Hajdú B.: Halálközeli élmény volt ez, amely szerencsésen végződött

– Túl van már a nehezén?
– Azt csak a Jóisten tudja. Még az orvosok sem – mondta a Nemzeti Sportban is gyakran véleményt nyilvánító kollégánk, Hajdú B. István. – Mindenesetre a negyvennyolc órás őrzésen-megfigyelésen már túl vagyok, szerencsére nincs komplikáció, nincs szövődmény, így aztán kikerültem az intenzívről. Mégsem mondanám, hogy ez jelentős környezetváltozással járt, tudniillik csak két szobával pakoltak odébb.

– Volt-e bármi előzménye, előjele a pénteki infarktusnak?
– Hacsak az nem, hogy a gulyásleves után marhapörköltet ettem galuskával, aztán mindezt máglyarakással toldottam meg. Egy 179 centis embernek aligha előnyös, ha csaknem száz kiló. Az ilyenre nem mondják, hogy sportos alkat. Pedig én sportoltam, helyesebben futballoztam, igaz, rendszertelenül. Éppen úgy, ahogy élek.

– De nincs semmiféle káros szenvedélye!… Nem iszik, nem dohányzik, a családi élete rendezett, irigylésre méltó, szeptemberben született meg a harmadik gyermeke…
– És mégis, ott volt egy közepes méretű vérrög az egyik eremben. Nem tudtam róla, mert hát az ember az ilyesmit nem érzi. Péntek reggel is úgy mentem el futballozni, nagyjából egy év után, hogy akkor most bebombázok, bepöckölök néhány gólt, leadok három-négy kilót, aztán minden megy tovább. Nyomom a melót. De minden másként alakult. Játék közben egyszer csak elfogyott a levegő, lementem a kis ketrecből, és hát meglehetősen furcsán éreztem magam. Megpróbáltam mindent, hogy jobban legyek, lefeküdtem a földre, a csap alá dugtam a fejem, lezuhanyoztam, de a rosszullét nem múlt el. Aztán a recepciós hölgytől kaptam egy pohár cukros vizet, miközben azt mondta nekem, hogy igencsak sápadt vagyok. Talán ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttünk, jöjjön a mentő, jöjjön, aminek jönnie kell.

– Volt ideje megijedni?
– Az a furcsa ebben az egészben, hogy végig higgadt maradtam. Jött a mentő, az orvosok precízen tették a dolgukat, nyugodt hangon közölték velem, hogy: „Uram, önnek most éppen infarktusa van…” Én meg bólogattam. Talán ha azt látom, hogy a doki elhajítja jó messzire az EKG-készüléket, és riadtan kiabál, akkor valószínűleg én is bepánikolok. De erről szó sem volt. Mentünk a mentővel, az szirénázott, s nekem közben magyarázta a doki, hogy mi történik velem, és hogy majd milyen beavatkozásra lesz szükség. És úgy is történt, doktor Sármán Balázs nagyjából fél óra alatt eltávolította azt a vérrögöt a koszorúeremből, s a 210-es vérnyomásom is visszaállt a normális értékre. Persze nem akarom én az esetet elbagatellizálni. Azt már utólag mondták meg, hogy egy közepes erősségű infarktuson estem át, és ha ne adj’ isten, visszamentem volna játszani, újra beállhattam volna a srácok közé, most nem interjút készítene velem, hanem nekrológot írna. Halálközeli élmény volt, amely végül is szerencsésen végződött.

– Mikor engedik haza?
– Fogalmam sincs. Szedem a gyógyszereket, be kell állítani a vérnyomásomat, mert kiderült, hogy bizony magas, jóllehet én sohasem mértem, és sohasem éreztem a veszélyt. Aztán jön a rehabilitáció. Sokan valamiféle égi jelként fogják fel, ha ilyesmi történik velük, én erre azt mondom, ez nagyon is földi jel, amely arra serkenti az embert, hogy életmódot váltson, hogy jobban figyeljen magára. Előfordult, hogy hét nap alatt hat meccset közvetítettem, hogy este hétkor ebédeltem, éjfélkor vacsoráztam, arról nem beszélve, hogy ezt a munkát csak szívből lehet csinálni. És lám, olykor ez a szív figyelmeztet, hogy hé, öreg, lassíts, mert már nem vagy húszéves…