Csodás életem van – Beszélgetés az M4 Sport közönségkedvencével

– Ki miatt kezd el futballozni egy 1988-as születésű pécsi gyerek? Dárdai Pál, Tököli Attila, Gera Zoltán, esetleg Róth Antal?
– Nem a példaképek hajtottak a pályára, hanem a futball iránti szeretet. Amikor elsős lettem, a szüleimmel úgy voltunk vele, jó lenne, ha versenyszerűen sportolnék. Mivel mindenki focizott az osztályban, sokáig nem kellett azon morfondíroznunk, hogy mit. Lementem és
ott ragadtam.

– A hajdani osztálytársak közül elmondhatja még valaki magáról, hogy az első osztályból az első osztályig jutott?
– Szatmári Lórándnak is sikerült. Vele ugyanúgy együtt nevelkedtem, mint Tamás Lászlóval – a sors különös fintora, hogy egy-két hete már menedzserként segítettem neki abban, hogy Szombathelyre, a Haladáshoz igazoljon.

– Mikor érezte, hogy magasabb szintre juthat?
– Tizenhat évesen. Akkor ugrás­szerűen javult a teljesítményem. Négy egymást követő mérkőzésen négy-négy gólt lőttem, a pécsi edzők fel is kapták a fejüket. Fél év múlva felvittek az első csapathoz, és még a tizennyolcat sem töltöttem be, amikor bemutatkoztam az NB I-ben. Keszei Ferenc bátran bedobott a mély vízbe, holott az idő tájt nem létezett a „fiatalszabály”. Kár is volna tagadni, egy év leforgása alatt nagyot fordult velem a világ, tizenhat évesen még kiegészítő embernek számítottam a saját korosztályomban, erre egy év múlva, tizenhét esztendősen pedig már élvonalbeli labdarúgónak vallhattam magam.

– Amikor a kispadon ült az ifiben, nem gondolt arra, hogy kár ezt erőltetni?
– Annyira szerettem focizni, hogy fel sem vetődött bennem. Közben az iskolában is jól ment a sorom, a sport és a tanulás kiegészítette egymást. Céltudatos gyerek voltam, tizenhat évesen nemcsak arra vágytam, hogy profi labdarúgó legyek, azt is elhatároztam, hogy jogi diplomát szerzek. Huszonnégy éves koromra ez is sikerült. Hozzátehetem, hogy könnyen, mert a szabadidőmet a tanulásra fordítottam. Az edzés után gyakorta a könyvtárba vezetett az utam, a szorgalmi időszak nagy részét ott töltöttem. Azt szoktam mondani, hogy amíg nem végeztem el az egyetemet, hobbiból futballoztam – a karrierem a diploma átvétele után indult be igazán.

JÓZSI BÁCSI EDÉNYE FRISS SÁRGADINNYÉVEL

– Volt olyan edzője, aki válaszút elé akarta állítani?
– Volt. Feltehetően zavarta, hogy más területen is jó vagyok. Engem viszont nem zavart, hiszen úgy véltem, a foci mellett sok minden megfér, talán csak az orvosi egyetem elvégzése nem. A helyzetemet könnyítette, hogy egyéni tanrend alapján készültem, akkor tanultam, amikor akartam és tudtam. A pályafutásom azért is ívelt felfelé az egyetemi éveim után, mert a diploma megszerzése magabiztosságot adott, hiszen amiért oly sokat küzdöttem, elértem. A szerződésem éppen ekkor járt le a PMFC-nél, és mivel a vezetők nem marasztaltak, a legjobbkor jött az MTK megkeresése. A pécsi vonal ugyanakkor nem szakadt meg, hiszen a kék-fehéreknél a Pécshez ezer szállal kötődő Garami József lett az edzőm.

– Számos aranyos történet jut eszembe Józsi bácsiról, az egyik legkedvesebbet örömmel felelevenítem. Még egy hónapja sem voltam az MTK-ban, amikor egy héttel a bajnoki rajt előtt, az utolsó felkészülési meccsen eltört a lábam. Az ellenfél védője rám csúszott – már vittek is a Fiumei úti kórházba. Még az éjjel megműtöttek, másnap reggel kilencre a szüleim jöttek be hozzám, tízre Józsi bácsi. Hozott egy hamburgert, egy-egy szénsavas, illetve szénsavmentes ásványvizet, mert nem tudta, melyiket szeretem, egy Nemzeti Sportot és egy Blikket, hogy legyen mit olvasnom, valamint egy, a felesége által frissen szeletelt sárgadinnyével teli műanyag edényt. Egy-két hete voltam csak a játékosa, mégis olyan gesztust gyakorolt, amilyet kevesen. Mindamellett a legjobb edzőim egyike volt, nagyon szerettem vele dolgozni. Nagy Tamással és Róth Antallal szintúgy. Megint csak fogjuk a sorsra, hogy a pécsi kötődésű edzőkkel találtam meg leginkább a hangot. No meg Debrecenben Herczeg Bandi bácsival, igaz, nála sajnos nem sokat játszhattam, holott éreztem, hogy bízik bennem.

– A PMFC-vel bajnok lett a másodosztályban, az MTK-val és a Lokival harmadik az élvonalban. Melyik érem csillog a legszebben?
– Pécsi gyerekként természetesen az NB II-es arany sokat jelentett nekem, a Debrecennel elért harmadik hely legalább annyit, de az MTK-val szerzett bronz első az egyenlők között. Karrierem legszebb két évét a Hungária körúton töltöttem. Sehol nem találkoztam olyan családias légkörrel, mint a kék-fehéreknél, ráadásul a játék is jól ment. Pécsről felkerülve hamar otthonra leltem Pesten, nem csoda, hogy ma már itt élek. Ez azzal is jár, hogy sajnos ritkán jutok haza a szüleimhez, de amikor csak tehetem, meglátogatom őket.

JÖN-MEGY, OLYAN MINT A TELEFONJA – MOBIL

– Így nőttem fel, nincs ezzel gondom. Az egyetem elvégzése után ügyvédjelöltként dolgoztam, majd a Hivatásos Labdarúgók Szervezeténél segítettem Horváth Gábor munkáját. Amíg korábban némelyek élcelődtek azon, hogy tanulok, miután diplomás ember lettem, megszűntek ezek a hangok. Olybá tűnik, mindenkinek bizonyítottam, hogy nem a futottak még kategóriájába tartozom. Gáborral azóta elindítottuk közös ügynökségünket, a PFAgencyt, nem titok, ez gyakorlatilag huszonnégy órás ügyeletet igényel. A telefonom soha sincs kikapcsolva, korhol is emiatt a menyasszonyom. A munkám azonban ezzel jár. Szüntelen jövök-megyek, olyan vagyok, mint a telefonom – mobil.

– Most nem ezen mosolyognánk, ha tavaly februárban nem esett volna át életmentő szívműtéten. Az operáció, hála az égnek, sikerült, ám a pályafutását be kellett fejeznie. Hogyan tudta ezt feldolgozni?
– Lassan és nehezen. Huszonnyolc évesen borzalmas nehéz volt kimondani, hogy vége, ennyi volt.

– Beszélhetünk erről hosszabban?
– Persze. A beavatkozás után csaknem három hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a nyilvánosság elé álljak. Akkor éreztem magamban annyi erőt, hogy nyíltan beszéljek arról, amit átéltem. Az önök lapjában meséltem arról, hogy 2016 karácsonya még tökéletes harmóniában telt. Közben alig vártam már, hogy kezdődjön a felkészülés, hogy újra futballozhassak. Január ötödikén edzettünk először, akkor még az járt a fejemben, hogy izgalmas tavasz vár ránk a Lokival. Jóleső fáradtsággal mentem haza, késő estére azonban belázasodtam. A lázmérő csaknem negyven fokot mutatott, és egy hétig nem is csökkent. Edzeni már másnap sem tudtam. Több mint egy hétig feküdtem otthon legyengülve, majd következett a fertőzőosztály. Fogalmunk sem volt, mi a bajom. A bizonytalanság szörnyű volt. Mégis csak átmeneti gyengeségre gyanakodtam – egészen addig, amíg egy orvos azt nem mondta, hogy furcsa szívzörejt hall. Onnantól kezdve felgyorsultak az események. Nem sokkal később már a kardiológiai intézetben találtam magam, ahol az első jelentősebb vizsgálat után szembesítettek azzal, hogy szívbelhártya-gyulladásom van. Amikor megszületett a diagnózis, az egyik doktor nem kertelt: „Zsolt, az ön futballpályafutása véget ért.”

– Ez még most is iszonyúan hangzik, de akkor kegyetlen lehetett.
– Nem szépítem, az volt. Rengeteg kérdést tettem fel magamban, csakhogy egyikre sem találtam választ. Sokkhatásként ért, amikor tudatták velem, hogy az operáció elkerülhetetlen. Sajnos a bakteriális fertőzés hatására súlyosan károsodott a szívbillentyű. Nyitott szívműtét volt. A beavatkozás előtt már érlelődött bennem a gondolat, hogy jó lenne egy ügynökséget nyitni, nos, utána volt időm bőven ezen töprengeni, két hónapot töltöttem ugyanis kórházban. De legalább annak örülhettem, hogy élek. Ha nem derül fény a problémára, megeshetett volna, hogy összeesek a pályán…

– A kórházi ágyban fekve érezte, mennyien szorítanak önért? Látta a „Gyógyulj meg, Doki!” feliratú pólókat, amelyeket csapattársai viseltek?
– Éreztem és láttam. Csakugyan tapasztaltam, hogy sokan állnak mellettem, de a legtöbbet a szüleim és a kedvesem, valamint a barátaim segítettek. Ők olyan támaszt nyújtottak, ami akkor elengedhetetlen volt számomra. Amikor azon tépelődtem, miért velem történik mindez, miért nem futballozhatok, miért nem élvezhetem már a játék örömét, ők ott voltak mellettem. Ezért örökké hálás leszek nekik.

– Talán illett volna ezzel kezdeni: hogy van?
– Köszönöm, jól. Sőt tökéletesen! Heti négyszer-ötször lemegyek a konditerembe, idővel szeretnék megtanulni teniszezni is. Ha valakinek egyszer felnyitják a mellkasát, oda kell figyelnie magára, de nincs ezzel gond, óvatos duhaj vagyok. Vannak olyan sportágak, amelyeket nem űzhetek, merthogy nem ajánlott a testi kontaktus.

– Labdába sem rúghat?
– Eleinte úgy volt, hogy soha többet, de azóta kiderült, hogy a kispályás foci belefér. Ezúton jelezném is, hogy szabadon igazolható vagyok… A viccet félretéve: a barátokkal játszottam is már egyszer-kétszer, élveztem minden percét, jó volt tapasztalni, hogy a régi beidegződések megmaradtak. A profi közeget persze messze kerülnöm kell – holott abban is elboldogulnék, hiszen még mindig csak harminc vagyok. Legjobb tudomásom szerint mintegy húsz évvel ezelőtt Pál Zoltánnak is a szíve miatt kellett felhagynia a focival, remélem, a következő húsz évre vagy annál is többre kipipáltam ezt a fejezetet.

NE AGGÓDJ, OTT A JOGI DIPLOMÁD!

– Amikor a haverokkal játszik, nem fél?
– Nem. Rendszeresen járok kontrollra, az orvosok eddig mindent rendben találtak.

– A cimborák is vigyáznak önre?
– Nem szükséges, vigyázok én magamra. Egyébként tudja, mi az érdekes?

– Hallgatom.
– Senkinek nem kívánom azt, ami velem történt, de valahol a mélyén ebben is a sors kezét vélem felfedezni. Hiszen egy olyan futballistát „tett partvonalon kívülre", akinek volt diplomája. Másként fogalmazva: akinek volt mást csinálnia, ha úgy tetszik, menekülőútja. „Nem focizhatsz többé? Ne aggódj, ott a jogi diplomád!" – gondolhatta a sors. Ha onnan nézem, hogy szep­temberben beindult a PFAgency, nem tévedett. Mint mondtam, a kórházban fekve volt időm alaposan átrágni magamat azon, mitévő legyek. Testben és lélekben egyre erősebb lettem, mígnem eljutottam odáig, hogy a pályán eltöltött évtizedek és a tanulmányaim feljogosítanak arra, hogy a futballban maradjak. Mivel a foci az életem, nem akartam eltávolodni tőle – ma már kijelenthetem, hogy az ügynökség megalapításával a legjobb döntést hoztam, illetve hoztuk meg.

– Ha bekopogtat valahova, számít a múltja?
– Úgy érzem, igen. Sok újdonsággal nem szolgálhatnak nekem. Kétségkívül nagy előny a labdarúgómúltam, az esetek kilencvenkilenc százalékában tudom, ki miről beszél. Félig-meddig még játékosfejjel gondolkodom, bizonyos helyzetekben ez is sokat segít.

– Futballistaként volt rossz tapasztalata menedzserrel?
– Sajnos volt. Olyan attitűddel találkoztam, amit sohasem szeretnék képviselni. A tiszta, egyenes beszéd híve vagyok, nem szokásom felelőtlenül ígérgetni, amit vállalok, megvalósítom. A játékosok számíthatnak rám a mindennapokban, volt olyan, aki a magánéletbeli problémája megoldásához is az én tanácsomat kérte. Örömmel teszem hozzá, megoldottuk. Úgy veszem észre, pozitív a fogadtatásom ezen a téren is. Reméltem, hogy jól indul majd az ügynökség, ám hogy ennyire intenzív lesz a munka, arról álmodni sem mertem volna.

– Talán kérdezni sem kellene: élvezi?
– Nagyon! Passzol az életstílusomhoz. Egy éve sincs, hogy megnyílt az iroda, de már túl vagyunk tíz élvonalbeli transzferen, és az NB II-ben is sikerült több játékosnak csapatot találni. Van, amikor könnyen eljutunk a szerződés aláírásáig, van, amikor nehezebben – mindkét végletnek megvan a maga szépsége. Szóval, tényleg jól alakulnak a dolgaink, ráadásul még jogászt sem kell alkalmaznunk…

– Jó ideje az M4-en is látható szakértőként. Megszokta, megszerette a televíziós szereplést?
– Jól megfér a napi munka mellett. Korábban közreműködtem NB I-es, NB II-es, sőt Bajnokok Ligája-mérkőzések közvetítésében, míg az elmúlt hetekben a világbajnoki meccseken is látható voltam. Dicséretből éppúgy jut, mint bírálatból, de ez a szakma velejárója. Igyekszem reálisan értékelni, ha valamiről úgy vélem, hogy nem jó, annak hangot adok, ugyanakkor szép köntösbe bújtatva. Amondó vagyok, a kritika előrevisz, csak nem azt kell hangsúlyozni, hogy ami rossz, miért rossz, hanem azt, hogy miként lehetne rajta javítani. Szakértőként az a feladatom, hogy minél fogyaszthatóbbá tegyem a műsort. Hosszasan készülök, utánanézek mindennek, hogy aztán a stúdióban ülve vagy a pálya szélén állva rávilágíthassak olyasmire, amit a laikus nem vesz észre.

– Ez esetleg út is lehet az edzői pályához?
Kizárt, hogy valaha edző leszek. Bár soha ne mondd, hogy soha... Maradjunk hát annyiban: jelen pillanatban elképzelhetetlennek tartom, hogy leülök a kispadra.

– Miért?
– Nem tudom – de így érzem. Az edzősködést meghagyom azoknak, akik erre tették fel az életüket.

– Májusban töltötte be a harmincat, életében sok mindenen keresztülment már. Ha azt mondom, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott ember ül velem szemben, rábólint?
– Igen! Annak ellenére, ami történt velem, csodás életem van. Optimista, mindenben a jót kereső személyiség vagyok, ám a műtétet követő napokban nem hittem volna, hogy ilyen hamar talpra állok. Amióta kijöttem a kórházból, rengeteg pozitívum ért, a szeretteim támogatása mellett ennek is betudható, hogy gyorsan megtaláltam a helyem a civil életben. Korábban is azt vallottam, hogy a pesszimizmus és az önsajnálat szemernyit sem visz előre, az elmúlt hónapok eseményei pedig végképp meggyőztek arról, hogy jó úton járok. Ezért is vagyok itt, és ezért is vagyok boldog. Tulajdonképpen ennyi az én történetem.