Amikor nem a pénz motivált

Igaz ez még akkor is, ha az 1910-ben megvívott kupadöntő mindösszesen nyolcvan percig tartott; no nem azért, mert kétszer negyven percen át futballoztak a résztvevők, azaz a Magyar Testgyakorlók Köre, valamint a BTC sporttársai, hanem azért, mert a találkozó sötétedés miatt félbeszakadt…

Megismételt mérkőzésre amúgy nem került sor, csupán a hiányzó játékidőt pótolták: az első felvonásban megszerzett 2:1-es előnyét még növelni is tudta az MTK, végül 3:1-re nyert. Kétségtelen, a Hugók napja volt: Steiner pezsgőzhetett, hiszen beteljesült az álma, druszája, Szüsz pedig azon oknál fogva ünnepelhetett, hogy az általa gardírozott együttes vihette haza elsőként a serleget.

Vagyis csak vihette volna! A közadakozásból készített trófea ugyanis nem készült el 1923-nál előbb…

"A Magyar Kupa gazdag díjazása miatt igen kedvelt lett" - idézünk még a korabeli krónikákból.
Nos, lehet, hogy a XX. században ez tényleg így volt, de ma már nem dívik a bőkezűség. Olyannyira nem, hogy az idei döntő előtti napon a Ferencváros és a Sopron vezetőinek halvány fogalmuk sem volt arról, mennyivel gyarapodik a klubkassza győzelem esetén. Persze, jobb később, mint soha: szerda délelőtt kiderült, nemhogy a siker, még a vereség is jól fizet, a Székesfehérvárott ülésező Magyar Labdarúgó-szövetség elnöksége úgy határozott, amíg az első helyezett hárommillió forintot tehet zsebre, addig a második egymillióval vigasztalódhat…

Azt egyik oldalon sem győzték hangsúlyozni, nem a pénz számít, hanem a dicsőség (a díj amúgy sem fedezi az eddigi költségeket - fűzték hozzá a rosszmájúak), sőt a soproni edző, Pintér Attila mindezt még azzal is megtoldotta (félreértés ne essék, őt nem soroljuk a rosszmájúak közé…): ő csak a mának él, a múltból tudniillik nem lehet megélni.

Ô csak tudja: esztendeje még a bajnokságban és a kupában is mindenkit maga mögé utasító FTC szakvezetőjét tisztelhettük a személyében. Aztán a csúcson elvált a klub és a tréner útja (előbbi egyértelműen lefelé indult…), azóta ki így, ki úgy emlékszik a sikeres hónapokra. Néhány ferencvárosi futballista például úgy, hogy a Honvéd elleni kupadöntő előtt "észbe kapott" az addig diktatórikus elveket valló mester, adott már az ő véleményükre is, így a finálét már az erkölcs, az erő és az egyetértés jegyében nyerték meg; ezzel szemben Pintér Attila állítja, hogy a taktikai értekezletben kizárólag az volt a közös, hogy a játékosok figyelmesen végighallgatták az utasításait…

Az érintettek becsületére váljon, amikor a 65. Magyar Kupa-döntő előtt másfél órával egymás után begördült a Matáv és a Fradi busza, illedelmesen köszöntek egymásnak. Meglepő módon a legszélesebb mosoly Pintér Attila arcán jelent meg, a soproniak járművéről utolsóként lekászálódó edző mindjárt meg is magyarázta jókedvét: "Itt mi csak nyerhetünk!"

Habár az kissé másképp hangzott volna, ha úgy fogalmaz: "Itt csak mi nyerhetünk!"

Kollégája, László Csaba közben csendben besétált a belülről csodálatosnak, kívülről életveszélyesnek minősíthető klubházba (a VIP-jegyek mellé védősisakot is adhattak volna, mert hogy a félkész állapotban lévő tribünről csak úgy potyogtak a kődarabok…), mondván, majd a játékosai beszélnek helyette - ha nem is az öltözőfolyosón, hanem a gyepen.

Az állandó házigazda, a Fehérvár öltözőjét egyébként a zöld-fehérek foglalhatták el, miután a szövetség úgy döntött, hogy a pályaválasztói joggal a Ferencvárost ruházza fel - ki tudja, talán azért, mert Budapest közelebb fekszik a koronázó városhoz, mint Sopron… Ez többek között olyan kiváltságokkal jár, hogy a 20-szoros kupagyőztes határozhatott arról, milyen dresszbe kíván bújni; nos, a zöld-fehér csíkos mez mellé az egyaránt zöld nadrágot és sportszárat választották a fővárosiak, így a Matávnak maradt a tiszta fehér szerelés.

Az örök optimistának tetsző soproniak persze ebben is megtalálták a jót: utánalapoztak, és örömmel vették tudomásul, hogy az elmúlt két kiírás a "vendégcsapat" sikerét hozta.

Különösebben még az sem törte le őket, hogy az éppenséggel a Fradi volt… ---- A ---- V