„Százból kilencvenkilenc labdarúgónak könnyebb út jut” – Pölöskei Zsolt befejezte

– Szóval, vége?
– Sajnos vége – felelte a Nemzeti Sport érdeklődésére a pályafutását 28 évesen befejezni kényszerülő, az NB I-ben az MTK-ban, a Vidiben és a Honvédban futballozó Pölöskei Zsolt. – Volt egy-két álmatlan éjszakám, amíg meghoztam a döntést, de mindent összevetve arra jutottam, tíz műtét után nincs értelme tovább húzni. Ha már nyár van, megkezdem a felkészülést, de már a karrieremet követő időszakra.

– Mielőtt kijelentette volna, hogy ennyi volt, orvosokkal is konzultált?
– Beszéltem az utóbbi két-három operációmat elvégző doktor Tállay Andrással, aki megerősítette, hogy a bal térdem nagyon rossz állapotban van. Nem csoda, kétszer elszakadt benne a keresztszalag, szükség volt mozaikplasztikára is, és akkor a kisebb beavatkozásokat nem is említem. Csak a bal lábamat nyolcszor kellett műteni. A jobbot meg kétszer. Ha úgy veszem, a tíz kerek szám, ezen a ponton lezárható egy fejezet.

– Július huszonegyedikén lesz egy éve, hogy legutóbb pályára lépett az NB I-ben. Már akkor benne volt a pakliban, hogy a Haladás elleni három kettes győzelem jelenti a búcsút az élvonaltól?
– Olyannyira nem, hogy egy héttel később kezdő lettem volna a Kisvárda ellen, csakhogy a bemelegítés közben roppant egyet a jobb térdem. Novemberben még játszottam három meccsen a Honvéd kettőben, de valójában már nem volt visszaút. Amikor kimondtam, nincs tovább, kellett néhány nap, amíg feldolgoztam magamban, hogy amit hatévesen elkezdtem, huszonnyolc évesen be kell fejeznem, szerencsére a szüleim, a feleségem és a közeli barátaim végig mellettem voltak.

– A hétköznapjaira nincs hatással a tíz műtét?
– Leguggolni éppenséggel nem tudok, és ha sokáig ülök egy helyben, akkor is elkezd sajogni. Nem beszéltem róla, de a pályám érdemi részének végén már csak fájdalomcsillapítókkal tudtam játszani, mi több, a nehezebbnek ígérkező edzések előtt is gyulladáscsökkentőt vettem be. Ennek már nem láttam értelmét, nem akartam, hogy az egészségem rámenjen a futballra. Kicsit már így is ráment, nem szerettem volna tovább rontani a helyzetet.

– Sejti már, milyen irányban indul el?
– Mindenképp a sportágban akarok maradni. Könnyen lehet, hogy a nézők napokon belül találkozhatnak velem, csak már nem a pályán, hanem az M4 Sport stúdiójában. Nem félek az előttem álló feladatoktól, tele vagyok ambícióval. Hosszabb távon edzőként vagy vezetőként képzelem el a jövőmet, az MLSZ sportigazgatói képzése például igencsak csábító. A labdarúgásban nőttem fel, amit eddig megtapasztaltam, valamint amit ezután tanulok, azzal szeretném majd segíteni a magyar focit.

– Néha nem töpreng el azon, hogy mi lett volna, ha...
– Néha igen, de akkor sem kesergek. Valamennyire, persze fájó, hogy sosem tudhatom meg, mire lettem volna képes, ha elkerülnek a sérülések, ám ha folyton amiatt gyötrődnék, milyen peches vagyok, jelentős problémákkal küszködnék a mindennapi életben. Úgyhogy inkább előre nézek, méghozzá jókedvűen, bizakodva.

– Kapott annyit a futballtól, hogy azt mondhassa, megérte a sok szenvedés?
– Százból kilencvenkilenc labdarúgónak jóval könnyebb út jut, mint nekem. Tizenhét éves koromig minden varázslatosnak tűnt, az MTK-val szinte az összes korosztályos bajnokságot megnyertük, miközben nekem is ment a játék. Szerződtetett is a Liverpool. A tartalékgárdában játszottam, a jó teljesítménnyel sem maradtam adós, minden jól alakult. Mígnem egy edzésen letapadt a bal lábam – elszakadt az elülső és a belsőszalag, sérült a porc, sőt a combcsont is. Fiatalon úgy voltam vele, gyorsan talpra állok, és minden megy tovább. Meglehet, fel sem fogtam, mekkora a gond. Több mint egy év eltelt, mire visszatértem, ám azon nyomban, az Everton elleni meccsen ismét elszakadt a bal térdemben a szalag. Borzasztó csalódott voltam, de még akkor is az volt bennem, hogy innen is felállok! Időközben lejárt a liverpooli szerződésem, és hazatértem az MTK-hoz. Akkor pedig a jobb lábamban szakadt el a keresztszalag...
Na, akkor volt néhány kemény napom, még az is felvetődött, hogy abbahagyom. Volt azonban egy gyerekkori álmom: NB I-es futballista akartam lenni! Úgyhogy megint összekaptam magam, és 2012. október 19-én eljött az a pillanat, amire vártam, a Vidi ellen bemutatkozhattam az NB I-ben. Meglehet, más három ilyen súlyos sérülés után már feladta volna, én büszke vagyok arra, hogy újra és újra volt erőm talpra állni. Végül százöt első osztályú mérkőzésen játszhattam, és ha bajnok nem is lettem, a Vidivel kétszer voltam ezüst-, az MTK-val pedig egyszer bronzérmes. Már azon is mosolygok, hogy a fehérváriak azt megelőzően, illetve azt követően lettek aranyérmesek, hogy két évet eltöltöttem a klubnál, míg a Honvéd éppen azelőtt lett első, hogy odaigazoltam. Kicsit elcsúsztam... Sebaj, majd edzőként vagy vezetőként összejön az arany.

– Örülök, hogy nem megtört, a karrierjét sirató, hanem vidám és derűlátó ember ül velem szemben.
– Mindig pozitívan álltam azokhoz a szituációkhoz, amelyekkel a sors szembesített, ma sincs ez másként. Amin keresztülmentem, formálta a személyiségemet, tudom, merre tartok, nincs miért aggódnom. Van élet a futball után is.