedzőjének lesz a felesége.
– Akkor még én sem gyanítottam. Hanem 1965 nyarán éppen a klub balatoni üdülőjében pihentünk, amikor meglátogattak a vezetők. Közölték, hogy az addigi edző nem vállalja a folytatást, és amikor beszéltek erről a játékosokkal, arra jutottak, az lenne a legjobb, ha én venném át a csapatot. Mondtam, hogy van még egy hetünk a nyaralásból, utána hazamegyünk, és megbeszéljük, mi legyen. A keretben volt két-három idősebb futballista nálam, velük mindenképpen le akartam ülni. Miután biztosítottak arról, hogy a szavam szent, és amit kérek tőlük, illetve a többiektől, maradéktalanul végrehajtják, belevágtam.

– Nem volt nehéz az átállás?
– Hogy is mondjam? Ha nincs a felkérés, biztosan játszom még egy-két évig, de közben készültem az azt követő időszakra is. Amíg Pesten éltem, a Testnevelési Főiskolán megszereztem a legmagasabb edzői képesítést. Szóval, a magam részéről készen álltam, és könnyítette a dolgom, hogy jól ismertem az öltöző világát. Hát így lettem NB I-es futballistából NB I-es edző.

– Közeledünk a csúcsponthoz…
– Hatvannyolc nyarán hazaköltöztem. Haza, Zalaegerszegre. A ZTE vezetői azzal kerestek fel, hogy szeretnének egy NB I B-s együttest, segítsek ebben. Megkérdezték, mennyi a komlói fizetésem, megmondtam, majdnem elájultak… A felét sem tudták ígérni. Mégis a Zete edzője lettem. Elsősorban azért, mert a feleségem várandós volt az első gyermekünkkel, és Komlón sajnos olyan szennyezett volt a levegő, hogy amíg a lakásból leértem a pályára, a fehér ingem szürke lett a pernyétől. Úgy éreztük, nem lenne jó, ha a fiunk ilyen környezetben jönne világra. Tulajdonképpen kapóra jött a ZTE hívása. Igaz, csak másodállásban voltam edző, főállásban testnevelőként dolgoztam – de így sem kerestem meg a háromnegyedét annak, amit addig Komlón. Nem mintha ez zavart volna. Örültem, hogy újra Egerszegen vagyok, és még jobban örültem, hogy egészséges kisfiunk született. Azt tudja, mekkora szerencsénk volt az akkor harmadik vonalnak számító NB II-ben?

– Bevallom, nem.
– Az utolsó öt forduló előtt öt vagy hat ponttal vezettük a tabellát, ám a három legjobb játékosomat, Szabó Rezsőt, Papp Tónit és Lang Dodót elvitték katonának. Nélkülük már bajban voltunk, ráadásul a keretünk igencsak szűkös volt. A MÁV DAC-cal és a Doroggal csatáztunk, ha jól emlékszem, végül csak a jobb gólkülönbségünknek köszönhettük az első helyet. No, de az is elég volt… Következett három év a másodosztályban, akkor alakult ki az a csapat, amely aztán megérett arra, hogy történelmet írjon. Arra törekedtem, hogy az együttes gerincét zalai játékosok alkossák, mert tisztában voltam azzal, nekik mit jelent a ZTE. Elhiheti nekem, ha felvették a Zete-mezt, nem kellett őket motiválni. Idővel egyértelművé vált, hogy ez a csapat nagy tettre képes. Olyan nagyra, hogy… A klub fennállása során először feljutottunk az NB I-be! Az egerszegi csoda – csak így emlegették, amit 1972-ben véghez vittünk.

– Valóban csoda volt?
– Egyfelől az, másfelől volt benne munka bőven. S arról se feledkezzünk meg, hogy futballőrület volt a megyében. Meg olyan összefogás, mint még soha. A feljutást követően két hónapig csak azon dolgozott mindenki, hogy az addig tízezer néző befogadására alkalmas stadiont kibővítsük. Aki délelőtt dolgozott a munkahelyén, délután jött ki a pályára, aki délutános volt, a délelőttjét töltötte ott. Ha száz ember nem szorgoskodott megállás nélkül, egy sem. Mire elkezdődött a bajnokság, huszonkétezren fértek el a nézőtéren. Az is csoda volt. Olyan meredek volt a tribün, hogy csak na! Ha ott felzúgott a „Hajrá, Zete!”, megremegett az ellenfél lába. Emlékszem erre nagyon jól! A Dózsával találkoztunk, amely BEK-mérkőzésre készült. A sorsolás értelmében a Megyeri úton lett volna a meccs, de az újpestiek megkértek bennünket, hogy cseréljük fel a pályaválasztói jogot, mert a nemzetközi porondon a miénkhez hasonló atmoszférájú stadionban lesz jelenésük. Gondolták, nem árt, ha Bene Feriék kicsit szokják a légkört. Meg is szokták: úgy nyertünk egy-nullára, hogy az első perctől az utolsóig tombolt a lelátó népe. De nemcsak a lila-fehérek skalpját gyűjtöttük be, az összes pesti nagycsapatét! Elképesztő volt a légkör. Amikor a bemelegítésről bejövő játékosok újságolták, Mester, már egy gombostűt sem lehet leejteni, azt feleltem, hogy ezért kell a szívünket kitenni a pályára! Nem a pénz hajtott minket, a lokálpatriotizmus. Csodálatos volt azt a csapatot irányítani. Megbecsült ember voltam, éreztem az egész város szeretetét. Zalaegerszeg viszonylag kis város, mindenki ismert mindenkit, szinte mindenki kijárt a meccsekre. A nagyvállalatok ugyanúgy beálltak mögénk, mint a sajtgyár vagy a ruhagyár. Mindenki ott segített, ahol tudott. A hazai mérkőzéseink ünnepnek számítottak, a megye minden pontjáról érkeztek a szurkolók, biciklivel, motorral, kocsival vagy éppen busszal, ki hogyan tudott.

– Elárulja, ki volt a legjobb játékosa?
– Volt néhány, volt bizony. Bolemányi Jánosnál jobb kapussal nemigen találkoztam. Imádott edzeni. Amilyen ügyes, olyan merész volt, a tizenhatoson belül tényleg ő volt az úr, úgy jött ki a kapujából, hogy a csatár jobban tette, ha el sem indul a labdára. Nagy kedvencem Soós Pista is, aki hihetetlen módon látott a pályán, a labdával azt csinált, amit akart. A teremtornákon ő volt a király! Bita Józsitól kezdve Kajtár Gyulán és Tóth Jóskán át Szabó Rezsőig hosszasan folytathatnám a sort, de félek, kihagynék valakit. Ha kérhetem, maradjunk annyiban, csupa jó ember vett körül, nem véletlen, hogy egy évtizedig voltam a ZTE edzője.

– Mármint először, mert később még kétszer leült a kispadjára.
– Azok inkább beugrások voltak. Megkértek, és nem tudtam nemet mondani. Másodjára akkor fordultak hozzám, amikor kilencvenhat tavaszán bajban volt a csapat, a kiesés veszélye fenyegette. Ha jól emlékszem, hét forduló volt vissza, de két győzelemmel és két döntetlennel hamar biztossá tettük a bennmaradásunkat. Akkor már nagy pénz volt a magyar futballban, én azért a hét meccsért annyit kaptam, mint a kétévnyi nyugdíjam… Azt éreztem, ez már nem az légkör, amelyben én felnőttem, amelyet szerettem. Nem is vállaltam több munkát.

– A szíve csak visszahúzza a ZTE Arénába.
– Hogyne húzna vissza! Hú, de örültem, amikor hétévnyi NB II-es szereplés után tavasszal visszajutottunk az élvonalba. Végre nem kell utazni, ha NB I-es meccset akarok látni. A klub örökös tagja vagyok, állandó belépőm van, és a várostól kapott Pro Urbe-díjra is büszkén tekintek. A jövő héten is kapok egy kitüntetést, már hívtak a megyeházától. Ha az idő el is szállt felettem, a megbecsülés megmaradt.

– Bent marad a Zete?
– Bent! Jó szakmai munka folyik, a háttér rendezett, és ahogy hallom, egy-két vállalat ugyanúgy besegít már, mint a mi időnkben. A klubnak és magamnak is kívánom, hogy még évekig láthassak NB I-es meccseket Zalaegerszegen.

– Szabad kérdezni, hogy a bérlete hova szól?
– A VIP-páholyba.

– S hol jobb, ott vagy a kispadon?
– Ma már jobb nekem a kényelmes lelátón. Ültem úgyis eleget a kispadon. Ha jól emlékszem…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. szeptember 7-i lapszámában jelent meg.)