Otigba elmesélte, miért nem élt Dárdai válogatott meghívójával

– Akkor Ferencváros?
– Nincs még minden elrendezve, nincs aláírt szerződés, de folyamatban van – válaszolta a Nemzeti Sportnak a 24 éves, nigériai-magyar kettős állampolgárságú Otigba Kenneth, aki az előző idényben a Heerenveen kölcsönjátékosaként a török első osztályú Kasimpasában szerepelt, és ha minden a tervek szerint alakul, a napokban átigazol az FTC-hez.

– Miért a Fradi?
– Thomas Doll személyében felkészült német edző irányítja a csapatot. Beszéltünk egymással, jók az elképzelései, meggyőző volt, abszolút pozitív benyomást tett rám. Jó érzés volt, hogy engem akart a csapatában látni. Az pedig mondanom sem kell, hogy Magyarország kiemelkedő klubjáról van szó, a Ferencváros az Ferencváros. Gyermekként, amikor az MTK korosztályos csapata nyerte meg a bajnokságot, akkor is egészen más volt az FTC ellen játszani. Amikor pályára léptünk, furcsa, kellemes érzés kerített hatalmába a klub fantasztikus múltja miatt. Két évvel ezelőtt is érdeklődtek, már akkor felcsillant a szemem.

– Az elmúlt években a holland és a török élvonalban futballozott. Nem visszalépés a magyar élvonal?
– Jó bajnokságokban szerepeltem kiváló játékosokkal, de amikor a Heerenveen tartalékcsapatával megnyertük a bajnokságot, tudtam, az kell nekem, hogy mindig a győzelemért játsszak. Hollandiában és Törökországban viszont a topcsapatok mögötti helyekért küzdöttünk, ha egy élcsapattal döntetlent játszottunk, már jó eredménynek számított. A Fradinál viszont a bajnoki címért lehet küzdeni, és ez nagy motiváció. Magyarország legnagyobb csapatáról van szó, amelyet mindenki tisztel, és csak a győzelem lehet a cél. Ráadásul az sem hátrány, hogy lehetőség van a nemzetközi kupaszereplésre.

– Milyen volt Törökország?
– Jól kezdődött az idény, igaz, kellett némi idő, hogy megszokjam, mert sok mindenben különbözött Hollandiától.

– Például?
– Jobban szeretik a rutinos játékosokat, mint a fiatalokat, mert a tanítással, fejlesztéssel már nem akarnak foglalkozni, kizárólag az eredmény számít. A körülmények fantasztikusak voltak, európai szinten is kiemelkedők. Csakhogy az edzők nem fordítanak különösebb figyelmet a részletekre, holott korábban megszoktam, hogy mindent elemzünk, és kis túlzással Hollandiában még azt is megmondják, melyik lábbal passzolj. Ott mindenki a maximumot nyújtotta az edzéseken, mindenki azért dolgozott, hogy jobb legyen, míg Törökországban azt éreztem, hogy olykor a játékosok nem tették oda magukat teljesen, és az edzők időnként ezt elnézték nekik.

– Eleinte rendszeresen játszott, az idény vége felé viszont kevesebb lehetőséget kapott.
– Ettől függetlenül jó lépés volt, hogy a Kasimpasához mentem, mert sokat tanultam. Előtte a bajnokság egyik legerősebb játékosa voltam, a törököknél viszont több erős, gyors futballistával találkoztam, akiknek ráadásul nem is biztos, hogy az volt legfőbb erényük.

– Ki volt a legkeményebb ellenfél?
– Robin van Persie, Samuel Eto'o vagy Vágner Love képességeit aligha kell külön ecsetelni, de a legnehezebb a Galatasaray párosa, Lukas Podolski és Wesley Sneijder ellen volt.

– Nem félt?
– A pályán nem tartok senkitől.

– Már úgy értem, hogy Törökországban.
– Sokan kérdezték, milyen a közbiztonság, de nem hittem, hogy bármi bajom is eshet. Ha az ember bemegy egy parkolóba, akkor megnézik az autóját, kinyittatják a csomagtartót, majd jön az újabb átvizsgálás, mint a repülőtereken, ráadásul nem is a központban laktam, úgyhogy nem volt bennem félelem.

– A szilveszteri, isztambuli lövöldözés után sem, amikor sokan életüket vesztették?
– Az egyik csapattársam nagyjából száz méterre volt a helytől, mesélte, hogy minden buli véget ért, az emberek rohantak, hogy biztonságba kerüljenek. Utána benne volt a levegőben, hogy bármi megtörténhet, de fokozott ellenőrzések voltak. Annyi fegyveres rendőrt és páncélozott autót még életemben nem láttam. De félelem nem volt bennem. Vallásos vagyok, hiszek a sorsban, hiszem, hogy Isten elrendez mindent, és ha valami megtörtént, azon már úgysem lehet változtatni.

– Mondjuk egy döntésen sem?
– Mire gondol?

– Dárdai Pál szövetségi kapitányként meghívta a magyar válogatottba. Nem bánta meg azóta sem, hogy visszautasította?
– Amikor felhívott, kértem egy nap gondolkodási időt, mert nem számítottam a meghívóra. Másnap visszahívtam, és elmondtam, hogy Nigériát választom, ő pedig megértette a döntésemet.

– Azóta nem keresték a nigériai szövetségtől, ellenben a magyar válogatott kijutott az Európa-bajnokságra.
– Én pedig nagyon örültem a sikernek. Lehet, sokan úgy gondolják, hogy negatívan állok a válogatotthoz, de erről szó sincs. Nagyon szurkoltam, hogy sikeres legyen a csapat. De akkor sem bántam meg. Nem az alapján döntöttem, hogy mondjuk melyik válogatott az erősebb. Teljesen más volt az alapja.

– Micsoda?
– Azt inkább hagyjuk.

– Miért?
– Tényleg nem szeretnék róla beszélni.

– Régi sebeket tépne fel?
– Igen.

– Nehéz gyermekkora volt?
– Látom, nem hagyja annyiban. Rendben. Most az egyszer. Egy alkalommal elmentem egy hölgyhöz beszélgetésre. Arról kérdezett, hogyan éltem meg a gyerekkoromat, mert szerinte nem lehetett könnyű.

– Miért?
– Kisgyerekként elszakítottak az édesapámtól. Négyévesen költöztünk Magyarországra. Bár édesanyám magyar, édesapám nigériai, nem beszélt magyarul. Én pedig úgy fogtam fel, hogy főleg vidéken – mert apám nem kaphat állást, nem tud dolgozni – nem lehet külföldiként élni. Ráadásul az első nyelvem az angol volt, így amikor az óvodában beszéltem, senki sem értett meg. Hiányzott Nigéria, és édesapám volt a kapocs. Ő maga volt Nigéria. Amikor értem jött az óvodába, csodálatos érzés volt. De megfosztottak ettől. Nem kapott munkát, el kellett hagynia az országot. Amikor elment, úgy éreztem, mintha minden elveszett volna.

– Mikor ment el?
– Nyolcéves lehettem. Nagy trauma volt, nagyon hiányzott a kapcsolat. A gyerekkor legmeghatározóbb időszaka volt. Serdültem, kaptam néhány pofont az élettől, de nem tudtam vele megbeszélni, nem tudott segíteni nekem, mert nem kapott vízumot, és anyagi okok miatt nem találkozhattunk. Ez viszont egész életemben motivált, emiatt jutottam el idáig. Megmondtam édesanyámnak, ha lesz elegendő pénzem, apa jön egyből. Mindent megteszek érte.

– Mikor találkoztak legközelebb?
– Amikor a Heerenveenhez kerültem, tizenhat éves koromban. A szerződésbe belevettük, hogy a klubnak minden évben el kell hívnia az édesapámat, és így is lett. Szereztek vízumot, kifizették a repülőjegyét, és végre találkoztunk. Keményen megdolgoztam azért, hogy láthassam. Édesanyám szerette volna, ha magyar válogatott leszek, de rám bízta a döntést, én pedig tudtam, hogy apám miatt Nigériát kell választanom. Tudom, mennyire boldog és büszke lenne, ha nigériai válogatott lennék. Az sok mindenért kárpótolná, még ha az elveszett éveket nem is lehet semmissé tenni.

– Nem fél attól, hogy Magyarországon kap majd hideget-meleget, amiért nem fogadta el Dárdai Pál meghívóját?
– Sok mindennel találkoztam már az életben, előfordultak összezördülések. Volt, aki azzal érvelt a pályán, hogy egy néger ne magyarázzon neki. Ezt nem lenne szabad megengedni. Gyerekként nehéz feldolgozni, megemészteni, ezzel szemben nem tudtam magam megvédeni, és az édesapám sem volt mellettem, hogy megvédjen, vagy elmagyarázza a történteket. De most már tudom kezelni. Ha most idejönne valaki, és a bőrszínemről kezdene magyarázni, nem foglalkoznék vele.

– Megedződött az évek során?
– Erős lettem ezen a téren, ráadásul nem tudnak már újat mondani.