Ólommellény, Rapid-verés, kupagyőzelmek – 80 éves a sikerkovács

A KEZDETEK

A hatvanas évek végén Salgótarján város büszkesége, az SBTC labdarúgócsapata az NB I-ben szerepelt, ám hiába játszottak remek futballisták – például a '68-as mexikói olimpián aranyérmes Básti István és Szalay Miklós, vagy a B-válogatottságig jutó Répás Béla – az együttesben, a korábban több ízben is a vidék legjobbjának számító tarjániak a kiesés ellen küzdöttek. A vezetőség úgy látta, hogy ennek az egyik – s talán a legfőbb – oka, hogy nem megfelelő a labdarúgók kondíciója, ezért akkoriban még itthon szokatlan megoldáshoz folyamodott: erőnléti edzőt szerződtetett a gárdához.

Így került Szabó Géza az SBTC-hez.

A fiatal szakember az egri tanárképző főiskola elvégzése után a Nógrád megyei Szécsényben kezdett el tanítani és futballozni, onnan került át a megyeszékhelyre a Salgótarjáni Petőfi csapatához, majd játszott a Kohászban és az SBTC-ben is. Főfoglalkozásban az egyik tarjáni középiskolában, az Ipari Szakmunkásképző Intézetben tanított testnevelést (osztályfőnöke volt többek között a későbbi 33-szoros válogatott Kocsis Lajosnak, és tanította a már említett Szalay Miklóst – mind a ketten olimpiai bajnokok lettek), és a Salgótarjáni Sportiskolán irányította a korosztályos futballcsapatot. Ismerte az SBTC labdarúgóit, vezetőit, legtöbbjükkel együtt futballozott – a felkérés mégis váratlanul érte.

„Az akkori edző, Marosvári Béla és a vezetőségtől Cserháti József jött fel a lakásunkra, és tárgyaltunk arról, hogy elvállalnám-e a csapat erőnléti felkészítését – mesélte Szabó Géza. – Igent mondtam, majd felmértem, milyen erőállapotban vannak a játékosok. Néhány mérkőzésen a lelátón ülve jegyzeteltem, hogy ki mennyit fut az adott találkozón, majd összeállítottam az edzéstervet. A célom az volt, hogy az edzéseken legalább kétszer annyit követeljek, mint amennyit a labdarúgók a bajnokin futottak. Elkezdtük a kemény munkát, kezdetben heti két alakalommal tartottam erőnléti edzéseket, és hamarosan meg is lett az eredménye: a csapat egyre jobban szerepelt a bajnokságban.”

A Stécé nemcsak bent maradt az NB I-ben, hanem hamarosan az élmezőny együtteseivel is felvette a versenyt. 1970 nyarán Moór Ede lett a tarjáni bányászcsapat vezetőedzője, ő igényt tartott Szabó Géza munkájára, aki különösen az alapozás időszakában dolgoztatta meg a játékosokat.

A MÓDSZEREK

Mivel a labdarúgók többsége a labda nélküli, monoton, hosszabb távú futást nem igazán kedvelte (viszont futás nélkül ezt a játékot nem lehet űzni…), némi „trükkhöz” kellett folyamodni. A szakember a játékteret körbe rakatta palánkokkal – amelyek tíz-tizenöt méterre voltak egymástól –, a futballisták a labdát vezetve futottak körbe-körbe, egy-egy palánkhoz érve rápasszolták a labdát, amely mandinerből jött vissza, és futottak tovább. Ez nemcsak az alapállóképességet növelte, hanem a technikát és a koncentrációt is, aki ugyanis nem pontosan lőtt és mondjuk nem találta el a palánkot, az szaladhatott el a labdáért…

Szabó Géza a TF-en elvégezte a labdarúgó szakedzőit, ám mert előtte testnevelő tanári diplomát is szerzett, lényegesen többféle gyakorlatot ismert és alkalmazott, mint egy „sima” futballedző. Több mint negyven évvel ezelőtt még nem voltak kondigépek, számítógépes programok, speciális, erőnléti fejlesztésre kifejlesztett segédeszközök (hogy a videóról vagy az internetről ne is beszéljünk…), így az akkor kéznél lévő eszközöket, például a medicinlabdákat, súlyzókat vagy az ugróköteleket használták. No meg a súlymellényt vagy más néven az ólommellényt…

„Viccesen azt szoktam mondani, hogy az ólommellény kifejezés rám maradt, mint szamárra a fül – folytatta Szabó Géza. – Még főiskolásként a nyári katonai gyakorlaton szinte reggeltől estig nehéz csizmában voltunk, abban futottunk, meneteltünk, végeztük a különféle gyakorlatokat. Annyira hozzászokott ehhez a lábam, hogy amikor vége lett a kiképzésnek, és felvettem a vékony nyári cipőt, úgy éreztem, mintha repülnék, olyan könnyűnek éreztem a lábaimat. Gyakorlatilag innen jött az ötlet, hogyan lehetne ezt a futballba is átültetni, az edzéseken is hasonló módon terhelni a futballistákat, azaz valamilyen súlyt rakni rájuk. Salgótarjánban a bányánál dolgozó szíjgyártók készítettek filcből derékra felcsatolható, övszerű eszközöket, ezekbe rakták bele a fémrudakat. Ám mert a játékosok panaszkodtak, hogy futás közben a vasrudak törik az oldalukat, ezért más megoldás után kellett nézni. A szomszédos Losoncról a jégkorongozók által használt súlymellényeket vásároltunk, elsősorban az alapozó időszakban ezekben futottak a játékosok. Arra is volt példa, hogy felkészülési mérkőzésen az első félidőben felvették a fiúk a súlymellényt, majd a szünet után már anélkül játszottak… Hozzáteszem, ez csak egy volt az általunk használt eszközök közül, nehogy azt gondolja valaki, hogy nap mint nap ebben edzettek a játékosok. Ám ez is segített a cél elérésében, a csapat kondíciója rengeteget javult, és ez az eredményekben is megmutatkozott.”

Az SBTC az 1970–1971-es bajnokságban a 7. helyen zárt, és ezzel a vidék legjobbja címet érdemelte ki, csak a hat fővárosi együttes (Újpest, Ferencváros, Vasas, Honvéd, MTK, Csepel) végzett előtte. A következő szezonban pedig igazi bravúrt hajtott végre Moór Ede együttese: az Újpesti Dózsa és a Budapesti Honvéd mögött a harmadik helyen zárt, fennállása során először szerzett érmet az NB I-ben, ráadásul indulhatott az UEFA-kupában.

IRÁNY DIÓSGYŐR!

1973 nyarán lejárt Moór Ede és Szabó Géza szerződése is az SBTC-nél, és a tarjániak pályaedzőjét megkereste a DVTK, amely éppen akkor esett ki az élvonalból NB I B-be. A szakember elfogadta a diósgyőriek ajánlatát, és Preiner Kálmán segítője lett. A tavaszi szezon végén már ő irányította a piros-fehéreket, a csapat megnyerte az NB I B-s bajnokságot, és 1974 nyarán visszajutott az első osztályba.

A szakember hasonlóan kemény edzésmódszereket alkalmazott a DVTK-nál, mint korábban Salgótarjánban. Távozása után a „hírhedt” súlymellények nem kellettek az SBTC-nél, így azokat magával vitte Miskolcra, ahol a diósgyőri játékosok is megkapták „ajándékba”. Ahogy a Stécé, úgy a DVTK labdarúgói is a mai napig emlegetik, hogy mennyit szenvedtek az edzéseken, különösen alapozáskor, vagy amikor a hegyekben futottak, de utólag belátták, a sikereket nem adják ingyen, a kőkemény munka is kellett ahhoz, hogy jó eredményeket érjenek el.

„Abból a szempontból szerencsésnek mondhatom magam, hogy Tarjánban és Diósgyőrben is fogékonyak voltak az efféle munkára a fiúk – mesélte Szabó Géza. – Persze, a csibészség nem állt távol tőlük. A diósgyőri játékosok például a stadionban az alapvonal mögött található, lefedett súlylökőgödörbe dugták el a mellényből kiszedett ólomrudakat, majd amikor homokkal töltettem meg ezeket a súlymellényeket, akkor azokat a szöges futócipőkkel kiszúrták, így kifolyt belőlük a homok… Egyébként nagy hangsúlyt fektettem a mérkőzések előtti bemelegítésekre is, akkoriban szokatlan intenzitású gyakorlatokat vezényeltem a játékosoknak. Az első hazai meccs után a szurkolóktól hallottam vissza, hogy a bemelegítéskor azt hitték, elmarad a meccs és helyette edzés lesz, mert úgy meghajtottam a fiúkat…”

A kemény munkának nem egyik pillanatról a másikra lett meg az eredménye. Az első két NB I-es idényben a tabella második felében végzett a DVTK, a jó őszi szereplés után a tavaszi szezonban visszaesett az együttes teljesítménye. A fordulópontot az 1977-es esztendő hozta meg, ekkor ugyanis megnyerte a gárda a Magyar Népköztársasági Kupát, ráadásul a négyes döntőben a Vasast, a Ferencvárost és az Újpestet előzte meg. Nagy dolog volt ez, hiszen 1975-ben a Dózsa, '76-ban a Fradi, '77-ben a Vasas lett a bajnok…

„A FUTBALL FŐVÁROSA”

Az 1977-es MNK-győzelem után három évig történetének egyik legsikeresebb időszakát élte a DVTK, amely az 1978–1979-es szezonban bajnoki bronzérmes lett, egy évre rá pedig a veszprémi döntőben, a Vasas legyőzésével újból megnyerte a kupát. Különösen az 1979-es esztendő emlékezetes, a diósgyőri együttes ugyanis az UEFA-kupa első fordulójában kettős győzelemmel búcsúztatta a bécsi Rapidot, majd a második fordulóban szintén oda-vissza legyőzte a skót Dundee Unitedet – abban a szezonban egyedüli magyar csapatként jutott be valamelyik nemzetközi kupasorozat legjobb 16 együttese közé. Bécsben és Dundee-ban is úgy nyert 1–0-ra az együttes, hogy a meccs hajrájában szerezte meg a győztes találatot (a Rapid otthonában Fükő Sándor a 86., a skót csapat pályáján Fekete László a 89. percben volt eredményes), ez is jelezte, hogy nemcsak játékban, hanem erőben is fel tudta venni a versenyt a nemzetközi riválisokkal. A Bundesligában bronzérmes Kaiserlauternnel már nem, a német és svéd válogatottakat felvonultató együttes a nyolcaddöntőben „bedarálta” a diósgyőri csapatot, véget vetve a DVTK kupamenetelésének.

UEFA-KUPA: RAPID WIEN–DVTK 0–1

Abban az időszakban a média – némi túlzással – Diósgyőrt a „futball fővárosának” nevezte. A DVTK odahaza bajnokin hosszú időn keresztül veretlen volt, ráadásul az olimpiai válogatottat Lakat Károly kapitány a diósgyőri játékosokra építette, és a csapat a DVTK-stadionban játszotta hazai selejtezőit. Különösen emlékezetes a románok elleni találkozó, a kinti 2–0-s vereség után ugyanis Diósgyőrben 3–0-ra győzött és továbbjutott együttesünk, amelyben hat DVTK-futballista (Szántó, Kutasi, Oláh, Tatár, Borostyán, Fekete) lépett pályára.

A lengyelek (2–0) és a csehszlovákok (3–0) elleni olimpiai válogatott mérkőzést is Diósgyőrben rendezték, utóbbin nyolc, Lengyelország ellen kilenc vasgyári labdarúgó (Veréb, Szántó, Salamon, Kutasi, Oláh, Tatár, Borostyán, Fekete és csereként Fükő) szerepelt. Emellett az A-válogatott három olyan mérkőzést is játszott – a csehszlovákok, az osztrákok és a finnek ellen –, amelyen öt diósgyőri (Szántó, Salamon, Kutasi, Tatár és Borostyán) lépett pályára kezdőként. 1979 őszén az öt fronton (bajnokság, UEFA-kupa, MNK, A-válogatott, olimpiai válogatott) küzdő diósgyőri játékosok elképesztő terhelést kaptak, nem csoda, hogy az idény végére kifulladtak, és csak a 12. helyen végeztek. De legalább megnyerték az MNK-t.

Az 1979-ben az év edzőjének megválasztott szakembernek a DVTK-tól 1981 januárjában kellett távoznia a gyengébb szereplés miatt, utána csak alacsonyabb osztályú csapatoknál (SBTC, Ózdi Kohász, Borsodi Bányász, Recski Ércbányász) dolgozott.

A szakma később megosztottan értékelte Szabó Géza tevékenységét, hallani lehetett arról, hogy akadtak olyanok, akik„elrettentő példaként”emlegették a módszereit, de ő következetesen kitartott az erőnlét fejlesztésének fontossága mellett – és az eredmények őt igazolták.

A sors furcsa fintora, hogy az utóbbi napokban a Kitl-ügy kapcsán ismét felerősödött a vita arról, hogy a magyar labdarúgók megfelelő erőnléti képzést kapnak-e – ugyanez a probléma már a hetvenes években is terítéken volt. Csak akkor még felvettük a versenyt a világ futballjával…