„Kezsmant havi negyvenezer euró alatt nem hozod az NB I-be”

KERET ÉRTÉK KONTRA SZAKMAISÁG

A környező országok átigazolásaival foglalkozó, a román, a szerb, a szlovák és a magyar piac összehasonlítására építő háromrészes cikksorozat első epizódját azzal zártuk, hogy a transfermarkt.de számai alapján keretértékben nem vagyunk rosszak, hiszen például a szlovák élvonal csapatait mind összértékben, mind csapatokra bontott értékben megelőzik a magyar klubok. Csak éppen nem sokat ér a becsült vagy éppen klubok által kivásárlási árban is megszabott érték, ha a valóságban nem lehet annyiért értékesíteni a futballistákat.

Ettől függetlenül még érdekes, hogy az értékek alapján az összesen 62 csapatot számláló négy ligában három magyar csapat, a Videoton, a DVSC-Teva és a Győri ETO is befér a legjobb húszba. A lista azért érdekes, mert a klubok gazdasági helyzete azért szakmaiságról is árulkodik. Amennyiben ugyanis egy közös bajnokságot hozna tető alá a négy liga, akkor minden bizonnyal az értéklista élén álló CFR, Steaua, Partizan, Vaslui négyes abban is meghatározó szerepet játszana. Innen nézve egyáltalán nem rossz, hogy három csapatunk – tizenegy román, öt szerb és egy szlovák mellett – is ott lenne a legjobb húszban, és élünk a gyanúperrel, hogy a keretértékük alapján meghatározott helyezésüknél néhány hellyel talán még előrébb is tudnának végezni egy közös bajnokságban.

A lista nemcsak fentről, hanem alulról nézve is legalább ilyen érdekes lehet. A „szegényházban”, vagyis az öt liga legkisebb értéket képviselő kereteinek sorában is három magyar csapatot – a Siófokot, az Egert és az MTK-t – találunk, öt szlovák és két szerb mellett. Ugyanakkor nem a mieink állnak a 62-es lista utolsó helyein. A sereghajtó FK Donji Srem Pecincinél 1 millió 950000 eurót kóstál a keret, a szerb klubot pedig három szlovák követi, sorrendben a Ruzomberok (Rózsahegy), a Spartak Myjava és az MFK Kosice (Kassa). A Siófok 56. helye egyrészt egy kicsit csalóka, hiszen a Balaton-partiak más tollaival ékeskednek a sok kölcsönjátékos miatt, ugyanakkor üzletpolitikájuk mutatja, nagyon kevés pénzből is lehet élvonalbeli csapatot működtetni. A sorozatunk első részében kiemelt, az első keretéhez nyáron 12 saját nevelésű játékost felhozó, a szlovák élvonalban jelenleg 7. Ruzomberok és a listánkon 53. helyezett, az NB I-ben hét forduló után még vezető MTK példája pedig azt bizonyítja, egy erős utánpótlásbázis elegendő alap lehet egy első osztályú együtteshez.

Az alsóházból két következtetést is érdemes levonni. Egyrészt ez is bizonyítja– a sorozatunk első részében is taglalt adatok mellett –, hogy a román Liga 1 más szintet képvisel, hiszen az ottani legkisebb, 18. keretértékkel (5575000 euró) bíró Gloria Bistrita is jóval megelőzi a fent említetteket, és Magyarországon a 7. legértékesebb csapat lenne. A másik fontos észrevétel azzal függ össze, amivel jelen írásunkat is kezdtük, vagyis, hogy keretértékben nem vagyunk kiugróan gyengék, hiszen a szerb és a szlovák élvonal közép- vagy éppen alsóházi csapataival szemben nincsenek elmaradásban keretértékben az NB I-es csapatok (a szlovákok esetében az élcsapatokkal szemben is jól állunk, hiszen a legjobb Slovant két magyar is megelőzi). Csak éppen annak a módját kellene megtalálni, miként lehetne a teljes mérlegen is javítani, a riválisokhoz hasonlóan jelentős bevételeket elérni játékosok eladásából, hogy aztán azt visszaforgatva látható színvonal emelkedésről is beszélhessünk.

VÍZIPISZTOLLYAL VADAKRA – A MAGYAR FIZETÉSEK MÉG NEM VERSENYKÉPESEK

A megoldáskeresés vagy ha úgy tetszik a javaslattétel sorozatunk harmadik részének lesz a feladata. Most egy másik rendkívül fontos tényezővel foglalkozunk, méghozzá a fizetésekkel.

„Nézd, amíg a környező országokban havi negyvenezer eurót is be tudnak ajánlani neki, addig Mateja Kezsmant nem lehet az NB I-be hozni” – mondta még a télen egy menedzser egy magánbeszélgetésünk során, amikor arról volt szó, mekkora esélye van a korábbi szerb válogatott csatár hazánkba szerződésének. A legutóbb a BATE-ban játszott Kezsman azóta is klub nélküli, alighanem nem volt olyan csapat, amelyik kifizette volna azt a gázsit, amennyit szeretett volna kapni, így inkább felhagyott a játékkal, mert egy bizonyos összeg alatt nem hajlandó elkötelezni magát, ehelyett saját játékosirodájával, tehetségek menedzselésével foglalkozik.

Ezzel érkeztünk el az NB I színvonal-emelkedésének egyik legfőbb zálogához, amíg ugyanis a környező országokban lesznek olyan csapatok, amelyek egy akár kiöregedő félben is lévő, de bizonyos szinten még sztárnak nevezhető futballistának meg tudják adni azt a gázsit, amely itthon még az álom kategóriába tartozik, addig a magyar klubok nehezen tudnak versenyezni a régió csapataival. Vagyis vízipisztollyal nem érdemes célba venni a nagyvadat.

Persze mondhatjuk, hogy egy harminc fölötti Kezsmantól, Wesley Soncktól, David Suazótól vagy éppen Hernán Crespótól még nem verdesné az egeket a színvonal, de ha az élklubok mindegyike beújítana egy-egy hasonló kaliberű játékossal, az megnövelné az NB I iránti érdeklődést, a bajnokság reklámértékét, egyre több minőségi labdarúgónak válna vonzóvá a magyar élvonal, és így szépen lépésről lépésre el lehetne indulni felfelé. Alighanem több semleges néző is kilátogatna például egy Újpest–Videoton meccsre, ha az egyik oldalon mondjuk Sonckot, a másikon Suazót láthatná, nem pedig Jadin Zariszt és Nikolics Nemanját. Annak idején, a 2000-es évek közepén Giuseppe Signori is megmozgatta az állóvizet, na meg egy kicsit a közönséget is Sopronban, közel a negyvenhez is mutatott szép dolgokat, csak sajnos nem voltak követői, hozzá hasonlóan neves érkezők (azt most ne firtassuk, hogy az azóta az olasz fogadási botrányba belekeveredett játékos milyen kapcsolatokon keresztül és valójában mi célból jött hozzánk…).

A magyar klubok mostanra eljutottak arra a szintre, hogy a fent említett futballisták egyáltalán tárgyalóasztalhoz ülnek velük, de ott még a jelek szerint nem tartunk, hogy szerződés is köttessen a felek között. Ennek egyik oka lehet – Sonck állítólag erre hivatkozott –, hogy a nyugati kényelemhez szokott család tart a magyarországi élettől, a másik és sokkal nyomósabb tényező pedig természetesen a havi jövedelem.

Menedzserekkel folytatott beszélgetésekből tudjuk, hogy valamire való légiósok – nem az említettek szintje, hanem azok, akik két egyeneset tudnak rúgni a labdába – nettó kétezer euró alatt nem jönnek hozzánk, és az itthon kulcsjátékosnak számító labdarúgók is megkeresnek– a pontprémiumok nélkül is– kettő és négyezer euró közötti havi fixet. Nagyjából az átlag is e között mozog valahol félúton. Ennél sokkal nagyobb pénzeket csapatonként esetleg egy-két játékos, illetve a Győr, Videoton, Diósgyőr trió labdarúgói kereshetnek, de ott sem mindenki.

A DVTK tulajdonosa, Leisztinger Tamás egy éve beszélt arról, hogy náluk a négyezer eurós havi fizetés a plafon. Ez azóta azonban egész biztosan módosult, és nemcsak azért, mert Rudolf Gergely meg nem erősített hírek szerint új magyar rekordot jelentő, harmincezer eurót megközelítő havi gázsiért írt alá. A transfemarkt de által 1.75 millió euróval az NB I legértékesebbjének tartott labdarúgó fizetése mögött azonban nagy űr tátong. A Videotonnál egyes becslések szerint húszezer euró környékén van plafon, de a tíz és húszezer euró között kereső játékosok száma is alacsony az NB I-ben. A pontos adatokat sajnos lehetetlen megmondani, mert a klubok üzleti titokként kezelik, és már csak az erre irányuló kérdésektől is irtóznak – tegyük hozzá, ha a futballt egy profitorientált, gazdasági szereplők által működtetett üzletágnak tekintjük (ez lenne a természetes), akkor ez valahol érthető is.

Mielőtt azonban sokan a szívükhöz kapnának Rudolf fizetése hallatán, említsünk meg két konkrét példát, ami kicsit segít abban, hogy helyén tudjuk kezelni ezt a jövedelmet. Törökországi forrásokból tudjuk, hogy a korábbi válogatott hátvéd, a magyar viszonyok között jó labdarúgónak számító, de sztárjátékosnak semmiképpen sem nevezhető Lázár Pál a Samsunspornál negyvenezer euró körül kapott havonta. Itthon pedig nyílt titok, hogy az amúgy is jól fizető hírében álló (információnk szerint Rudolf Gergelyért a Győr, a Videoton és a Ferencváros mellett harcba szálló) Pécsi MFC megközelítőleg tízezer euró körüli fizetésben állapodott meg a herthás múltja, illetve a négy válogatott meccse miatt alaposan felértékelt, most 25 éves nigériai támadóval, Solomon Okoronkwóval, aki március óta kis túlzással semmit sem mutatott (12 meccs/2 gól), még a klubjában sem számít alapembernek.

SZERBIÁBAN ÉS ROMÁNIÁBAN JÓVAL MAGASABBAK A FIZETÉSEK

Most pedig, az első részben is idézett szakértőink segítségével nézzük meg, milyen bérezésekkel kell versenyeznie a térségben a magyar kluboknak. Kezdjük Szerbiával.

„Természetesen a fizetéseket mindig mindenki igyekszik titokban tartani. A két legerősebb fővárosi klubban, a Partizanban és a Crvena zvezdában a gázsik messze a szerbiai átlagpolgár havi fizetései, háromszázhúsz-háromszázötven euró fölött vannak, de nem mindegy, hogy egy fiatal, vagy egy, már elismert sztárjátékosról van szó. Évekkel korábban az egyik szerbiai napilap írása szerint a Crvena zvezda csapatkapitánya havonta harminc-harmincötezer euró közötti összeget keresett. Az újvidéki Vojvodina pedig a Bissau-Guinea-i Almami Moreirának évi ötszázezer dollárt garantált, amivel a legjobban fizetett labdarúgó lett Szerbiában” – válaszolta a Nemzeti Sport Online megkeresésére Tőke János.

A vajdasági Magyar Szó újságírója ugyanakkor hangsúlyozta, a futballisták átlagfizetése ennél jóval kisebb, és egy bizonyos szint alatt – ezt a szintet jelenthetik a belgrádi klubok és a Vojvodina – Magyarországon már többet tud keresni egy labdarúgó, mint a szerb élvonalban, ezért is jön annyi délszláv játékos hozzánk.

Ezt idáig még értjük is. De hogy van az, hogy a mifelénk széles körben ismeretlen, 22 hamburgi meccsét leszámítva topligát csak a tv-ben látó Bissau-Guinea-i veterán is többet keres, mint amennyit az NB I-ben rekorder Rudolf Gergely fog? Ha valóban ennyit ér a piacon egy 34 éves, ismertséget elsősorban Belgiumban és Portugáliában szerző afrikai labdarúgó, akkor lehet, hogy a magyar kluboknak még csak tárgyalni sem nagyon érdemes a Kezsman-félékkel.

A rekordfizetések Romániában egy kicsit magasabbak, mint Szerbiában.

„A csúcsfizetések évi négyszáz-ötszázezer euró körül vannak. Az átlagot nehéz megbecsülni, mert nagy a szórás, de száz-százhúszezer körül lehet egy rendszeresen játszó futballistánál” – mondta megkeresésünkre Boros Miklós kolozsvári újságíró. A fő különbséget az jelentheti a két liga között, hogy Romániában sokkal többen érik el ezt a bizonyos plafont, mint a szerbeknél, és az átlag is magasabb a Liga 1-ben a Superligára jellemző, az élklubok és a többiek között meglévő – a magyarországinál is sokkal nagyobb – szakadék miatt.

A szlovákiai viszonyok ugyanakkor nagyon hasonlóak a magyarországiakhoz.

„A legjobb játékosok bruttó tizenkét-tizennyolcezres havi fizetést tehetnek zsebre, de ekkora összeget talán csak ha tíz játékos kap. Az átlag bruttó fizetése a szlovák labdarúgóknak háromezer-ötszáz euró, ugyanakkor a rutintalanabb, fiatalabb játékosok esetében ezerötszáz euróról beszélhetünk" – vázolta a helyzetet Norbert Belán, a szlovák Sport Media Group menedzseriroda munkatársa. Ennek fényében nem meglepő, hogy az NB I keretértékben meg tudja előzni a Corgon Ligát, illetve, hogy ez a két liga van a vizsgáltak közül az utolsó két helyen a keretértékben.

Érdekességképpen, csak az összehasonlítás vagy inkább az összehasonlíthatatlanság kedvéért egy kis kitekintő – Olaszországban néhány hete jelent meg a Serie A kereseti listája. A legjobban keresők trióját az évente egyaránt 6-6 millió euróval gazdagodó Gianluigi Buffon (Juventus), Wesley Sneijder (Inter) és Daniele de Rossi (Roma) alkotja, míg a Genoában játszó Tőzsér Dániel évi 900 ezer eurós gázsival szerepel a listán.

KEVÉS A PÉNZ JÓ LÉGIÓSRA, MÉGIS NÁLUNK JÁTSZIK A LEGTÖBB KÜLFÖLDI

A fizetések alapjaiban határozzák meg azt, hogy milyen légiósokat lehet egy adott országba csábítani, a légiósok szintje pedig legalább annyira meghatározhatja egy bajnokság színvonalát, mint az utánpótlás-nevelés, illetve az utánpótlásból kikerülők képességei. Ugyanakkor, ha egy bajnokságban nincs elegendő tőke nívós légiósokra, akkor nagyon nem mindegy, hogy a létszámot helyi fiatalokkal, vagy magas színvonalat nem képviselő, máshová nem igazán kellő külföldiekkel próbálják feltölteni.

Ezzel érkeztünk el elemzésünk újabb sarkalatos pontjához. Mit gondolnak, százalékos arányban a vizsgáltak közül melyik országban játszik a legtöbb légiós? „Természetesen” nálunk, abban az országban ahol a legkevesebb (vagy legalábbis az egyik legkevesebb) pénz van a minőségi külföldiekre.

Az NB I-ben 35.4, a gazdaságilag hasonló cipőben járó, de a hazai labdarúgókra sokkal jobban építő Corgon Ligában 21.6, a Szuperligában mindössze 15.9, a leggazdagabbnak számító Liga 1-ben pedig 31.2 százalék a légiósok aránya.

Ezeket a számokat a fentiek ismeretében nehéz úgy magyarázni, akár szakmailag, akár gazdaságilag, hogy abból jól jöjjünk ki. Mert ha azt mondják az edzők, hogy márpedig szükség van a 149 külföldire a keretekben, akkor azzal azt is mondják, hogy nem elég jó a hazai utánpótlásképzés, mert nem termel megfelelő számú NB I-es játékost. Kibúvót persze találhatnak azzal a közhellyel, hogy kevés a gyerek, csak az a bökkenő, hogy a valamivel több mint ötmilliós Szlovákiában sem hemzsegnek az utcákon a Marek Hamsíkok, mégis nagyobb a hazai labdarúgóik száma az első osztályú bajnokságukban. Gazdaságilag akkor lenne indokolható a helyzet, ha tucat számra lehetne jó pénzért továbbpasszolni a légiósokat, de az idén nyáron például egyetlen ilyenre sem volt példa.

Szóval, akkor sakk és matt?

Így is mondhatjuk, bár amíg van egy-két jó példa, addig él a remény is, hogy lesz ez másképp, mert lehet ezt másképp is csinálni. A Videoton és a Debrecen is sikerrel ötvözi a jó képességű magyarokat és a tapasztalt, máshol már bizonyító külföldieket. A Paks és a Haladás pedig arra nyújt példát, hogy kizárólag magyarokra alapozva is lehet stabil NB I-es klubot építeni.

Nem utolsó sorban pedig tanulni kell! A szlovákoktól és a szerbektől az utánpótlás-nevelés fortélyait érdemes ellesni, azt, hogy hogyan kell kinevelni minél több olyan játékost, aki megüti az első osztály szintjét. A románoktól pedig az üzletpolitikából érdemes ellesni ezt-azt: Boros Mikós kifejtette, a legtöbb román csapat a portugál piacról vásárol légiósokat, az érkezők között sok a brazil és a portugál játékos, de idén megugrott a francia, illetve az ott nevelkedett, kettős állampolgár afrikai játékosok száma. Ők jó eséllyel nagyobb színvonalat és nagyobb értéket is képviselnek, mint a hozzánk érkező, sokszor „ismeretlen eredetű”, rosszul feltérképezett tucatlégiósok, így ha nem is maradnak sokáig, legalább haszonnal adhatók tovább. A nívósabb piac nagyobb pénztárcát is igényel – gondolhatnánk, de éppen a fehérvári Stopira vagy korábbról Selim Bouadla és a debreceni Adamo Coulibaly példája bizonyítja, hogy igen is lehet nyugatról is ingyen igazolható, minőségi légiósokat hozni.

Csakhogy ne negatív végkicsengéssel zárjuk sorozatunk második részét, szögezzük le, az elmúlt négy esztendőben több pozitív eredményt tudott felmutatni a magyar labdarúgás, mint az azt megelőző tíz esztendőben összesen. Kezdve az U19-es Eb- és U20-as vb-bronztól a DVSC BL- és El-csoportkörbe jutásán át a Videoton mostani európai menetelésiig, de az A-válogatott is legyőzött vb-selejtezőn két előrébb jegyzett válogatottat (a dánt és a svédet), amire 1995 óta nem volt példa. Persze, ezek önmagukban még nem sokat érnek, de fontos, hogy minden egyes sikert értékelni tudjunk, és helyén kezelve az eredményeket keressük a további előrelépés lehetőségét.

Erre törekszünk mi is: jövő héten, a háromrészes sorozatunk befejező epizódjában arra keressük a válaszokat, miként vehetjük fel a versenyt a térség országaival, a pénzen kívül mire lenne szükség ahhoz, hogy minőségi, valós színvonal-emelkedést hozó futballisták érkezzenek az NB I-be.