„Azt hittem, én vagyok a lökött, hogy edzésen lökdösöm a társaimat”

A hamiskás mosoly a régi: „Elég szép a gyep, nem? Kár, hogy az enyém otthon nem ilyen."

Dombi Tibor a Debreceni Labdarúgó Akadémia kilenc, biliárdasztal simaságú edzőpályájának egyikén a zöld pázsitot szemléli.

Van, ami nem változik: a rövid gatya, a póló, a stoplis cipő továbbra is a lábán. Sípcsontvédő már nem kell. Síp annál inkább. Na, nem mintha a Debrecen U17-es csapatának edzésén túl sokszor fújna bele. Arra ott van a korosztályos csapat edzője, a korábban szintén Debrecenben futballozó Szatmári Csaba, miközben Dombi Tibor a tizenhét éves korosztály másodedzőjeként inkább a háttérben marad.

„Így alakult ki, Csaba a keményebb – avatott be a részletekbe debreceni látogatásunk alkalmával Dombi Tibor. – Amolyan jó zsaru, rossz zsaru páros a miénk. Csendben odasúgom neki, hogy melyik srác nem végzi rendesen a gyakorlatot, ő leteremti, én meg mosom kezeimet. Jól van ez így... Mondtam is Csabának, őt majd megutálják, engem pedig megszeretnek. Mint ahogy azt is meghagyom neki, hogy a fiúk felálljanak, ha belép az öltözőbe, én viszont alig tudom őket leszoktatni erről, ha átlépem a küszöböt. Nincs vele különösebb baj, csak nekem nem jön be."

Miközben kollégája a bemelegítést vezényli, a korábbi debreceni kedvenc szép csendben körbejárja a pályát, leszúrja a karókat, elhelyezi a kerülőket, a szeme sarkából pedig a fiatalokat figyeli.

„A kiszámíthatatlanság jellemző a fiatalokra. Tavaly az U19-es csapatnál voltam, és megtörtént, hogy Csabival a fejünket fogtuk, és mindketten ugyanarra gondoltunk: nem ússzuk meg öt kapott gól alatt. Aztán ahogy az egyik srác feljavul, húzza magával a többit, és teljesen megváltozik a meccs képe. Vagyis kitalálhatjuk mi a taktikát, mutogathatunk a mágnestáblánál, de végső soron úgyis azon múlik, hogy a gyereknek aznap mennyire van kedve futballozni."

Amikor a hat az öt elleni labdatartásra kerül a sor, már kissé komorabb tekintettel figyeli az edzőpáros a gyakorlatokat, főleg, amikor a hattagú csapat játékosai hosszú, nagyon hosszú másodpercekig képtelenek labdát szerezni.

„Ilyenkor rájuk szólunk, hogy több sprint, dinamikusabb, robbanékonyabb mozgás kell, és sokkal nagyobb tempó. A következő körnél még így csinálják, utána szép lassan csökken a sebesség. Sokszor olvasom, sőt annak idején magam is tapasztaltam, hogy külföldön nagyobb az iram, de most, hogy a másik oldalon vagyok, még nem jöttem rá, mit tehetnénk. Mindenki rávágja, hogy itthon sem tiltja senki a nagyobb intenzitást. Ez így is van. De... Most itt vagyok az edzői pályám elején, és nem jöttem rá, mit tehetnék azon kívül, hogy folyamatosan mondogatjuk, gyorsabban, gyorsabban. Annak idején nekem sem tiltották meg, itthon azt hittem, én vagyok a lökött, hogy minden edzésen rugdosom a társaimat. Aztán amikor kikerültem külföldre, rögvest az első tréningen letaposták rólam a cipőt. Szóval noszogatjuk mi őket, de amikor a hatszor kétperces, nagy intenzitású öt az öt elleni játék közben azt kérdezik, hogy ebből mennyi van még..."

A több mint másfél órás edzést egymás elleni játék zárja, egy-egy súlyosabbnak vélt hiba után megállítják a játékot, elmagyarázzák a gyerekeknek, mit kellett volna másként csinálni.

„Vannak nagyon tehetséges, nagyon jó szellemiségű gyerekek. Szóval ígéretekből nincs hiány, de furcsa, hogy a hátrányban lévő csapatot gyakran noszogatni kell, ne adja fel, és tegyen meg mindent a fordításért. Persze tudom, hogy a mostani időket nem lehet összehasonlítani a múlttal, mégis... A mi generációnk valahogy más volt. Ha én a bátyáimmal focizom, biztos, hogy vér folyik, és valamit eltörünk közben, annyira akarunk nyerni. Talán a maiak kevesebbet fociznak, mint anno mi tettük. A mostani fiatalok többsége az edzés után nem rohan a grundra, nem kispályázik, nem egyérintőzik. Annyit tesz a futballért, amennyit az edzés alatt tud. Gyerekként szombat délelőtt lejátszottam a meccsemet, hazamentem ebédelni, és estig fociztam. Persze nem szabad csak a gyerekekre mutogatni. Ma a pihenés, a regeneráció, a tudományos háttér korát éljük, s talán azért tűnnek el a grundok, mert a profi futballban már nincs szükség rájuk. Mert a klubok nem akarják, hogy a gyerekek esetleg a baráti foci közben, a dühöngőben megsérüljenek. Azt akarják, hogy pihenjenek az edzések és a meccs között. Siratjuk a grundok eltűnését, miközben mi, edzők sem örülnénk felhőtlenül, ha a gyerek ott töltené a szabadidejét. A megoldás? Menjen focizni a gyerek, csak nekem ne mondja el."

A tikkasztó edzésnek vége, a srácok pilledten, izzadtan, lucskos felsőben ballagnak az öltöző felé, így az akadémia aulájában lévő kényelmes fotelekben folytatódik tovább a beszélgetés.

„Egyelőre kóstolgatom az edzői pályát. Tudtam, hogy nem focizhatok a végtelenségig, de így, hogy kezdetben a második csapatban játszottam, majd edző lettem, könnyebb volt a búcsú. Fokozatosan hagytam abba a futballt. A mostani szerepkörben van kihívás, tudnak ránk olyan szemekkel nézni a gyerekek, hogy azt mondjuk, megéri csinálni. Ugyanakkor nehéz is, mert mégiscsak gyerekekkel foglalkozunk, és ott vannak a szülők is. Mert ne felejtsük el, hogy a mai fiatalokat mi, a mostani szülők formáljuk. Mindent megadok a lányomnak, amit csak tudok, és örülök, ha úgy érzi, mindig számíthat rám. Miközben az én szüleim ugyanennyire imádtak engem, de tudtam, ha biztos egzisztenciát akarok, nekem kell megdolgoznom érte. Ki tudja, hogyan gondolkodnánk, ha most lennénk gyerekek."

Az akadémia növendékei a kijárat felé veszik az irányt, a buszok folyamatosan érkeznek a parkolóba, az öltözőben egymásnak adják a kilincset a lurkók, kora délutántól az esti órákig hatalmas a nyüzsgés a Double Pass által első helyre sorolt magyarországi akadémián.

„Szerintem az is fontos lenne, ne gondoljuk azt, hogy a futball külön sziget. A labdarúgás sem lehet jobb, mint a miliője. Arra gondolok, hogy lehet támadni a magyar edzőket, a magyar képzést, az utóbbi időben ez divat lett. Az is legyint a magyar futballra, aki életében egyetlen meccset sem látott. No de játszunk el a gondolattal, hogy csak a legprofibb nyugati edzőket és vezetőket hozzuk az akadémiához. Állítom, hogy itt akkor sem lesz olyan szint, mint nyugaton. Mert Magyarország sincs azon a szinten. És ez nem bántás, egyszerűen így alakult, mindannyian érezzük ezt a hétköznapokban. Lehetsz te akármilyen profi, ha az akadémia kapuin kívül amatörizmussal találkozol. Ha megrendeled a buszt, de késik vagy más címre megy. Ha a legjobb minőséget akarod a futballban, az élet többi részén is a legjobb minőség kell, de ez egyelőre hiányzik."