Kusnyír: Az Újpest–Fradi párosítás gyerekként semmit sem mondott

Vastag hótakaró alá bújt az alsókerepeci futballpálya.

A csontig hatoló decemberi mínuszokban csend honolt a fehérre festett kapufák körül, pedig a kárpátaljai (vagy ahogyan a helyiek mondják: kárpátaljasi) grundon év közben gyakran pattog a labda, a szegény faluban sok gyereknek a mai napig a foci jelenti az iskola utáni programot. Lapunk kedvéért a harmadik helyen telelő Debrecenbe az ősszel berobbanó jobbhátvéd, a 18 esztendős Kusnyír Erik is dekázott néhányat a pályán, ahonnan évekkel ezelőtt édesapja este fél tizenkettőkor rángatta haza („Azt mondta, ne maradjunk kint ilyen sokáig, pláne, hogy sötétedés után már úgysem látjuk a labdát. Pedig direkt vittem magammal szendvicseket, hogy ne kelljen hazamennem”). Merthogy a Loki tehetsége is a munkácsi járásból származik, a magyarok és ukránok által lakott Izsnyétén cseperedett fel, de nagyszülei, valamint a foci miatt a szomszédos Alsókerepec is fontos szerepet játszott gyerekkorában, hogy aztán meglehetősen kacskaringós úton jusson el Debrecenbe.

Ha nehezen is, de meg lehet élni

A hétköznapitól eltérő pályaív és a kárpátaljai fiatalok helyzetének megértéséhez lapunk – a futballista menedzserei, Horváth Zsolt és Rózsa Sándor segítségének köszönhetően – a magyar határtól 33 kilométerre fekvő Izsnyétén látogatta meg a labdarúgót, és miután túljutottunk az itt-ott kátyúkkal, buckákkal nehezített utakon, a szülői házban Erik édesapja, a családi vállalkozásban vegyesboltot és bárt üzemeltető Viktor mesélt a régió hétköznapjairól.

„A jelenlegi helyzet elég nehéz Ukrajnában, ám aki hajlandó dolgozni – ha nehezen is, de – meg tud élni – mondta lapunknak a családfő. – Több családnál látni, hogy a gyerekek Magyarországon, Németországban vagy Ausztriában próbálnak munkát szerezni, és onnan támogatják a családjuk itthon maradt tagjait, ezért itt némileg jobb a helyzet. Amennyire látom, a faluban a magyarok jobban élnek, mint az ukránok, de barátságban. Nincsenek konfliktusok, kölcsönösen ünnepeljük a fontos dátumokat. Decemberben és januárban a keresztény és a pravoszláv karácsonyt is tartjuk.”

Bár a kétezer fős faluban kevés a munkalehetőség, és első ránézésre a szórakozási lehetőség is, Kusnyír Erik boldog gyerekkorról mesél.

„Öröm volt itt felnőni, az iskola után azonnal rohantunk az utcára a haverokkal – idézte fel a kezdeteket a Loki magyarul és ukránul is anyanyelvi szinten beszélő játékosa. – Minden faluban találni finom almákat és barackokat, amelyeket tilos leszedni. Mi időnként kicsit bűnöztünk, sötétedés után belógtunk, levágtunk néhány almát, és mentünk a pályára. Ettünk, beszélgettünk, hülyéskedtünk, elvoltunk. Hat- és nyolcéves korom között jártam kick-boxra, de amikor a füves pálya körül futottunk, csak arra vártam, hogy kipattanjon hozzám a labda, és visszarúghassam.”

Nem meglepő, hogy a küzdősportot hamar felváltotta a foci, és bár a szomszédos faluban, Alsókerepecen élő nagymamánál a magyar adókon időnként az NB I-be is belenézett, Ukrajnában élő kisgyerekként akkoriban nem a magyar élvonalról álmodozott. Hiába élt közel a határhoz, a szíve inkább a közel nyolcszáz kilométerre fekvő Kijevhez húzta.

A késsel kiszúrt labda története

„Mivel ebben az országban éltem, az ukrán bajnokságot követtem – folytatta Kusnyír Erik. – Errefelé akkoriban minden kisfiú a Dinamo Kijev vagy a Sahtar Doneck játékosa akart lenni. Kádár Tamásra például ezért tekintek példaképként, kemény munkával elérte, hogy a kijevi csapatnál futballozhat. Ha a magyar adókon időnként bele is néztem a magyar meccsekbe, nem nagyon kötött le. A közelség miatt a Debrecenről hallottam, de az Újpest–Fradi párosítás akkoriban semmit sem mondott volna. Tudtam, hogy vannak budapesti csapatok, de nem tudtam volna felsorolni őket.”

A foci folytatásához iskolaváltásra is szükség volt, az aprócska izsnyétei suliban ugyanis csak úgy oldható meg az oktatás, ha a gyerekek egyik fele délelőtt, a másik fele pedig délután jár órára. Hiába tanít a játékos édesanyja, Erika a mai napig abban az intézményben, ott nem tolerálták a délutáni edzések miatti hiányzást – így aztán egy faluval odébb, a kerepeci suliban folytatta. Később Munkácson lett igazolt játékos, majd hetedik osztályos korában bejelentkezett érte a Karpati Lviv. Csakhogy a lembergi székhelyű együttes bázisa közel 250 kilométerre fekszik a szülői háztól.

„Mivel a csapatnak nincs kollégiuma, keresnünk kellett egy családot, amelyiknél lakhat – mesélte Erika, a játékos édesanyja. – Nyolcadik osztályosként, egy teljesen idegen helyen... Amikor az ottani edző talált neki családot, amely befogadta, leültünk beszélni Erikkel. Jó lesz neked egyedül? Nem fogsz sírni? De Erik menni akart. Már gyerekként is a foci érdekelte, ha nem volt itthon labda, papírból összegyúrt magának egy galacsint, és azt rugdosta. A kerepeci nagyszülőknél aztán szétrúgta a falat, ezért a nagymama késsel kiszúrta a labdáját.”

„Még egy esztendő elteltével is hiányzott az otthonom, de azt mondtam magamnak, nem lesz belőlem semmi, ha mindig haza akarok menni. Ezért aztán maradtam. Később, amikor Magyarországra költöztem, nehéz volt elhagyni a lembergi barátaimat, de éreztem, hogy ez a helyes döntés” – tette hozzá Kusnyír Erik.

A Lvivnél sokat fejlődött, az ottani edzők jó munkát végeztek, ám a szállással, a felszereléssel, valamint a tornákkal kapcsolatos költségek többször az Izsnyétén maradó családra hárultak. Ekkor lépett a többszáz kilométeres utat addig hetente kétszer beiktató édesapa, felhívta egyik ismerősét, akinek fia akkor már a Debrecenben futballozott, hogy nem tudna-e segíteni.

Szánkózás csak a leves után

Néhány telefon után Eriket a Debrecen korábbi csatára, Kerekes Zsombor hívta próbajátékra, és mivel megfelelt, a klub utánpótlásedzőjének, Sándor Csaba segítségének is köszönhetően ismét családja közelébe költözött – ám immár a határ túloldalára, Magyarországra. A FIFA-szabályzat miatt (ha az utánpótlás-játékos csapatot és országot is vált, az új klub nem eshet ötven kilométernél távolabb a határtól, és legalább fél évig köteles ott maradni) fél évig a Tarpa játékosának számított, ám már akkor is a Lokival készült, igaz, csak felkészülési meccseken léphetett pályára. A hat hónap elteltével viszont minden akadály elhárult, sőt, a játékos azóta bejátszotta magát a DVSC első csapatába.

„Nem tudom, mire vitte volna Ukrajnában, de örülök, hogy Magyarországon vált profi játékossá – mondta Erik édesapja. – Kárpátalján sok a tehetség, de errefelé nincs, aki felkarolja őket. El sem tudom mondani, mennyire büszke vagyok, amikor látom, hogy élvonalbeli meccsen fut ki a pályára, de mivel még csak tizennyolc esztendős, kicsit izgulok, hogy mi lesz a történet vége.”

„Sokat számít, ha látom a szüleimet és a kishúgomat a lelátón – mondta a jobbhátvédként és védekező középpályásként is bevethető labdarúgó. – Pontosan tudom, merre ülnek, a bemelegítésnél mindig integetek nekik, és bár minden meccsen motivált vagyok, rátesz egy lapáttal, ha meglátom őket. A futball mellett persze tanulnom is kell, hamarosan érettségizem a Balasházy János középiskolában.”

A falu utcáin haladva szembe jönnek az emlékek, legyen szó akár a hajnali gombaszedésről, akár az óvodáról („Édesanyám nagyon kedves magukkal, de azért van szigorú oldala is. Egyszer úgy elbújtam az oviban, hogy órákig kerestek az óvó nénik, majd végső elkeseredésükben behívták anyukámat. Ő csak erélyesen megszólalt, hogy Erik, gyere elő, én meg azonnal előbújtam”), akár a telente szánkózásra hívogató dombról („A nagymamám csak akkor engedett el, ha előtte ettünk levest. Akár jólesett, akár nem, nem tolhattuk félre. Ha ellenkeztünk, nézhettük, ahogy a többi gyerek szánkózik.”), vagy az anyai nagyszülők házáról („A nagymamám az összes statisztikámat tudja, és ha kicsivel tovább maradok a földön, legszívesebben már tárcsázná a kórházat.”).

Bár Kusnyír Erik még csak 18 esztendős, nagy utat tett meg a kárpátaljai faluból.

Vajon hol lesz az út vége?