„Csak szeretett volna…” – a Videoton légiósa még nem adta be a derekát barátnőjének

– Fogadok, nem fél a repüléstől…
– Nem bizony! Édesapám és édesanyám is repülőgépgyárban dolgozott, ha valaki, én jól tudom, mennyire precízen össze vannak rakva ezek a gépek. Minden milliméternek jelentősége van, azt követően jöhet a több százszori próbarepülés. Az osztrák üzemben többféle Airbust és Boeingeket is gyártottak.

– Ön sosem akart ott dolgozni? Nem vonzotta a repülés?
– Sosem. Amióta az eszemet tudom, futballista akarok lenni. Egyetlen más sportágat sem próbáltam ki, háromévesen már a labdát rúgtam. Mehettem volna kosarazni, úszni, birkózni, mindenhová hívtak, de engem csakis a labdarúgás érdekelt. Volt kitől örökölnöm a szeretetét, édesapám is játszott nagypályán, odahaza Boszniában egész jó spílernek számított. Csakhogy sajnos fiatalon megsérült, így kénytelen volt abbahagyni a futballt.

– Emlékszik a gyerekkori évekre?
– Egy apró faluban születtem, ahol ha végigsétáltam az utcán, jóformán mindenkinek köszönni kellett. Az emberek egytől egyig ismerték egymást, sőt ez a mai napig így van.

– Büszkék az otthoniak Anel Hadzicra?
– Azt hiszem, igen. Tudják, hogy válogatott futballista lett belőlem, hogy vittem valamire. Ez arrafelé nagy szó. Ha tehetem, a mai napig hazajárok, noha a nagypapám már nem él, a nagymamámat mindig örömmel meglátogatom, és más rokonok is élnek a környéken. Magával ragadó az ottani falusi élet.

– Négyévesen aztán Ausztriába költözött a családjával. A háború miatt voltak kénytelenek elmenni?
– Amikor kitört a háború, édesapám szerencsére már Ausztriában dolgozott. Akkor már nem lett volna lehetőségünk elköltözni, lezárták a határokat, egyetlen férfi sem hagyhatta el az országot. Apu egy évvel a háború kirobbanása előtt költözött el, bennünket már úgy csempészett ki maga után. Egyszer csak édesanyám szólt, hogy pakolnunk kell, holnaptól már nem itt élünk. Összerámoltuk a legfontosabb dolgainkat, és mi is mentünk Ausztriába.

– Vannak emlékei a háborúról?
– Sajnos elég sok… Élénken élnek bennem a részletek. Be kell vallanom, nem is szeretek erről beszélni. Legyen elég annyi, láttam eleget, sőt, sokkal többet, mint amit egy gyereknek kellene. Puskákat, gépfegyvereket, vérző, megcsonkított embereket. A lényeg, hogy idejében költöztünk Ausztriába.

– Ezek szerint németül perfektül beszél, ugye?
– Igen. Az óvodát már Ausztriában kezdtem, a barátaim, később az osztálytársaim is osztrákok voltak. Nem volt más választásom, ha meg akartam értetni magamat, az ő nyelvükön kellett megszólalnom. Odahaza a szüleimmel sosem beszéltünk németül, a négy fal között megtartottuk a saját nyelvünket, a saját szokásainkat. Eleinte nem kevés nehézséggel kellett megküzdenünk, egy osztrák faluban olyan picike lakásban éltünk, amelybe jószerével egy nagy ágy fért be, és egy tusoló volt benne. Édesanyám jó ideig nem talált munkát, és a keresetkiegészítés miatt apu az osztrák ötödosztályba is elment futballozni. Fájt a lába, de összeszorította a fogát, hogy nekünk ne kelljen nélkülöznünk. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek.

– Öccse, Elvir is a Videoton játékosa. Lát benne fantáziát?
– Elvir tizenkilenc éves, előtte a jövő. Ezzel szerencsére ő is tisztában van. A múlt télen költözött Székesfehérvárra, mindent a labdarúgásnak rendel alá.

– Együtt élnek?
– Még csak az kellene! Elvir a csapattársával lakik, én pedig egyedül. Olykor ellátom jó tanácsokkal, de nagyon makacs, néha még rám sem hallgat. Azt mondja, ő pontosan tudja mit akar, mit szeretne elérni.

– Jó testvérek?
– Mondhatom, igen. Tíz év van közöttünk, és igazából sosem volt közöttünk konfliktus. A szüleink belénk nevelték: ha mi egymással is harcolunk, kire számítsunk az életben? Egy család vagyunk, az a jó, ha mindig, mindenben számíthatunk egymásra. Ezt egy életre megtanultuk.

– Szóval egyedül él… Barátnője sincs?
– Van. Szarajevóban lakik. Éppen a napokban érkezik hozzám látogatóba, egy hétig lesz itt nálam. Szerencsére van közvetlen repülőjárat Budapest és Szarajevó között, ami azért megkönnyíti a dolgunkat. Anna hozzám illő lány, ő is szereti a sportokat, úgy érzem, neki is köszönhető, hogy egyre jobb formába lendülök. Ismerem magam, ha lelkileg nem vagyok rendben, a játék sem megy jól. Anna egyébként újságíró.

– Vannak jó kérdései?
– Mi az hogy! Megismerkedésünk után rövid ideig nem tudtam, mivel foglalkozik, gyanús volt, hogy túl sokat kérdez. Valahogy sejtettem, hogy újságíró. Az egyik legnagyobb bosnyák televíziónál dolgozik, minden témában készít riportokat: politika, közélet, sport…

– Anel Hadziccsal készített már interjút?
– Csak szeretett volna… Még nem adtam be a derekamat.

– Házasságról beszélgettek már?
– Túl rövid ideje vagyunk ahhoz együtt. Mindössze két hónapja tart a kapcsolat, talán majd idővel. Egyébként viccesen mondtam már neki, ha egyszer házasságra kerül sor, mélyen a pénztárcánkba kell nyúlnunk, a családom ugyanis olyan hatalmas, hogy egy egész stadiont ki kell majd bérelnünk. Édesanyám és édesapám részéről is óriási a rokonság, annyi unokatestvérem van, hogy felsorolni sem tudnám őket. Vannak érdekességek is a famíliában, hogy csak egyet mondjak: édesapám bátyja és anyu húga összeházasodtak. Mondtam én, hogy kicsi a falu odahaza.

– Visszatérve Ausztriára. Hány éves koráig is játszott a helyi csapatban?
– Tízéves voltam, amikor elmentem a Ried akadémiájára. A lehető legjobb döntés volt. Tizenhat évesen megkaptam első profi szerződésemet, onnantól tudtam, semmi és senki sem állíthat meg az álmaim elérésében. Szerettem volna híres futballista lenni, gólokat lőni, telt ház előtt futballozni. Hálás vagyok, hogy sikerült. Igazi sportcsalád a miénk, ahogy említettem, apu futballozott, édesanyám annak idején a jugoszláv röplabdabajnokságban játszott, de nem volt elég pénz, nem tudott eleget keresni, így abbahagyta, és elment dolgozni. Ez egyébként is jellemző volt az akkori időkre.

– Mármint?
– Mármint hogy mennyire nehéz évek voltak. Sokan nélkülöztek, alig tudtak enni adni a gyerekeiknek. Sajnos néhány helyen manapság sem sokkal jobb a helyzet, ráadásul három nemzet él közel egymáshoz, nem véletlen, hogy olyan sok a konfliktus. A futballban sem könnyű boldogulni, odahaza romos stadionokban, jóformán üres lelátók előtt játszanak.

– Magyarországot megszerette?
– Ezt komolyan kérdezi?! Egyszerűen szuper hely. Napról napra szebb. Korábban sosem jártam itt, immár kijelenthetem, örömmel maradnék hosszú távon.